Budapest megszületésének, majd hirtelen világvárossá válásának időszakában számos érdekes, akár már megszületése pillanatában is totális tévútnak tekintett ötlet merült fel a városatyákban, illetve a főváros fejlődésén dolgozó mérnökökben. Kevés volt azonban közülük annyira reménytelen, mint a Nagykörút hajózható csatornaként való kiépítése.
A Szent István, Teréz, Erzsébet, József, illetve Ferenc körút mai vonalának ívét a 18. század első feléig még a Duna egyik, nagy esőzések, vagy épp árvizek esetén vizet is látott holtága jelölte ki, a területet Mária Terézia uralkodása alatt azonban szinte teljesen egészében feltöltötték, majd száz évre a létezéséről is megfeledkeztek – leszámítva Reitter Ferencet, a városrendezés egyik legfontosabb szereplőjét, aki már 1842-ben előállt egy, a Duna bal partján futó, hajózható csatorna álmával.
Az ötletet korábban Kossuth Lajos is felvetette, az első rajzokkal azonban a Duna, a Tisza és a Maros feltérképezéséből, majd az Al-Duna szabályozásából is részt vállaló Reitter állt elő. Vázlatainak nem igazán volt visszhangja, épp húsz évvel később, 1862-ben viszont újra próbálkozott, 1866 augusztusára pedig egy komplex tervet is kidolgozott.
Ezt korábban így mutattuk be:
A folyótól zsilipkapukkal elválasztott csatorna nyolc láb mély, illetve százhúsz láb széles lett volna, így a kor legnagyobb dunai hajóinak sem jelentett volna akadályt a rajta való átkelés. Az ötlet annyira Reitter rögeszméjévé vált, hogy 1866-ban még akadémia székfoglaló beszédét is erről tartotta. A terv csodával határos módon egyáltalán nem ütközött kemény ellenállásba, sőt, a kivitelezésre létrejött a Pesti Dunacsatorna Társaság, egy Mention Alphons nevű vállalkozó pedig az előmunkálatok jogát is lefoglalta magának, vállalva, hogy négy év alatt megépíteti a a tizenkét híddal, valamint negyvennyolc rakodóhellyel élhetővé tett, a velencei Canal Grande babérjaira törő víziutat.
Az egyetlen gondot a pénz jelentette: Reitter a kisajátítások összegeivel együtt 15 millió forintra becsülte az építés költségeit, az állam ekkora összegről azonban hallani sem akart, így a Közmunkák Tanácsa 1871-ben végül 1,8 millió koronát kapott a rendezésre. Ezzel megindultak az új útvonal melletti telkek pacellázási munkái, majd a negyedszázadon át tartó, egy pénzügyi válság által nehezített, a millenniumi ünnepségek előtt azonban hirtelen felgyorsuló beépítése.
De mit látnánk ma, ha a pesti oldalt egy csatorna szelné ketté? – ezt a kérdést tette fel magának a 20. századi magyar karikatúraművészet egyik legnagyobb zsenijének tartott Kaján Tibor (1921-2016), akinek megoldási javaslatát az Új Tükör című lap 1983 szeptemberében tette közzé:
A Nyári városrendezési javaslat címet viselő,
képen a Dohány utca és Erzsébet (akkor még Lenin) körút találkozása látszik, a kép jobb szélén a rendszerváltás után kis híján a Nemzeti Színház otthonává vált, sarokrészén a New York-i Szabadság-szobrot ülve ábrázoló New York-palotával, aminek alsó szintjei akkor a Hungária Kávéháznak adtak otthont.
A mellette lévő ház felirata is érdekes: a HÍRADÓ logó alatt a főváros első, kizárólag híradókat adó filmszínháza működött, ami a Kittner étterem helyén való 1939-es megnyitása után épp negyven éven át sporthíradókat, heti és havi film-, illetve világhíradókat, valamint rövid-, dokumentum-, rajz- és bábfilmeket tűzött a műsorára. A tévékészülékek hirtelen elterjedése a hetvenes évek végére aztán megfojtották az ülzetet, így Horizontra átkeresztelve egészen 1999-ig már szinte csak tévéfilmeket és tévéjátékokat vetítettek benne. Előtere ma egy kávézót rejt, vetítőtermét, illetve egyéb tereit pedig egy keresztény gyülekezet használja.
A világnak a
jobb ma egy karikatúra, mint holnap egy diktatúra
szlogent is adó grafikus a rendszerváltás után aztán újraértelmezte a rajzot: 1994 szeptemberében a Magyar Hírlap hozta le újra, a képszélen Hungária helyett azonban már visszaállt New York Kávéház felirat részlete olvasható.
A tervek valóra válására józanul mérlegelve persze már százötven évvel ezelőtt, millióktól dagadó pénztárcával sem lett volna igazán esély, a csatorna ugyanis teljesen elvágta volna Budapest belső negyedeit az akkor már létező, de még nem sűrűn lakott, bérházakat nem rejtő külvárostól, a vízi úttal pedig a város az esztétikai értéken túl nem igazán nyert volna semmit. Álmodni ettől függetlenül persze még lehet róla.
