Sok mindenre mertek gondolni az ötödik kerületi KISZ-bizottság illetékes elvtársai, csak arra nem, hogy az 1963-as kulturális szemle tánczenekari versenyén kiszabadul a szellem a palackból. Ezért aztán a legteljesebb nyugalommal telepítették a vetélkedőt a XIV. kerületbe, a Nemzeti Sportcsarnokba, ahol az első olyan magyarországi beatkoncert zajlott, amelyen több együttes lépett fel egy műsorban.
S aki ott volt, díjat kapott. Arany oklevelet vehetett át a Benkó Dixieland, az Ifjúsági jazz-kvintett, az Illés, a Metró; ezüst oklevelet az Omega, a Sankó-zenekar és a Scampolo; az énekverseny aranyjelvényét kapta az Omegával felvonuló Koncz Zsuzsa, ezüst jelvényét Somlai Judit és Sankó László, bronzjelvényét Komár László. (Csak a VIII. kerületi KISZ-bizottság jazz-zenekara maradt ki a szórásból. Hogy miért, az ugyanolyan rejtély, amilyen talány, hogy a nyócker formációja miként került az V. kerületi rendezvényre.)
A botrány nemcsak az eredményhirdetéskor, hanem már akkor kitört, amikor a dixieland zenekar belefogott a sztenderdekbe. A hagyományos muzsikát interpretáló együttes repertoárját éktelen pfujolás és füttykoncert fogadta, majd – ki tudja, honnan – előkerültek a tojások, répák, paradicsomok, almacsutkák, amelyek egyrészt a színpadra, másrészt a zsűrire zúdultak.
Paradox módon hasonló balhét kavart az Illés koncertje, jóllehet azt mély átélés kísérte, ám a rendezők szempontjából az eksztázist sem lehetett jótékony hatásnak nevezni. A Hurricanes-gitárszámoktól megvadultak a fiatalok, Szörényi Levente rá is játszott erre, és időnként hanyatt fekve szaggatta a húrokat, ennek következtében az önkívületet kiváltó Illés egy évig nem léphetett fel KISZ-rendezvényen. A Kommunista Ifjúsági Szövetség elkötelezett képviselői utóbb érezhették, hogy adósságuk van Szörényiékkel szemben, és az 1968-as Táncdalfesztiválon a KISZ is kitüntette a kis srácot felidéző nagyfiúkat, akik fürödtek a hivatalos elismerésben, a tizenegy díjból ötöt is nekik ítéltek.
De 1963 és 1968 között sok nap telt el furcsa hangulatban, Illés Lajos édesapját például behívatta gimnáziuma igazgatóhelyettese, és arra figyelmeztette diákja muzikalitásával kapcsolatban:
Aki zenél, az utána iszik is, sőt, még rossz lányok befolyása alá is kerülhet.
Néhányan ennél aggasztóbb helyzetbe kerültek, mert egyeseknek a sportcsarnokban és a koncert után a környező utcákon tanúsított magatartása a rendőrség gyermek- és ifjúságvédelmi szervei szerint kimerítette a közbotrányokozás jogi kritériumát. Ezért a Központi Rendészeti Bírságoló Csoport a szocialista társadalom békéje szempontjából megnyugtató döntést hozott:
A ritka beszámolók egyike „a fiatal közönség elenyésző, de hangos csoportjának” tulajdonította a hepajt, ám a Jövő Mérnöke című egyetemi lap ezt cáfolta: „Az, hogy a közönség elenyésző része lett volna rendbontó, nem felel meg a valóságnak. Igaz, a sajátos jegyelosztási viszonyok miatt nem a magyar ifjúság képviseltette magát az esten, hanem annak csak egy kis rétege, amely önálló véleménye kialakítása híján csupán a nyugati botránykrónikákban ismeretes viselkedést vallotta magáénak. A zene volt az, ami a legkevésbé izgatta a fantáziáját, bár az előadás megkezdése után a rossz erősítési viszonyok és a közönség zajongása miatt zenei élményről már szó sem lehetett. Azért viszont, hogy ezek a fiatalok le nem vezetett energiájukat kiélhessék, megkímélhetnének másokat attól, hogy egy érdekesnek ígérkező zenei est helyett a közönség sivításában gyönyörködjenek.”
Pedig patáliára eleinte semmi nem utalt. A teremben két dobogót állítottak fel egymással szemben; amíg az egyiken valamelyik szereplő játszott, a másikon felszerelt a következő. Egy-egy zenekarnak tíz-tizenkét perc, rendszerint négy szám jutott, s további kettő, ha énekest is kísért a banda.
Ám a szervezők, úgy látszik, nem számoltak azzal, hogy 1963 májusában már a Kossuth Rádió Ötórai tea című tánczenei műsorában is feltűnt – az elkerülhetetlen Mikes Éva, Pálffy Zsuzsa vagy Vámosi János mellett – Fats Domino, Duane Eddy, Connie Francis, Tommy Roe, és a Radio Luxembourgon aratott a Beatles a Please Please Me-vel, a From Me to You-val, a She Loves You-val, az I Want to Hold Your Handdel. Szintén berobbant a Gerry és a Pacemakers, amelynek első három száma – How Do You Do It, I Like It és a máig emblematikus You’ll Never Walk Alone – kivétel nélkül listavezető volt Nagy-Britanniában, s ehhez jött még a Ronettes Be My Baby-je vagy a Dave Clark Five Glad All Overje.
Ezeket az előadókat idehaza „neoprimitív irányzatot követő” vadembereknek titulálták, ha egyáltalán megemlékeztek róluk, de Komár és a Scampolo már jó ideje nyomta a rock and rollt – hatvanháromban Elvis éppen futó Kiss Me Quickjét is – a „táncestek” idején zsúfolt Földmunkát Gépesítő Vállalat Vigyázó Ferenc utcai kultúrtermében, és Sankó gátlástalan halandzsával közvetítette a Beatles dalait az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának Balzac utcai klubjában.
Koncz 1977-ben azt énekelte: „Hatvannégyben épphogy elindultunk.” Ám ’64-ben a KISZ már nem sietett megrendezni az amatőr tánczenekarok seregszemléjét a sportcsarnokban.
