Ilyen valószínűleg csak egy lesz
– mondta Bródy János az első Illés-búcsúkoncert előtt. Aztán a legendás zenekar szinte ki sem fogyott a búcsúból („újra várok rád, mint ahogy nem régen volt”), de Bródynak igaza lett: a többivel összehasonlíthatatlan hatást csak az 1981. március 26-i buli váltott ki. Miként a Kritika írta: „Zengett a Sportcsarnok, akár a beat hőskorában.” Eksztázis volt 9-től 11-ig.
Az estét hétkor a Fonográf nyitotta, de bármilyen kristálytisztán játszott is a banda, és akármennyire jól énekelt Szörényi Levente, a még a régi időket leginkább idéző Vágner úrral sem lehetett megakadályozni, hogy a közönség kórusban kiáltozza: „Illés, Illés!” Bródy kénytelen volt a mikrofonba mondani: „A fő produkció mindig a második részben következik.”
Addig Koncz Zsuzsa a Ha én rózsa volnék közben elpityeregte magát, kifutott a színpadról, a magát mindig feltaláló Bródy fejezte be számot. A szövegíró-gitáros-énekes a folytatásban meghatottan tekintett végig az Illésért lelkesedő sokaságon, és azt mondta: „Sírok, nevetek, meg vagyok hatódva.”
Az érdeklődés felszökött, mint kórtól a láz. Ám a Budapest Sportcsarnok átadásáig másfél év még hátra volt, így a banzájt a régi Sportcsarnokban tartották, ahová 2864 belépőnél többet nem adhattak ki. Az eseményt szervező Közgáz Klub vezetői ezért úgy döntöttek: a korabeli kezdetleges számítógépre bízzák a jegytulajdonosok kiválasztását. Az igényléseket március 10-ig kellett benyújtani a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem közművelődési titkárságára, és az aspiránsok figyelmét felhívták, hogy „mellékeljenek megcímzett, bélyeggel ellátott válaszborítékot is.”
De hiába történtek buzgó előkészületek, a várakozás hulláma átcsapott a rendezőkön. A sportcsarnok környéke ostromlott várra hasonlított; annak, akinek jegye volt, tolongó tömegen kellett magát átverekednie. Benn sem sóhajthatott fel senki, mert a jegyek nem helyre szóltak, vagyis az egységesen 150 forintos belépővel előbb kétségbeesetten szaladgált, majd ott fuldoklott, ahová szorult a hallgatók-nézők nagy része.
Leülni legföljebb a protokollzónában lehetett, azt akkurátusan őrizték, ahogyan magát a helyszínt is: nem csupán kívül, hanem belül is körülvették a csarnokot a rendfenntartók. Ezzel együtt a terem már két órával a kezdés előtt megtelt, de még jöttek, csak jöttek az újabb felajzott csoportok. Így aztán joggal írta a kritikusok egyike:
A publikum felállva, egymást taposva, egymáshoz tapadva, moccanni se tudva izzadta végig a fullasztóan levegőtlen, meleg csarnokban a majdnem négyórás koncertet.
Ám, amikor az Illés felbukkant, mintha mind a 2864 – meg még ki tudja, hány – rajongó a színpadon állt volna. A nótákat az alkalmi énekkar kívülről fújta, és a hangulat még annál is forróbb lett, mint korábban a Nemzeti dal Tolcsvay-féle feldolgozása alatt, pedig a közönség ugyancsak átszellemülten énekelte a dübörgő refrént: „A magyarok istenére esküszünk…”
De a döntő fölényben lévő akkori harmincasok tinédzser koruk, a hatvanas évek revelációjára vártak, és az a magyar invázió zenekarainak frontján az Illés volt. Annak idején az Illés, Metró, Omega triumvirátust „szentháromságnak” hívták, ám az Illés primátusa nem képezhette volna vita tárgyát.
Volna, mondom, mert persze képezte. De a hazai beat megteremtésében játszott nem pusztán kronológiai elsőséget magam is messzemenően elismer(t)em, jóllehet hétvégeken a másik két klubba jártam. (Az Omegára a zene, a Metróra pedig a muzsika és a Zoránért és Dusánért egybegyűlő felejthetetlen lányok miatt.)
Hogy a magyarországi hőskorban mennyire aratott a Bródy János, Illés Lajos, Pásztory Zoltán, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs kvintett, az szinte nem is hihető. Pedig többszörösen bizonyítható. Az Illés például magamagát adhatta az 1966-os és az 1968-as Táncdalfesztiválon is (Még fáj minden csók, Amikor én még kissrác voltam), míg a Metró – a saját Régi kép, szobrok mellett – előbb a Nikolits–Boros szerző páros Mi fáj? című dalával lépett fel a seregszemlén, majd Zorán szólóban domborított Fényes–S. Nagy Fehér sziklák című táncdalával.
Ennél lefegyverzőbb, hogy az Ifjúsági Magazin havi slágerlistáin 1966 januárja és 1968 decembere között mindössze kilenc olyan hónap volt, amelyben nem az Illés foglalta el az első helyet. Azaz háromnegyedrészt, 27 hónap során az Illés uralkodott. (Csak az 1969 karácsonyán közre adott korszakos Omega-album, a Tízezer lépés vetett véget a szinte kizárólagos dominanciának.)
A Little Richard énekel öt, a Ne gondold és Az ész a fontos, nem a haj négy-négy, a Sárga rózsa, a Nem érdekel, amit mondsz és az Amikor én még kissrác voltam három-három, a Láss, ne csak nézz két, Az utcán, a Nyári mese és az Ó, kisleány egy-egy hétig virított a topon. S nem került az élre a Légy jó kicsit hozzám, az Itt állok egymagam, a Különös lány, a Mindig veled, a Nézz rám, a Nem volt soha senkim vagy az Eltávozott nap – pedig ezek sem voltak piskóták…
A prímet mindig – a sportcsarnoki koncerten is – Szörényi Levente vitte. Lehengerlően énekelt és gitározott, a zenék túlnyomó hányadát ő komponálta, az együttes lelke és tartóoszlopa volt, állam az államban. Az Illés-hangzást, „a magyar Beatles” magával ragadó színezetét ő hozta létre. (Még akkor is, ha Bródy dalszövegei nagyon is stimmeltek a muzsikához, és Illés Lajos szintén jegyzett néhány maradandó számot.)
Az áhítatos őrjöngésbe csapó első búcsú után az Élet és Irodalom higgadtan írta: „Az általánosan felgyorsult avulási folyamatok az Illést – csodával határos módon – nem kezdték ki. Szerencsés véletlen, hogy Szörényi Levente, Bródy János, Illés Lajos, Szörényi Szabolcs, Pásztory Zoltán és Koncz Zsuzsa nagyjából ugyanúgy fest, mint jó tíz évvel ezelőtt. De nem ez a fontos. Az sem, hogy – profi zenészek lévén – tökéletes előadásban szólaltatják meg régi számaikat. Ami igazán figyelemre méltó: a dalokról kiderült, hogy annál is kevesebbet öregedtek, mint a zenekar tagjai.”
A koncertről (nem különösebben meglepő módon: A koncert címmel) film is készült, amelyet 1981 decemberében mutattak be. Noha az operatőrök – Andor Tamás, Halász Mihály, ifjabb Jancsó Miklós, Janovics Sándor, Kende János, Mertz Loránd, Ragályi Elemér, Vékás Péter – „mesteri csapatmunkáját” minden kritikus díjazta, a mozi kevés dicséretet kapott.
A Tükör így írt: „Hogy miért hozott valaha évekig tartó lázba egy egész nemzedéket e zenekar, azt ebből a filmből aligha értik meg. Mégis jó, hogy Koltay Gábor rendező újra pódiumra állította Illés Lajost és társait. Hallgathatjuk a zenét.” A Filmvilág szintén ironizált:
Keresem a szót, keresem a hangot – éneklik a filmben Illésék. Valahogy így van vele a film is.
Megszólták az alkotást azért is, mert „a riportfilmes megoldások, amelyek a szociológiai-történeti hátteret lennének hivatottak körvonalazni, s amelyek széttördelik a koncert lineáris menetét, mindvégig közhelyszerűek, sematikusak és esetlegesek maradnak.”
Akadtak ennél kacifántosabb mondatok is. A tudóskodók azzal magyarázták az Illés-koncert sikerét, hogy „az iparszerűen előállított gépi szórakoztató zene nem nyújtja többé hallgatóinak a társadalomkritikai attitűd vagy a közösségteremtő erő illúzióját.”
A liverpooli, mégis pesti légkör, az egy húron pendülés mindenkinek örök élmény maradt. A nagy egymásra találásról készült moziról egy kritika második mondatában Bródy szövegét olvastam: „Lehetett volna jó film is. Lehetett volna, mégse az lett.”
