Azahriah bevette a Nagyszínpadot
Augusztus 8-án hosszú évek óta először játszott magyar előadó a Sziget Fesztivál Nagyszínpadának kiemelt sávjában. Kevéssé meglepő módon a Puskás Arénát tavasszal háromszor is megtöltő Azahriah (Baukó Attila) törte meg a nemzetközi fellépőket favorizáló trendet. A most huszonkét éves énekes 2022-ben is koncertezett már a Nagyszínpadon, arra viszont lassan tíz éve nem volt példa, hogy hazai zenész az esti, headliner előtti sávban játszhasson. A Szigetet régóta vádolják már azzal, hogy nem a magyar közönségnek szól (bár általában inkább a horribilis árak, mint a hazai fellépők hiánya miatt), most tehát bedobták a jelenleg legnépszerűbb itthoni előadót, Azi pedig becsületesen meg is csinálta az elmúlt évek legnagyobb magyar buliját a fesztiválon.
A kérdés itt nyilván az volt, hogy a külföldi közönséget is megmozgatja-e a magyar nagykedvenc, azaz hogy meg tudja-e tölteni az éppen három Puskásnyi nézőteret egy nemzetközi fesztiválon is?
A kezdésnél igen szellősen és leginkább csak a színpad előtti 15-20 sorban ácsingozó, de annál lelkesebb közönségben még nem nagyon lehetett külföldi szót hallani. Cserébe az első számtól (a Puskáshoz hasonlóan most is az Introvertált dal indított) kezdve kitörő lelkesedés fogadta az énekest, a szépen lassan duzzadó tömeg pedig készségesen hagyta magát énekeltetni, tapsoltatni, guggoltatni. A triplakoncentről ismerős göcsörtös-kezes mikrofonállvány a Sziget színpadon is előkerült, a háttértáncosok és hatalmas épített elemek azonban ezúttal kimaradtak a műsorból.
Úgy tűnt, hogy Azit magát egyébként hidegen hagyja a nemzetközi közeg, és inkább saját rajongóira koncentrál, ugyanis végig felszabadultan és kizárólag magyarul csevegett a közönséggel („Mi a fasz van, Sziget?” – szólt a bájos beköszönés, amit természetesen a Miafasz című szám követett). Azért az arányok őt is érdekelték, rögtön az elején elhangzott a „hány magyar testvérem van itt?” kérdés, mire kis túlzással a teljes hallgatóság keze a levegőbe emelkedett – ez mondjuk valószínűleg nem a legpontosabb mérési módszer, nyilván reflexszerűen csápol ilyenkor az is, aki nem érti a kérdést, mindenesetre az énekes elégedetten nyugtázta, hogy jó az arány, családias lesz így a légkör, és a továbbiakban is tartózkodott az angol kiszólásoktól.
A pörgős kezdés (Casa de papel, four moods) után aztán „aki tudja, tudja” felkiáltással ráfordult a régebbi, kevésbé ismert, instrumentálisabb számokra, ebben az etapban pedig érezhetően lankadt is körülöttünk a figyelem (egy ponton például impozáns sörösdoboz-torony épült tőlünk néhány méterre valaki fején). A nézőtérre azonban továbbra is folyamatosan csordogáltak az emberek. Kábé félidőre már tisztességes nagyszínpados létszám alakult (na, nem olyan tolongás, mint mondjuk a korábbi évek sztárfellépőinél, akár kényelmesen le is tudott volna ülni mindenki – idén valószínűleg a headlinereknél sem kell majd attól tartani, hogy agyontapossák egymást az emberek). Ekkorra tehát már biztosan nem csak a magyar keménymag alkotta a közönséget.
A lendületet aztán az utolsó félórában felvonultatott slágerek és haverok lopták vissza a műsorba, Azi ugyanis a Szigetre sem felejtette el magával hozni Desht, aki a ceremóniára robbant be a színpadra, na meg Young Fly-t és Lord Panamót, akik a Rampapapamnál vették be a kifutót. „Felejthetetlen este ez most nekünk” – mondta el többször is Azahriah, aki azért túl sok kommentárt most nem fűzött a műsorhoz, cserébe össze-vissza váltogatva a hangszerek között végig zenélte azt. Profi előadókhoz híven pontban 20.30-kor mindenki elegánsan kilibbent a színpadról a Mind1 utolsó ütemeire. A koncert végeztével aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Halsey-ra várakozók tették ki a közönséget (a korábbi évek nagy fellépőinél azért bőven előfordult, hogy délutántól lehorgonyoztak itt a rajongók), Azival együtt a hallgatóság nagy része is távozott. (Varga Zsuzsa)
Halsey nálunk mutatott meg először egy dalt titkos új lemezéről
A Nagyszínpadon Azahriát és zenekarát Halsey (Ashley Nicolette Frangipane) és csapata követte. Noha az amerikai énekesnő népszerűsége egyelőre még meg sem közelíti például a tavaly fellépő Billie Eilishét, a 2014 óta aktív Halsey azért már elég ismert névnek számít: készített már közös dalt a Chainsmokerssel, Yungbluddal, Post Malonéval és G-Eazy-vel is, legutóbbi, 2021-es lemezét, az If I Can’t Have Love, I Want Powert pedig a Nine Inch Nails két tagja, Trent Reznor and Atticus Ross producerelte. A koprodukcióknál azonban (főleg a mi szemszögünkből) sokkal fontosabb, hogy egyedül is simán lenyom egy koncertet: uralja a színpadot, sokat csacsog a közönséggel, és végtelen energiákkal mozogja végig a műsoridőt.
Csütörtöki koncertjét ő már rendes nagyszínpados tömeg előtt kezdte a Szigeten Nightmare című dalával, bár nyomorogni azért itt sem kellett, a kezdésnél még simán be lehetett sétálni az első harmad közép tájára. Az viszont feltűnő különbség volt az előző koncert után, hogy most meg magyar szót lehetett ritkán hallani a nézőtér sűrűjében.
Az énekesnő bikinifelsőben és bő farmer sortban tolta végig a koncertet, és rögtön az első szám után erélyesen számonkérte a közönséget, miért nem ugrálunk, miután udvariasan megkért erre minket. Végig teljesen felszabadultan, hol hasonlóan beszológatós stílusban, hol derűsen csevegve kommunikált a közönséggel; elmondta például, hogy január óta nem koncertezett, nálunk pedig még sosem járt ezelőtt – bár ez, ismerte el, az ő hibája. Cserébe megmutatott egy Lucky című számot az új albumáról, amit most adott elő először élőben, közönség előtt. Az albumról tulajdonképpen semmit nem lehet még tudni, az énekesnő júniusban jelentette be váratlanul, hogy betegséggel küzd, szerencsés, hogy él, mellékesen pedig írt egy új albumot.
A közönség talán leginkább a Chainsmokerssel közös Closer című számot díjazta, de érezhetően jól volt összerakva a setlist, dinamikusan váltakoztak a rockosabb és az inkább pop vonalon mozgó dalok. Nem került sor Halsey minden ismertebb számára (a Him & I például nem hangzott el), de mi még egyszer ennyi ideig simán elnézegettük volna még az énekesnőt: annyi energiával tolta végig a műsort, hogy az egy percig sem volt unalmas. (VZS)
Rap és metál a Kravitz-hasonmásoktól
Én kifejezetten kedvelem, hogy az utóbbi jó pár évben eléggé különböző stílusok keverednek, de a Lenny Kravitz-hasonmás brit Nova Twins szerintem pont arra példa, hogy mit nem kéne azért keverni. Mint ünneplős inget suhogós nadrággal és makkos cipővel. A rap az ilyen keménykedős rockkal, majdhogynem metállal, a kilencvenes-kétezres években se igazán illet egymáshoz, és ez mostanra se igazán változott. Legalábbis az ő példájuk ezt mutatja. Nagyon pózer, amit csinálnak, de közben a koncertet hallgatva valahogy megváltozik az ember véleménye. Nem lett jó, de egy fesztiválnapot velük – illetve a végén elhangzó Antagonist, illete a Choose Your Fighter dalaikkal – indítani, nem teljesen rossz dolog. (Schultz Antal)
A cukiság ereje
Pull up, pull up, pull up,
nem kell ide más, mint egy…
– hangzott el a Petőfi Színpadon laurie. előadásában. De ha ő nem rappeli el két dala között, simán áthallatszik az egyébként elég messze levő Nagyszínpadról. Idén ez tűnik a szokásosnál is nagyobb gondnak a Szigeten. A Wavy rapkollektíva a Dropyardon majdnemhogy élvezhetetlen volt, nem miattuk, hanem mert egy szomszédos színpad túlharsogta. Laurie.-t viszont azért lehetett hallani a dalok közben (csak átkötéseknél hallatszott át Azahriah), és élőben ugyanaz az élménye az embernek, mint a kiadott dalain – ami jóval kevesebb, mint amit valóban már ki is adott. A kicsit füstös hangjával valahogy a melankolikus, búskomor dalai (mind a magyarul, mind az angolul elhangzóak) is megvidámulnak a Szelektor válogatásalbumára is felkerült énekesnőnek, aki épp emiatt léphetett fel a Szigeten. A többek között Beton.Hofival, AKC Misivel és Hundred Sinsszel is közreműködő énekes élőben is bebizonyítja, hogy nagy potenciál van benne. Egyszerűen cuki, annak minden lekicsinylő felhangja nélkül. (SA)
Aurora bizonyítja, hogy az elvontságnak is lehet svungja
Hasonlóan cuki, de jóval energetikusabb volt a nagyszínpadi műsor után, a Revolut sátorban előadó Aurora. Kicsit spiri, de közben nagyon magával ragadó. A szokásosnál több magyar kifejezést („szeretlek titeket”, „gyönyörűek vagytok”) megtanuló norvég énekesnő nagyon közvetlen, megtalálta a kapcsolatot a közönségével, és ez feledteti, hogy az utóbbi két albuma, és az azokról előadott dalok jóval gyengébbek, mint a korábbi lemezekről előadott dalai (például The River, Heatens, Runaway, Churchyard stb.). A valamivel egy óránál hosszabb koncerten vörös ruhában és fűzőben álló Aurora (a többiek feketében, a vetítés, előbb vörös, majd fehér hold, néha kivetített táncosok koreográfiájával) titka valahol az lehet, hogy nagyon törékenynek tűnik, de szinte operaénekesi képességei vannak, miközben a dalai, amellett, hogy kissé elvontak, van bennük azért svung is. És ezen az se rontott sokat, hogy lehet, nem beszélgettek sokan, de valahogy a sátorban úgy tűnt, mintha egy vásárcsarnokban kurjongatnának a kofák folyamatosan. (SA)
