Gladia megtapogatta a kerti nyugágyat, hogy nem túl nyirkos-e, és leült. Egy gomb megnyomásával félig fekvő helyzetbe állította, egy másikkal pedig aktiválta a diamagnetikus mezőt, amitől, mint rendesen, most is tökéletes ellazultságot érzett. És miért is ne? Valójában úgy egy centiméterrel az ülés bevonata felett lebegett.
Kellemes, langyos éjszaka volt, olyan, amelyen az Aurora legszebb, illatos, csillagfényes arcát mutatta.
Gladiát hirtelen elfogta a szomorúság, ahogy az égboltra bonyolult mintákat rajzoló számtalan apró, sziporkázó fénypontot figyelte; a fénypontokat, amelyek még ragyogóbbnak látszottak így, hogy a ház világítását letompíttatta.
Az egyikük körül keringett szülőbolygója, a Solaria; ez volt az a csillag, amely élete első három évtizedében egyszerűen csak „a Napot” jelentette számára.
Gladiát valaha Gladia Solariának hívták. Ez még akkor volt így, amikor húsz évtizeddel, vagyis kétszáz standard galaktikus évvel ezelőtt megérkezett az Aurorára, és a név nem éppen barátságos utalást jelentett idegen származására. Egy hónappal korábban volt saját kétszázadik évfordulója, de semmivel sem emlékezett meg róla, mert nem szívesen gondolt azokra a napokra. Azelőtt pedig Gladia Delmarre volt a neve…
Kissé összeszorult a gyomra. Már majdnem el is felejtette ezt a vezetéknevet. Vajon azért, mert ilyen régen volt? Vagy inkább azért, mert keményen dolgozott azon, hogy elfelejtse?
Az eltelt évek alatt egyszer sem bánta meg, hogy elhagyta a Solariát, sohasem hiányzott neki.
Erre most mégis?
Talán az lehetett az oka, hogy hirtelen ráébredt: túlélte? Eltűnt, történelmi emlék volt csupán, ő pedig még mindig élt? Vajon ezért hiányzott most neki?
Eltűnődve meredt a semmibe. Nem, nem hiányzik, jelentette ki magában határozottan. Nem vágyakozik utána, nem akar visszatérni oda. Csak azt a semmihez sem fogható, tompa ürességet érezte, ami akkor tölti el az embert, ha eltűnik az életéből valami, ami addig, még ha negatív értelemben is, létezése szerves részét képezte.
Gladia erre még jobban elszomorodott. Egyesek úgy vélték, ezt valóban így kell érteni. Ha viszont ez igaz, akkor a már régóta otthonául szolgáló Aurora az első betelepített űrlakóvilágként a szimmetriaszabálynak megfelelően az utolsó lesz az ötvenből, amelyet utolér majd a végzet. Így a bolygó talán még a legrosszabb esetben is kihúzza az ő hosszúra nyújtott élete végéig; ezzel kellett beérnie.
A tekintete megint a csillagokat fürkészte. Tudta, hogy reménytelen. Képtelenség lett volna kibogarászni, hogy a sok, egymástól megkülönböztethetetlen fénypont közül melyik a Solaria napja. Úgy gondolta, talán a fényesebbek egyike lehet az, de még ezekből is több száz ragyogott odafent.
Felemelte a karját, és tett egy mozdulatot, amit magában csak „Daneel-mozdulatnak” nevezett.
Még aki ismerte őt több mint húsz évtizeddel korábbról, amikor Han Fastolfe megtervezte, az sem fedezett volna fel rajta semmilyen észrevehető változást. Széles, markáns vonalú arcát, hátrafésült, rövid, bronzbarna haját, kék szemét, és magas, jókötésű, tökéletesen emberi testét pontosan olyan fiatalnak és érzelemmentesnek találta volna, mint annak idején.
– A segítségére lehetek valamiben, Gladia asszony? – kérdezte a robot nyugodt hangon.
– Igen, Daneel. A csillagok közül melyik a Solaria napja?
Daneel fel sem pillantott.
– Egyik sem, Gladia asszony– felelte. – A Solaria napja az évnek ebben a részében csak három óra húsz perckor kel fel.
– Óh, valóban? – kérdezte Gladia csalódottan. Valahogy magától értetődőnek tekintette, hogy minden csillag, amelyik véletlenül érdekli őt, bármikor látható, amikor csak kedve támad felpillantani az égre. Persze hogy más-más időpontokban kelnek fel és nyugszanak le. Ennyit még ő is tudott. – Akkor hát a semmit bámultam.
– Az éjszakai égbolt, mint arra az emberek reakcióiból következtetek – mondta erre Daneel, mintha vigasztalni próbálná –, mindig gyönyörű, függetlenül attól, látható-e egy konkrét csillag, avagy sem.
– Persze, persze – vonta meg a vállát Gladia elégedetlenül. A nyugágy ülő helyzetbe ugrott, ő pedig felállt. – Én viszont a Solaria napjára lettem volna kíváncsi; bár annyira azért nem, hogy itt üljek három óra húszig.
– Még ha így is tenne – folytatta Daneel –, akkor is távcsőre volna szüksége hozzá.
– Távcsőre?
– A csillag nem igazán látható szabad szemmel, Gladia asszony.
– Ez egyre rosszabb és rosszabb! – Gladia végigsimított a nadrágján.
– Előbb meg kellett volna kérdeznem téged, Daneel.
Gondosan ügyelt karcsú alakja megőrzésére, és a mozdulataiban nyoma sem volt gyengeségnek vagy merevségnek. A hajában azonban már megjelentek az ősz szálak, a szeme alatt finom ráncok képződtek, a bőre pedig kissé érdesebbé vált. Még nyugodtan elélhetett tíz-tizenkét évtizedig, de tagadhatatlan tény volt, hogy többé már nem fiatal. Ez azonban nem zavarta.
– Ismered az összes csillagot, Daneel?
– Azokat igen, amelyek szabad szemmel is láthatóak, Gladia asszony.
– És azt is tudod, mikor kelnek és nyugszanak az év bármelyik napján?
– Igen, Gladia asszony.
– És tudsz róluk egy csomó más dolgot is?
– Igen, Gladia asszony. Dr. Fastolfe egy alkalommal megkért, hogy gyűjtsek csillagászati adatokat, hogy gyorsan, a számítógépe használata nélkül hozzáférhetőek legyenek számára. Mindig azt mondta, barátságosabb, ha én mondom el neki az információkat, mint ha a számítógépe tenné. – Majd, mintha számítana a következő kérdésre, hozzátette: – Azt nem magyarázta el, hogy ennek mi az oka.
Gladia vetett még egy utolsó futó pillantást az égboltra, ahol a csillagok most már halványabban látszottak a ház erősebb fénye miatt. Kissé megrántotta a vállát. Hiábavaló próbálkozás volt. Különben is, mire ment volna vele, ha látja annak az elveszett világnak a napját, egy pislákoló pontot a sok között? Ennyi erővel akár találomra is kiválaszthat egy fénypontot, kinevezheti a Solaria napjának, és bámulhatja azt.
A figyelme Daneel felé fordult, aki türelmesen várt rá. A robot arcának nagy része árnyékban maradt.
Gladia önkéntelenül is megint arra gondolt, milyen keveset változott Daneel azóta, hogy olyan régen először találkozott vele dr. Fastolfe házában. Persze átesett néhány javításon. A nő tudta ezt, de ez csak amolyan érintőleges, mellékes információ volt, amit az ember inkább távol tart magától, és jó mélyre elás.
Ez is annak az általános viszolygásnak a része volt, ami az emberi lényekre is kiterjedt. Az űrlakók vasszervezettel és harminc-negyven évtizedes élettartammal büszkélkedhettek, de azért őket is kikezdte a kor.
De ilyeneket bármelyik másik, az ötven űrlakóvilág valamelyikéről érkezett, hasonló korú űrlakóról el lehetett volna mondani. Pontosabban negyvenkilenc világ, hiszen a Solariát már nem lehetett közéjük számolni.
Ezekre a dolgokra azonban még csak utalni is a gusztustalanság legalja lett volna. A róluk készült orvosi leleteket – amelyeket tárolni kellett, hiszen előfordulhatott, hogy további kezelések váltak szükségessé – az érintetten kívül soha, semmilyen körülmények között nem láthatta más. A sebészeket, akiknek a jövedelme még az elnökénél is sokkal magasabb volt, részben éppen azért fizették ilyen jól, mert a finom társaság gyakorlatilag kiközösítette őket. Hiszen tudták.
Mindez többek között annak volt köszönhető, hogy az űrlakók olyan megszállottan foglalkoztak a hosszú élettel, és olyan makacsul tagadták az öregedés puszta létezését is, de Gladia nem vesződött az okok elemezgetésével. Erről ugyanis mindig saját magára gondolt, amitől nyugtalanság fogta el. Ha lett volna egy háromdimenziós modellje saját magáról, amely valódi, természetes testrészeit szürkével, az összes mesterséges, beültetett és javított részt pedig pirossal jelöli, akkor messziről rózsaszínnek hatott volna. Legalábbis így képzelte.
Erről megint Daneel jutott eszébe. Bár már húsz évtizede ismerte a robotot, az csak az előző évben lett az övé. Amikor Fastolfe meghalt (a véget talán az elkeseredettség is siettette egy kissé), mindenét Eos városára hagyta, ami elég gyakorinak számított. Két dolgot azonban Gladia örökölt (azon túl, hogy Fastolfe megerősítette őt a ház, a hozzá tartozó robotok és egyéb jószág, valamint a telek tulajdonjogában).
Az egyik Daneel volt.
– Mindenre emlékszel, amit húsz évtized alatt rögzítettél a memóriádban, Daneel? – kérdezte tőle.
– Úgy vélem, igen, Gladia asszony – válaszolta a robot komolyan. – Természetesen amennyiben elfelejtettem volna valamit, arról nem tudnék, hiszen elfelejtődött, így nem emlékeznék rá, hogy valaha is megjegyeztem.
– Ez egyáltalán nem biztos, hogy így van – vetette ellen Gladia. – Emlékezhetnél, hogy tudtad, ám közben pillanatnyilag képtelen lehetnél felidézni. Velem is gyakran előfordul, hogy ott van valami a nyelvem hegyén, hogy úgy mondjam, mégsem tudom előcsalogatni onnét.
– Ezt nem értem, asszonyom – felelte Daneel. – Ha tudnék valamit, az egészen biztosan kéznél lenne, amikor szükségem van rá.
– Tökéletes hozzáférés? – Lassan ballagtak a ház felé.
– Csupán hozzáférés, asszonyom. Így terveztek.
– Még mennyi ideig?
– Nem értem, asszonyom.
– Úgy értem, mennyit képes elraktározni az agyad? Több mint húsz évtizede gyűlnek benne az emlékek. Meddig bírja még?
– Ezt nem tudom, asszonyom. Egyelőre nem érzek semmilyen nehézséget.
– Talán nem is fogsz, míg egyszer csak azon nem kapod magad, hogy nem emlékszel.
Úgy tűnt, Daneel elgondolkodik egy pillanatra.
– Ez lehet, hogy így lesz, asszonyom.
– Tudod, Daneel, nem minden emléked egyformán fontos.
– Nem tudok különbséget tenni közöttük, asszonyom.
– Mások képesek rá. Lehetséges lenne kitakarítani az agyadat, Daneel, majd felügyelet mellett újra megtölteni csakis a fontos emléktartalommal; mondjuk, az egész tíz százalékával. Így több évszázaddal tovább működhetnél, mint egyébként. Ha pedig rendszeresen megismételnék ezt a beavatkozást, akár korlátlan ideig is kitarthatnál. Egy ilyen művelet persze drága, de én nem garasoskodnék. Megérnéd a költségeket.
– Velem is konzultálnának a kérdésben, asszonyom? Megkérdeznék, beleegyezem-e egy ilyen beavatkozásba?
– Természetesen. Nem utasítanálak ilyen komoly ügyben. Ezzel elárulnám dr. Fastolfe bizalmát.
– Köszönöm, asszonyom. Ez esetben el kell mondanom önnek, hogy önként sohasem vetném alá magam ilyen eljárásnak, hacsak nem tapasztalnám az emlékezetfunkcióm elvesztését.
Elértek az ajtóhoz, és Gladia megállt.
– És miért nem, Daneel? – kérdezte őszinte meglepetéssel.
Daneel hangja halk volt.
– Vannak bizonyos emlékeim, asszonyom, amelyek elvesztését nem kockáztathatom meg, akár az eljárást levezénylők gondatlansága, akár helytelen döntései miatt.
– Mint például a csillagok felkelésének és lenyugvásának időpontjait? Ne haragudj, Daneel, nem akartam elviccelni. Milyen emlékekről beszélsz?
Daneel hangja még halkabb lett.
– Asszonyom, az egykori társammal, Elijah Baley földlakóval kapcsolatos emlékekre utaltam…
Gladia csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal. Végül Daneelnek kellett átvennie a kezdeményezést, és jeleznie az ajtónak, hogy nyíljon ki.
*
Giskard Reventlov robot a nappaliszobában várakozott, és Gladia ugyanazzal az enyhe nyugtalansággal üdvözölte, ami mindig elfogta a jelenlétében.
Daneellel összehasonlítva Giskard primitív volt. Lerítt róla, hogy robot: fémesen csillogott, az arcán nyoma sem volt semmiféle emberi kifejezésnek, és ha elég sötét volt, a szeme halványvörös izzása is látszott. Míg Daneel valódi ruhát viselt, addig Giskard öltözéke csak látszat volt; igaz, nagyon ügyes látszat, hiszen maga Gladia tervezte.
– Szóval, Giskard – szólította meg.
– Jó estét, Gladia asszony! – köszöntötte Giskard, és biccentett a fejével. Gladia jól emlékezett Elijah Baley réges-rég elhangzott szavaira; mintha agya valamelyik rejtett zugából suttogott volna hozzá:
– Daneel gondodat viseli majd. A barátod és védelmeződ lesz, és neked is a barátjának kell lenned, az én kedvemért. De azt akarom, hogy Giskardra hallgass. Ő legyen a tanácsadód.
– Miért ő? – ráncolta a homlokát Gladia. – Nem különösebben kedvelem.
– Nem azt kérem tőled, hogy kedveld. Azt kérem, hogy bízz benne.
És nem árulta el, miért.
Gladia igyekezett megbízni Giskard robotban, de örült, hogy nem kell megkedvelnie. Volt benne valami, amitől borsózott a háta.
Ő akkor ezt mondta az öregembernek:
– Daneel is elég lesz, Han. A lányod, Vasilia szeretné megkapni Giskardot, ebben biztos vagyok.
Fastolfe némán, lehunyt szemmel feküdt az ágyban; sokkal békésebbnek látszott, mint amilyennek Gladia az utóbbi években bármikor is látta. Nem válaszolt azonnal, ő pedig egy pillanatra azt hitte, talán olyan csendben illant el belőle az élet, hogy észre sem vette. Önkéntelenül megszorította a férfi kezét, mire az kinyitotta a szemét.
– Egy cseppet sem érdekelnek a biológiai lányaim, Gladia. Húsz évtizeden keresztül egyetlen igazi lányom volt, és az te vagy. Azt akarom, hogy Giskard a tiéd legyen. Nagyon értékes.
– Miért értékes?
– Ezt nem tudnám megmondani, de mindig megnyugtatónak találtam a jelenlétét. Mindig tartsd meg, Gladia. Ígérd meg ezt nekem!
– Megígérem – bólintott Gladia.
– Szeretlek, Gladia, lányom.
– Én is szeretlek, Han, apám – felelte Gladia.
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket a férfi kimondott és meghallott. Gladia immár egy halott ember kezét szorongatta, de egy ideig képtelen volt rávenni magát, hogy elengedje.
Giskard tehát az övé volt. És a robot mégis nyugtalanította, ő pedig nem tudta volna megmondani, miért.
– Szóval, Giskard – sóhajtotta –, a Solariát szerettem volna megkeresni az égen a csillagok között, de Daneel felvilágosított, hogy csak három óra húsz perckor válik láthatóvá, és még akkor is távcsőre lenne szükségem.
Te tudtad ezt?
– Nem, asszonyom.
– Fent kellene maradnom reggelig? Neked mi a véleményed?
– Úgy vélem, Gladia asszony, többre megy vele, ha nyugovóra tér.
– Valóban? – fortyant fel Gladia. – És ha én úgy döntök, hogy fennmaradok?
– Én csak javaslatot tettem, asszonyom, de holnap nehéz nap vár önre, és minden bizonnyal bánni fogja, ha kihagyja az alvást.
Gladia összevonta a szemöldökét.
– Mitől lesz nehéz a holnapi napom, Giskard? Nem tudok semmilyen várható nehézségről.
– Találkozója van egy bizonyos Levular Mandamusszal – felelte Giskard.
– Igen? És mióta?
– Egy órája. Fotofonált, én pedig vettem a bátorságot…
– Te vetted a bátorságot? Ki ez az ember?
– A Robotikai Intézet munkatársa, asszonyom.
– Tehát Kelden Amadiro beosztottja.
– Igen, asszonyom.
– Tájékoztatlak, Giskard, hogy egyáltalán nem szeretnék találkozni sem ezzel a Mandamusszal, sem bárki mással, akinek akár csak a legcsekélyebb köze is van ahhoz az undorító varangy Amadiróhoz. Ha tehát vetted a bátorságot, hogy találkozót beszélj meg vele a nevemben, akkor most rögtön vedd a bátorságot ahhoz is, hogy visszahívod, és lemondod!
– Amennyiben ezt utasításként erősíti meg, asszonyom, és ez az utasítás a lehető leghatározottabb és legerőteljesebb, úgy megpróbálom teljesíteni. Lehet, hogy nem tudom. Tudja, megítélésem szerint kárt okoz saját magának azzal, ha lemondja a találkozót, én pedig nem engedhetem meg, hogy bármilyen cselekedetem miatt kár érje önt.
– Könnyen elképzelhető, Giskard, hogy téves a megítélésed. Ki ez az ember, hogy ha nem találkozom vele, akkor kárt szenvedek? Az, hogy a Robotikai Intézet tagja, aligha teszi fontossá számomra.
Gladia tökéletesen tisztában volt vele, hogy igazságtalanul zúdítja rá a rosszkedvét Giskardra. Felkavarta a Solaria kiürítésének híre, és kínosan érezte magát, amiért tudatlanságában akkor kereste a Solariát az égen, amikor az nem is volt ott.
Giskard úgy nézett ki, mint egy robot, tehát könnyű volt azt feltételezni, hogy nincsenek érzései, amiket meg lehetne bántani.
És Giskard nem is reagált Gladia ingerültségére. (Mondjuk, Daneel sem reagált volna, ha ellene irányul.) Helyette így felelt:
– Dr. Mandamust a Robotikai Intézet munkatársaként mutattam be, de lehet, hogy több ennél. Az utóbbi néhány évben dr. Amadiro jobbkezeként tevékenykedett. Ez fontossá teszi őt, és nem valószínű, hogy annyiban hagyja. Dr. Mandamust nem volna tanácsos megsérteni, asszonyom.
– Nem volna, Giskard? Fikarcnyit sem érdekel Mandamus, Amadiro pedig még ennél is sokkal kevésbé. Feltételezem, emlékszel, hogy Amadiro annak idején, amikor még ő, én és a világ fiatalok voltunk, mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa, dr. Fastolfe gyilkos, és csak a csodának köszönhető, hogy a mesterkedései nem jártak sikerrel.
– Nagyon jól emlékszem rá, asszonyom.
– Ez megnyugtat. Már attól féltem, hogy húsz évtized alatt esetleg elfelejtetted. Ebben a húsz évtizedben semmi közöm nem volt Amadiróhoz, és senkihez, aki kapcsolatban áll vele, és feltett szándékom a továbbiakban is ebben a szellemben cselekedni. Nem érdekel, milyen kárt okozok vele magamnak, vagy hogy milyen következményekkel járhat. Nem fogadom ezt a dr. akárkit, a jövőben pedig ne szervezz találkozókat a nevemben anélkül, hogy megbeszélnéd velem, vagy legalább megmagyaráznád az illetőnek, hogy a dolog a beleegyezésemtől függ.
– Megértettem, asszonyom – felelte Giskard –, de ha megengedi, felhívnám a figyelmét, hogy…
– Nem engedem meg – szögezte le Gladia, és hátat fordított neki.
Rövid csend állt be, ám alig tett három lépést, amikor ismét megszólalt Giskard nyugodt hangja:
– Asszonyom, arra kell kérnem, hogy bízzon bennem.
Megint megszólalt a fejében az a réges-régi hang: „Nem azt kérem tőled, hogy kedveld. Azt kérem, hogy bízz benne.”
Az ajka összeszorult, és összeráncolta a homlokát. Nem akart megfordulni, de vonakodva mégis megtette.
– Tehát – sóhajtotta nem éppen barátságosan –, mit akarsz mondani, Giskard?
– Csak annyit, hogy amíg dr. Fastolfe élt, asszonyom, az ő akarata érvényesült az Aurorán és a többi űrlakóvilágon is. Ennek eredményeképpen a Föld lakói szabadon vándorolhattak el különböző letelepedésre alkalmas bolygókra szerte a Galaxisban, és a ma telepesvilágoknak nevezett bolygók felvirágoztak. Dr. Fastolfe azonban már nem él, az utódai pedig nem rendelkeznek az ő tekintélyével. Dr. Amadiro életben tartotta saját Föld-ellenes nézeteit, és nagyon is fennáll a lehetősége, hogy ezek most diadalmaskodnak, és határozott politika lép érvénybe a Föld és a telepesvilágok ellen.
– És ha ez így van, Giskard, mit tehetek ellene?
– Fogadhatja dr. Mandamust, és kiderítheti, miért akar ennyire találkozni önnel, asszonyom. Elárulhatom: messzemenőkig ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legkorábbra szervezzem a találkozót. Reggel nyolc órakor kívánja felkeresni önt.
– Giskard, soha nem fogadok senkit dél előtt!
– Erről őt is tájékoztattam, asszonyom. Azt, hogy a magyarázatom ellenére is mindenképpen reggeli közben akart találkozni önnel, elkeseredettsége jelének tekintettem. Úgy éreztem, fontos lenne megtudnunk, miért ennyire kétségbeesett.
– És ha nem fogadom, akkor a véleményed szerint ugyebár személyes károm származik belőle? Nem arra vagyok kíváncsi, hogy kár éri-e a Földet, vagy a telepeseket, vagy ezt vagy amazt. Nekem ártani fog?
– Asszonyom, kárt szenvedhet a Föld és a telepesek azon képessége, hogy folytassák a Galaxis betelepítését. Ez az álom Elijah Baley nyomozó elméjében fogant meg, több mint húsz évtizeddel ezelőtt. A kár, ami a Földet éri, így az ő emlékét szentségteleníti meg. Tévedek, ha azt feltételezem, hogy ami árt az ő emlékének, azt ön úgy érezné, mintha saját személyének ártana?
Gladia döbbenten hallgatta. Elijah Baley neve egy órán belül immár másodszor került szóba. Már rég nem élt – rövid életű földlakó volt, aki már több mint tizenhat évtizeddel korábban elhunyt –, de a neve puszta említése is a mai napig felkavarta.
– Hogy fordulhattak a dolgok hirtelen ilyen komolyra? – kérdezte.
– Egyáltalán nem hirtelen történt, asszonyom. A Föld népe és az űrlakóvilágok lakói húsz évtizede párhuzamos úton járnak, és dr. Fastolfe bölcs elveinek köszönhetően elkerülték az egymással való konfliktust. Mindvégig létezett ugyanakkor egy erős ellenzéki mozgalom, amellyel dr. Fastolfe-nak folyamatosan küzdenie kellett. Most, hogy dr. Fastolfe halott, az ellentábor sokkal erősebbé vált. A Solaria kiürítése pedig még tovább növelte az erejüket, és könnyen lehet, hogy ellenzékből hamarosan meghatározó politikai erővé válnak.
– Miért?
– Egyértelmű jelek utalnak rá, asszonyom, hogy az űrlakók ereje hanyatlóban van, és sok aurorai bizonyára úgy érzi, határozott tettekre van szükség, mégpedig most vagy soha.
– És te úgy gondolod, hogy ha fogadom ezt az embert, az fontos lehet mindennek a megakadályozásában?
– Így van, asszonyom.
Gladia hallgatott egy ideig, és megint eszébe jutott, hogy annak idején megígérte Elijah-nak, bízni fog Giskardban. Igaz, most kissé lázadozott a gondolat ellen.
– Nem akarok találkozni vele, és nem hiszem, hogy bárkinek is előnye származna abból, ha megteszem, de legyen, fogadom.
Isaac Asimov: Robotok és birodalom
Fordította: Füssi-Nagy Géza
Gabo Könyvkiadó, 2023
