Sajnáltam, hogy Márta néninek meg kell halnia, de Tibi elmagyarázta, hogy egyszerűen nem tehetünk mást. Kényszerhelyzetben vagyunk – ő így mondta.
Levezette nekem, hogy ha a fizetésünkből akarunk saját otthont vásárolni, akkor én hatvanhárom, ő pedig hatvanöt éves lesz, mire összegyűlik annyi pénz, hogy legyen egy kicsi garzonunk, ráadásul addig nem is nagyon tudunk nyaralni menni, pedig megígérte, hogy egyszer visszamegyünk még Phuketre. Amikor mondtam neki, hogy Márta néni már idős, és amúgy is néhány év múlva meg fog halni, akkor elém tett egy kimutatást, hogy a nők esetében már nyolcvan év körül jár a várható élettartam. Hozzátette, hogy mire Márta néni magától feldobja a pacskert, lehet, hogy nekem már nem is lesz peteérésem, és egy nyomorult albérletben nem lehet családot alapítani. Kissé elszomorodtam, felidéztem a sok szép emléket, azokat a csodálatos kunmadarasi nyarakat, amiket Márta néni és Lóci bácsi tanyáján töltöttünk a bátyámmal. Ugyanakkor igazságtalannak is éreztem, ha nekünk amiatt nem születhet gyerekünk, mert keresztanyám után csak akkor örököljük meg a Rottenbiller utcai kétszoba-hallt, amikor ő eléri a várható élettartamot. Sőt, amilyen szívós volt mindig Márta néni, simán túlélhette volna azt is.
Tibi azt mondta, arany szívem van, majd elment, hogy visszavigye a gazdaboltba az arzént, amit előző nap vásárolt. Szerencsére még megvolt a blokk. Márta nénit végül egy balatoni hosszú hétvégén öltük meg, egészen pontosan Tibi intézte el. Keresztanyám felfeküdt egy gumimatracra a révfülöpi strandnál közel a stéghez, de elaludt. Tibi meg szépen lassan betolta a mélyvízbe, kihúzta a dugót a matracból, és kiúszott. Három nap múlva Tihanynál fogták ki. Mondtam Tibinek, hogy azt ígérte, nem fog szenvedni, de egy vízbe fulladás azért nem nevezhető kegyes halálnak. Tibi azt válaszolta, hogy már mindegy. Végül is igaza volt.
Márta néni lakását hamar elfoglalhattuk: én voltam az egyetlen örököse. De nem számítottunk rá, hogy a falak vizesek lesznek, a fürdőszobacsempét pedig az 1980-as évek elején rakhatták fel – mondjuk, így legalább a fele le is esett. A padló fekete volt, és nyikorgott. Miután átcuccoltunk, és ott aludtunk egy éjszakát, mondtam a Tibinek, hogy elviselhetetlen ez a dohos bűz, és legszívesebben visszamennék az albérletbe. Erre azt mondta, hogy nincs pénzünk felújítani, és mivel minimálbérre van bejelentve, még a CSOK-ot sem tudnánk felvenni. Szinte vártam, hogy megkérdezze, hogy kit öljünk meg, és nem kellett rá sokat várnom. Mondtam, hogy a szüleimet hagyja békén, és különben is, Márta néni az én rokonom volt, most a saját családfáján nézzen körül. Hosszan vacillált, hogy a nevelőapja vagy a féltestvére legyen a kiszemelt, én javasoltam, hogy dobjon fel egy pénzt. Írás lett, ez pedig nem sok jót ígért a féltestvérének. Utólag Tibi is azt mondta, hogy jobb volt így, mert azt tudta, hogy a Tomi hol tartja a dugipénzét, míg Géza esetében azért rendesen megvolt a kockázata annak, hogy tök feleslegesen nyírjuk ki, mert nem kerül elő a della.
Büszke voltam rá, hogy milyen szép munkát végzett annak ellenére, hogy két év után kibukott a műszaki technikumból.
Hárommilliót hozott haza egy szemeteszsákban, meg némi kunát. Jó lesz a pulai nyaralásra, mondtam a Tibinek, de felvilágosított, hogy Horvátba már euró van. Végül éppen csak, hogy kijött egy minimál felújítás a pénzből, mert ráadásul még be is kellett szállnunk a Tomi temetésének a költségeibe, ezt, mondjuk, nem éreztem igazságosnak. Végtére is csak féltestvérek voltak. Az OBI-ból ezért csak ilyen basic csempe lett véve, az is akciósba, szóval nem voltam éppen feldobva. De aztán Tibi mondta, hogy végül is örüljünk, van saját lakás, nem is büdös, egész fain. Átölelt, és pizzát rendelt, ünnepeltünk. Aztán iszogattunk is egy kicsit, én meg mondtam neki, hogy most már akkor jöhetne az a gyerekprojekt. Erre ő azt válaszolta, hogy rájött, hogy nem is akar gyereket. Na, ezen meg én kurvára felhúztam magam, hogy akkor mi a faszért fojtottuk Márta nénit a Balcsiba, meg mi a faszért csapattuk agyon a Tomit a váltóárammal, ha végül nem leszünk szülők. Mondtam neki, ha másnap reggel felkelek, és kicsit kijózanodom, itthagyom őt a picsába, azt örülhet, ha nem nyomom fel a jardnál.
Erre azt mondta, nyugodjak meg, főz egy csésze teát. Nem szokott ilyen házias lenni, de jó ötletnek tűnt a tea a piára. Megittam, de nem volt igazán jó, ménkű keserű volt, az az igazság. Kerestem valami édeset a fiókban, erre nem megtalálom az arzén blokkját? Kérdeztem a Tibitől, hogy akkor mégis, hogy vitted vissza, ha itt a blokk. Nem válaszolt, csak nézett lefelé.
Rényi Ádám: Erika néni és további felnőttmesék
21. Század Kiadó, 2024
