Ed Sheeran a Puskásban bizonyította: már nagyon nem az az esetlen szomszéd srác, akinek megismertük

A magyar közönség hazai pályán először 2019-ben találkozhatott Ed Sheerannel, akkor viszont mindjárt emlékezetesen indított: annyian voltak rá kíváncsiak a Sziget nyitónapján, hogy tömegnyomor és pánik alakult ki nagyszínpados koncertjén, akadtak, akiket a pultokon keresztül kellett kimenekíteni a nézőtérről, aztán a kilencvenezres tömegben a helyszín elhagyása is többórás tortúra volt. Minden idők legnagyobb szigetes közönsége volt ez akkoriban, Sheeran pedig sugárzó jókedvvel és az összes akkori slágerével hálálta meg a hatalmas érdeklődést.

2019-ben mi is, ahogy akkoriban kábé az egész világ, azon tűnődtünk: miért voltak ennyien kíváncsiak a karaokézó szomszéd fiúra? Erre az imidzsre a brit énekes maga is rájátszott slampos megjelenésével, széles mosolyával, és szerény, jófiús kommunikációjával. „Mintha egy cuki, vörös srác a szomszédból, aki mindig kedves, de nincs zavaróan előtérben, egy karaoke-buliban énekelgetne, és hogy rejtse esetlenségét, maga elé rakna egy gitárt” – írtuk akkor.

A szombat esti Puskás Aréna-koncerten már teljesen más kép fogadja a közönséget: attól a pillanattól kezdve, hogy Sheeran színpadra lép (jobban mondva kipattan a színpadból), az ember elfelejti a szimpatikus szomszédfiú narratívát. Ez az Ed Sheeran már bőven nem az az Ed Sheeran, aki üres londoni kocsmákban meg metróállomásokon pengetgetve kezdte a karrierjét, de még csak nem is az az Ed Sheeran, aki majd’ öt éve, már négy Grammy-vel a zsebében, egy világrekordokat döntögető turné alkalmával szerényen mosolygva elgitározgatott a Sziget színpadán.

Vérbeli előadóként robban be a kivetítőkön pergő visszaszámlálás felfokozott hangulatába, és nincs abban semmi esetlen vagy cuki, ahogy rögtön a nézőtér közepén elhelyezkedő színpadot körbefutva zendít rá a Castle On The Hillre. Ha a kicsattanó energiából, az azonnal nyilvánvaló karizmából, vagy a kúl megjelenésből (fekete, budapestes koncertpóló, farmer, karokat borító tetkók) még nem lenne egyértelmű, hogy itt most egy nagybetűs Popsztárról van szó, ezt a mulasztást gyorsan pótolják színpadból feltörő tüzijátékok és lángcsóvák. Ed Sheeran megjött, és készen áll, hogy lángba borítsa az arénát.

Az elkövetkezendő több mint két órában ez nagyjából sikerül is: alig-alig akad csak meg a lendület, ahogy Sheeran felsorakoztatja műfajokon átívelő életművét – a Mathematics Tour ugyanis erről szól, az énekes korábbi, számtani műveletekről elnevezett albumainak (a turné kevésbé kiolvasható/kimondható neve egyébként ezek felsorolása: +–=÷×) 116 koncerten keresztül tartó közös ünnepléséről. Mire negyedik dalként felcsendül a The A Team, egy komplett érzelmi skálát bejártunk már a popos-ugrándozós felütéstől a lángnyelves-rockos csapatáson át az érzelmes, vakutengerrel kísért pengetésig. Azért a biztonság kedvéért Sheeran ezután rappel is egyet (ebből mondjuk a lelátón semmit nem érteni, ahogy sokszor az énekes mondataiból sem sokat). A teljes setlistet egyébként szokás szerint megosztották, itt érhető el.

A stílusok és témák széles skáláját bejáró (bár azért a mainstream pop kereteit nem igen feszegető) repertoárnak minden bizonnyal nagy része van abban, hogy az énekes világszerte ekkora tömegeket képes bevonzani: van, akit az akusztikus gitáros hangzás, van, akit az elektromosabb dallamok, és van, akit a soulos popzene vagy egyenesen a pörgős rappek mozgatnak meg. A legtöbbeket azért valószínűleg a Shape of You-féle rádióslágerek.

Ez amúgy a koncepció veszélye is: ennyiféle stílusban cikázva nehéz fenntartani többtízezer ember érdeklődését, ami – főleg az üldögélő lelátókon – időnként rendesen lankad is. Az unalom kategóriát azonban széles ívben elkerüljük, egyszerűen azért, mert Sheeran annyi energiát pumpál a színpadi jelenlétbe, hogy lehetetlen nem odafigyelni rá. Ebben legfőbb segítsége az egyetlen társfőszereplő, akivel gálánsan megosztja a rivaldafényt: a színpad.

Az egyenlőség jegyében Sheeran színpada köralakú, így az aréna minden pontjáról jól belátható. Emellett az énekeshez hasonlóan igen mozgékony: a koncert elején a teljes porondot eltakaró körrács emelkedik a magasba és válik kivetítővé, a középső rész hol lépcsővé avanzsál, hol titkos ajtaja lesz a színpadra lépő vendégművészeknek (ilyenből mondjuk összesen csak kettő van), a kör külső íve pedig futószalagszerűen mozog körbe-körbe. Hol vagyunk már a színpad közepén álldogálós tesze-tosza performanszoktól! Sheeran ezúttal ugrál, guggol, és mindenekelőtt futkos: amikor csak lehet, mozgásban van.

Gitárját hátracsapva, gyors léptekkel halad körbe-körbe azon ritka alkalmak közben is, amikor megszakítja a zenélést, hogy megszólítsa a közönséget, vagy meséljen kicsit a dalokról. Például a tavaly megjelent Eyes Closedról, amivel két és fél éve elhunyt barátja és zenésztársa, Jamal Edwards előtt tiszteleg.

Először egyszerűen nem hittem el, hogy elment. Mindenhol őt láttam

– mondja Sheeran, az ehhez hasonló őszinte kismonológok pedig akkor is személyességet csempésznek a showműsor olajozott gépezetébe, ha tudjuk, hogy begyakoroltak: valószínűleg az eddigi száz koncerten is ugyanekkor, ugyanezekkel a mondatokkal vezette fel ezeket a számokat.

Az egyetlen dolog, ami a mozgásban némiképp korlátozza Sheerant, az a looper pedál készlet, amihez lépten-nyomon kénytelen visszafutkosni, mert ugye az egyedül, egy szál gitárral előadott dalok élőben készülnek: az első sheerenezők kedvéért az énekes készségesen el is magyarázza, hogy egy sor pedállal, a zenei és éneksávokat egymás után rögzítve, majd összemixelve éri el a komplett zenekaros hatást. Ebben a kreatívkodásban láthatóan még most, a többszázadik koncerten is örömét leli – vagy nagyon jól játssza el a dolgot (nézői szempontból szinte mindegy is, melyik, mindkét verzió a fent is emlegetett profizmusnak és elhivatottságnak a bizonyítéka).

Ez  a koncerten kábé félúton sorra kerülő Give me Love-nál a legfeltűnőbb: noha a 2012-es megjelenése óta bizonyára kismilliószor előadta már ezt a számot, úgy tűnik, egészen belefeledkezik a loopolós felpörgetésbe, hogy aztán két szólamra osztva a közönséget is bevonja a koncert (egyik) abszolút csúcspontjába. Itt végre minden összeér koncepcióból: Sheeran rendhagyó zenecsináló módszerével részesei leszünk a dal felépülésének, majd eksztatikus darabokra hullásának is, ezt pedig színes fénycsóváival a vizuál is szépen lekíséri.

Ekkortájt jelenti be Sheeran somolyogva, hogy az lenne cél, hogy a végére se nekünk, se neki ne maradjon hangja, és ennek megfelelően maradék egy órában rá is fordul a slágerekre – a karaoke hangulat jegyében még a Justin Biebernek írt Love Yourself is előkerül. Bátortalan hangokkal indul, de a fináléra a lelátókat is elsöpri ez a felemelő, közösen éneklős összeborulás.

A legnagyobb Ed Sheeran-rajongó ennek ellenére szinte biztosan Calum Scott, aki előzenekarként kíséri végig Sheerant a turnén (nálunk egyébként még Zséda melegítette be a közönséget Sheeran és Scott előtt). A szintén brit énekes-zenész ugyanis egy szám (egészen pontosan a You Are the Reason) erejéig visszatér Sheeran mellé a színpadra, hogy aztán három percen keresztül szinte megállás nélkül ingassa a fejét, jelezvén: maga sem hiszi el, hogy itt állhat a megtestesült legenda mellett. Scotton kívül még Alicia Enstrom tűnik fel a színpadon, aki hegedűvel spékeli meg kicsit a Galway Girlt, de zenekar nélkül sem marad teljesen a koncert: az öt delaytorony tövében olykor előtűnnek a zenészek, hogy egy-egy számot végigkísérjenek.

A fináléra aztán újra előkerülnek a tüzijátékok és lángcsóvák, amik az azóta besötétedett éggel a háttérben jóval impozánsabbak, mint a felütésben. A visszataps után Sheeran a már jól bejáratott magyar válogatott mezben tér vissza a színpadra, hogy végre tényleg a feje tetejére állítsa az arénát a You Need Me, I Don’t Need You, Shape of You és Bad Habits triumvirátussal. Ekorra már a lelátokón sem lehet ülve maradni, sorra pattannak fel az emberek, hullanak az ölekből a túlárazott hotdogok papírjai.

Élő poplegenda vagy sem, mikor elhallgat zene, Ed Sheeran nem tűnik csak úgy el a kihunyó fényekkel, pedig korrekt kilépő lenne a tomboló tömeg, a magasba emelt gitár és a háttérben feltörő tüzijáték. Ha profi szintre emelte is minden apró mozdulatát a színpadon (ennyi koncerttel a háta mögött talán inkább az lenne furcsa, ha mostanra nem tart itt),  belül azért úgy tűnik, még az a kedves, laza srác, akinek anno megismertük: sétál még egy kört, megköszöni huszonhatodszorra is, hogy eljöttünk és lelkesen integet.