Az űr meghódítása két szálon fut. Egyfelől ott a szép, idealista elképzelés, hogy a világűr közjó, ahol az emberiség közös ügyét képviseljük, nem pedig egy-egy nemzetet. Másrészt látjuk az űrverseny realitását, amelyet kezdettől a politikai versengés hajtott, mára pedig az állami érdek mellett a profitéhes milliárdosok is részei. Ön szerint szükségszerű, hogy a Földön meglévő ellentéteinket magunkkal vigyük az űrbe?
Szerintem pontosan ez történik, a fenti viszonyok szépen elkezdik leképezni az itteni konfliktusainkat. Ezt mutatja például a tömbösödés újraindulása, kiépült egy laza blokk az Egyesült Államok vezetésével, amit az Artemis-egyezmény jelképez, és több mint harminc ország csatlakozott hozzá. Ők azok, akik szeretnének részt venni a közeljövőben várhatóan megépülő amerikai holdbázis kialakításában. Vannak viszont országok, amelyek a Földön is feszült viszonyban állnak a Nyugattal – a legjelentősebbek Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea –, és megvannak a maguk ambíciói a világűrben. A kínai űrprogram ezeket az államokat fogja össze egy tömbbe, a két nagy blokk között pedig elkerülhetetlen a versengés erősödése. Amúgy egyetértek azzal, hogy már az űrverseny korai szakaszában is jelen volt a politika, de az 1967-ben aláírt Világűrszersződés (Outer Space Treaty) révén tettek az országok egy kísérletet arra, hogy ezt keretek közé szorítsák. Mégpedig azzal tették ezt, hogy a világűrre egyetemes közjóként hivatkoztak, leszögezve az elvet, miszerint egyetlen ország sem sajátíthatja ki a világűrt. „A világűr kutatását és felhasználását, beleértve a Holdat és más égitesteket, minden ország javára és érdekében kell folytatni, tekintet nélkül az országok gazdasági vagy tudományos fejlettségének szintjére, és azt az egész emberiség közös vállalkozásának kell tekinteni” – írták.
A könyvben amellett érvel, hogy a jelenleg érvényben lévő egyezmények teljesen idejétmúltak. Egy űrkonfliktus vajon ösztönözhetné a feleket arra, hogy aktualizálják az űrtörvényeket? Hogy nézne ki egy űrháború egyáltalán?
A következő néhány évben nem sok esélyét látom egy direkt űrkonfliktus kialakulásának, bár ezt az állítást hamarosan árnyalnám az orosz-ukrán háború esetével. Egy dolgot viszont fontos látni: ahogy múlnak az évek és fejlődik a technológia, egyre inkább növekszik a kísértés, hogy az államok felfegyverezzék a műholdjaikat, még ha kizárólag védelmi célokra hivatkoznak is. Az Aggódó Tudósok Egyesülete szerint már most jóval több, mint nyolcezer műhold kering a Föld körül, és ez a szám rohamosan gyarapodik, ami növeli az esélyét egy közvetlen űrbéli konfliktus kialakulásának. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Világűrszerződés mára elavult, vegyük például azt a kitételt, hogy senki nem telepíthet tömegpusztító fegyvereket az űrbe: ez alapvetően a nukleáris fegyverekre vonatkozik, mert amikor az egyezményt megszövegezték, még nem igazán léteztek lézerfegyverek. Azóta változott a helyzet, így elméletileg a műholdak is felszerelhetőek lennének lézerfegyverekkel, és ennek a veszélye folyamatosan egyre nagyobb is. Az első űrháború pedig valójában már zajlik, ez ugyanis az orosz-ukrán konfliktus, ami jelenleg is zajlik. Hogy miért? Mert ez az első alkalom, hogy mindkét félnek vannak űrbéli képességei. Itt nagyon fontos, hogy mindkét félről beszélünk, mert az egyoldalú alkalmazás lényegileg különböző forgatókönyveket eredményez. Oroszországról közismert, hogy megvan a saját űripara, Ukrajna pedig részben kapott, részben vásárolt űrbe telepített eszközöket. A leghíresebb példa erre Elon Musk Starlink nevű műholdrendszere, amelynek révén először az ukrán civil lakosságnak biztosították az internet-hozzáférést, ezt követően pedig az ukrán hadsereg is hasznosította katonai műveletekhez. Az utóbbiból következett, hogy az oroszok célba is vették földről indított lézerrel, valamint számítógépeket megzavaró szoftverekkel. Ebben az értelemben tehát egy ideje benne járunk az első űrháborúban, a jövőre nézve pedig valószínűsíthető: amennyiben kitör egy következő államközi háború, ahol mindkét félnek vannak műholdjai, azok a műholdak hamar célponttá fognak válni. Ha például az Egyesült Államok bevonódna egy Kínával folytatott háborúba a dél-kínai tengeren, ott mindkét oldal megkísérelné megbénítani a másik műholdjait.
Ez azért is aggasztó kilátás, mert a közvélemény nem igazán érzi át egy ilyen eszkaláció veszélyeit. Valahol mélyen mindenki tudja, milyen mértékben függünk a műholdaktól, de az ebből fakadó sebezhetőség mintha mégsem tudatosult volna a társadalomban.
Egyetértek. A műholdak által lehetővé tett szolgáltatások szerves részévé váltak a mindennapi életünknek, mégsem gondolunk bele ebbe, amikor mobiltelefonjainkat és egyéb eszközeinket használjuk. Ha egy pillanatra leállnánk elmélkedni, hamar beláthatnánk ennek a kitettségnek a veszélyeit, ez valahogy mégsem ment át igazán a közvélekedésbe. Még ha racionálisan értjük is, a többség akkor sem érzi át, hogy a modern világunk milyen mértékben támaszkodik erre a technológiára: a kommunikáció, a vízi- és légiirányítás, a nemzetbiztonság, a gazdasági jólétünk is ennek stabilitásán áll vagy bukik. Emiatt szerintem ugyanúgy kellene tekintenünk a műholdjainkra, mint az ország vízellátására, áramszolgáltatására és a többi kritikus nemzeti infrastruktúrára. Hiszen a valóságban már ezek közé tartoznak a műholdak is.
Az előbb azt vázolta, hogy egy esetleges amerikai-kínai konfliktusban nagy valószínűséggel a műholdak is célponttá válnának…
Teljesen biztos vagyok benne, hogy így történne, amit előrevetít, hogy mára Kína és az Egyesült Államok is belefoglalta a katonai doktrínájába a következő mantrát: „A világűr hadviselési tartomány.” Emlékeim szerint néhány éve a NATO katonai doktrínájába is bekerült ez a mondat. Ha tehát valaki átkel a Rubiconon, és háborút indít, mostantól semmi nem korlátozza abban, hogy megtámadja a másik fél műholdjait is. És valójában őrültség lenne, ha nem így tenne, hiszen mindenki el akarja kerülni azt az aszimmetrikus helyzetet, hogy amíg mi vakká válunk, addig az ellenfél mindent mozgást lekövethessen odafentről. Eddig háromféle módszer létezett a támadásra: az első a „megtévesztés”, amikor félrevezető jelekkel összezavarják a műhold számítógépét. A második az „elkápráztatás”, amikor a műholdat olyan erős fénnyel világítják meg, hogy átmenetileg szem elől téveszti a célpontot, illetve ennek erősebb változata, a műhold képalkotó rendszerét tartósan megrongáló „megvakítás”. A harmadik a legdrágább, egyben legnehezebb megoldás: elindítani a Földről egy ballisztikus rakétát, ami eltalálja és felrobbantja a kiszemelt műholdat. Mostanában két új támadási mód lehetősége is napirendre került, ám ezeket egyelőre senki nem alkalmazta: az amerikaiak azt pletykálják, hogy az oroszok kisebb – úgynevezett taktikai – nukleáris fegyverek űrbe telepítésén gondolkodnak. Ez ugyan megsértené a Világűrszerződés vonatkozó paragrafusát, amely ezt kategorikusan tiltja, de egy ilyen lépés mellett is felhozhatók hadászati érvek: míg korábban egy ballisztikus rakéta fellövése elegendő volt egy műhold megsemmisítésére, amit több ország tesztelt is saját eszközein, a mai műholdalakzatok akár húsz műholdból is állhatnak, amelyek egyenként alig nagyobbak egy Rubik-kockánál. Ha egyet kilövünk ezek közül, attól még tizenkilenc sértetlen maradhat – a rakétatámadásos módszer tehát a technológiai fejlődésével elvesztette hatékonyságát. Ha viszont az ellenséges műholdalakzat mellé pozícionáljuk az atombombával felszerelt műholdunkat, és ott robbantjuk fel az egészet, az garantáltan meghozza a kívánt hatást. A másik opció, hogy modern lézerfegyverrel szereljünk fel a műholdjainkat. Jelenlegi tudásunk alapján egyelőre sem atombombát, sem lézerfegyvert nem telepítettek a nagyhatalmak az űrbe, de szembe kell néznünk a realitással: katonai szempontból ezek a racionális lépések a jövőre nézvést.
Egy ilyesfajta űrháború korlátozódhat majd katonai célpontokra, vagy inkább az a sci-fikből ismert szcenárió várható, ahol egyik pillanatról a másikra leáll a GPS, a telefonjaink, és egy csomó minden, amit most természetesnek vettünk?
Egy háborúban az elsődleges célpontok az ellenség katonai képességekkel felszerelt műholdjai lennének. Azok, amelyek a legfejlettebb titkosított kommunikációs rendszerekkel és legmodernebb megfigyelési képességekkel vannak felszerelve. A konfliktusok azonban gyakran gyűrűznek odáig, hogy a felek igyekeznek elpusztítani az ellenfél kritikus infrastruktúráit, víz és elektromosság nélkül hagyva a lakosságot. A második világháborúban a szövetségesek is azzal a szándékkal bombázták Németországot, hogy tönkretegyék a gazdaságát. Az oroszok ugyanebből a célból lövik az ukrán áram- és vízellátás infrastruktúráját, hogy szenvedést okozzanak az ország népességnek. A jövőben sem lesz ez másként, hiszen akármennyire borzasztó, mégiscsak logikus a feltételezés: minél tovább tart egy háború, annál nagyobb a kísértés, hogy támadjuk a civil műholdakat, ez pedig a tömegkommunikáció és egyéb szolgáltatások leállását jelentené, így rendkívül fájdalmas a civil lakosság számára.
Az új űrverseny többszereplős, mint a régi volt, de ahogy beszéltünk róla, ezt is a nagyhatalmak dominálják. Ki áll nyerésre, és milyen ambíciói lehetnek a kisebb, vagy kevésbé fejlett országoknak, amelyek nem akarnak kimaradni az asztropolitikai játszmákból?
A nagy képet nézve világosan kirajzolódik, hogy négy súlycsoport van. Az elsőbe az Egyesült Államok, Kína és Oroszország tartozik, ebben a sorrendben. Amerika a legerősebb, de Kína kitartóan zárkózik fel, Oroszország pedig láthatóan nem tudja tartani velük a lépést, ettől persze még egyértelműen felsőkategóriás űrhatalom. A második súlycsoportban már jóval többen vannak: az Egyesült Arab Emirátusok, Olaszország, Németország, Franciaország, Japán, India és talán még pár másik. A harmadik csoportba azok az országok tartoznak, amelyek jelen vannak ugyan a világűrben, de nincs önálló rakétaindítási képességük és korlátozottak a kilátásaik, hogy kifejlesszenek ilyen képességeket. Nagyjából hetven országot sorolhatunk ide, köztük Nigéria, Indonézia, Irán, hogy csak párat említsünk. A fennmaradó több mint száz ország pedig a negyedik súlycsoportba szorul: az évek múlásával, és a műholdtelepítések számának elképesztő tempójú növekedésével, nekik egyre nehezebb lesz bármilyen űrbéli jelenlétet kialakítaniuk.
Ez még inkább aláássa azt a gondolatot, hogy az űr közjó lenne. Hasonló a helyzet a Holddal: ha eljutunk oda, és az ott lévő véges erőforrások tényleg bányászhatóak olyan költségekkel, ami gazdaságossá teszi – akkor a negyedik kalapba szorult száz ország ebből is kimarad. A fejlődőnek nevezett országoknak – amelyek közül számos valójában nem fejlődik – nincs sok esélyük, hogy részesüljenek az űrversenyből várható előnyökből.
Mostanában sok szó esik az integráció és nemzetállami szuverenitás között őrlődő Európa válságáról, és arról, hogy miként állíthatná vissza önvédelmi képességeit és maradhatna globális tényező egy felbolydult világrendben. Európa aszrtopolitikai stratégiáját is bénítják ezek a belső kihívások?
Az európaiak komoly játékosok az űrben, a második súlycsoportba tartozó országok mezőnyében. Az Európai Űrügynökségben (ESA) játszott szerepe révén maga az EU is tényező. Emellett pedig egyes országok is számottevő játékosok, különösen a műholdakkal kapcsolatos tudományos innováció terén, például a robotkarok fejlesztésében az olaszok élen járnak, a francia Thales világszinten meghatározó tényező. Katonai szempontból viszont teljesen más kép tárul elénk: az Európai Űrügynökségnek ebben nincs szerepe, az EU pedig sok-sok évvel le van maradva ezen a téren. Csak a közelmúltban ébredt rá, hogy a biztonságpolitikának az űr is szerves részét képezi, és ha jól sejtem, erre még mindig sokadrangú problémaként tekintenek Brüsszelben.
Gondolom, ugyanazokon a szuverenitási dilemmákon fakadnak fent ezek a kezdeményezések, amelyeken a közös EU-s hadsereg ötlete is.
Pontosan, hasonló a két dinamika. Az EU szava sokat nyom az Európai Űrügynökségen belül, de a mondandója gyakran ugyanolyan fragmentált, mint az Unió külpolitikai stratégiája. Azok az EU-tagországok, melyek az asztropolitikában komoly játékosok – elsősorban Olaszország és Franciaország –, ebben a kérdésben jobban tudják a saját akaratukat érvényesíteni. Itt is az figyelhető meg, mint az unós vitákban általában: ha élesedik a helyzet, a nemzetállamok érdekei megelőzik a nemzetfeletti szervezet álláspontját.
Beszéltünk róla, hogy a társadalom képzeletét egyelőre nem ragadta meg annyira a kiújult űrverseny, mint a korábbi. Ebben várható áttörés, mondjuk akkor, ha újra embert juttatunk a Holdra?
Az űrverseny 2.0 egyelőre még nem lobbantotta be az emberek képzeletét, de az elmúlt öt évben látszott némi növekedés az érdeklődésben. Ez leginkább a SpaceX-nek köszönhető, a többször felhasználható rakétáival, amelyeknek a landolása azért elég komoly látványosság. De ha Amerika valóban eljuttat egy férfit és egy nőt a Holdra – merthogy ez az ígéretük –, az szerintem egy csapásra hasonló lázba borítja majd a közvéleményt, mint a 60-as években. Elsősorban annak újdonsága miatt, hogy ezúttal férfiről és nőről beszélünk, de vannak további okok is: felnőttek például komplett generációk, amelyek ezt még nem tapasztalhatták meg. Ön is közéjük tartozik, ha jól sejtem. Senki, aki 1965 után született, igazán egyszer sem izgulhatta végig élőben, ahogy az ember holdra száll. Ám azóta a tömegkommunikáció is sokat változott:
Ez is mutatja, hogy az űrversenynek nemcsak a technológiai, de a show biznisz-oldala is fontos. Ezt húzza alá az egyik kedvenc anekdotám a könyvből: korábban nem tudtam, hogy a kilövés előtti visszaszámlálás amerikai „különcség”, ami a náci rakétaprogram vezetőjéből NASA-főnökké váló Wernher von Braun ötlete volt. Ő pedig minden bizonnyal egy 1929-es Fritz Lang-filmből, A hold asszonyából kölcsönözte a hatásos dramaturgiai megoldást, amit gyerekkorában látott a német mozikban.
Nekem is nagyon megtetszett ez a történet, mikor rábukkantam a kutakodásaim során. Az előadásaimon fel is szoktam tenni a közönségnek a fogós kérdést: amikor beülnek az autóba és megfogják a kormányt, visszaszámlálnak-e tíztől nulláig, mielőtt beindítják a motort. Természetesen senki nem tesz ilyet. Mi értelme lenne? Az űrhajóknál ugyanígy nincs szükség visszaszámlálásra, ám a feszültséget kiválóan fokozza ez a megoldás, ami tökéletes passzol a televíziózás aranykora Amerikájának látványosság iránti vonzalmához.
Szórakoztatóipari szempontból nyilván elég innovatívak az űrversenybe beszálló techmilliárdosok is, különösen Elon Musk, akinek láthatóan van érzéke a közvélemény felborzolásához. Az űrbe igyekvő nagytőkéseket ugyanakkor számos kritika is éri: például az, hogy az általuk tervezett űrvárosok és Mars-kolóniák nem feltétlenül libertárius utópiába, de totalitárius rémálomba is torkollhatnak. Hogy értékeli a magánérdekek betörését az űrversenybe?
Az első és második űrverseny közötti legnagyobb különbség tényleg abban ragadható meg, hogy utóbbiban központi szerepet játszanak a magánvállalatok. Különösen Amerikában és Kínában, persze lehet amellett is érvelni, hogy Kínában nem léteznek magánvállalatok. A Hold iránt megélénkülő érdeklődés is ebből fakad: az elmúlt ötven évben azért nem tértünk vissza a Holdra, mert a sokadik kődarab lehozása és mutogatása már nem olyan izgalmas, mint első alkalommal volt. Most viszont a Holdon potenciálisan fellelhető értékes ritkafémek, valamint az elméletileg a magfúzióra is használható hélium-3 miatt nyomós kereskedelmi érvek szólnak amellett, hogy visszatérjünk. De a magánvállalatok nincsenek teljesen szabadon engedve, így is állami engedélyre lesz szükségük ahhoz, hogy az űrbe menjenek. Musk nem lőhet fel csak úgy egy-egy rakétát, ezt ugyanúgy engedélyeztetnie kell, ahogy a repülőgépek felszállását is. Tehát van némi felügyeleti lehetőség. A magánvállalatok emellett fontos katalizátorai a most zajló folyamatoknak, közben pedig új helyzeteket állítanak elő – jogi és katonai szempontból egyaránt –, amelyeket egyelőre még nem volt lehetőségünk végiggondolni. A technológia ugyanis általában a hadászat és a törvényhozás előtt jár. A hadászat viszonylag gyorsan fel szokott zárkózni, míg a jog sokkal lassabban. Ezt láttuk a már említett Starlinknél, amikor egy amerikai magáncég műholdjait használhatta az ukrán hadsereg, ami miatt az orosz hadsereg célzott támadásokat kísérelt meg a műholdak ellen. Ez teljesen új helyzet, és jogilag szürkezóna. Az Artemis egyezmény lefekteti, hogy ha egy magánvállalat sikeresen megveti a lábát a Holdon, a bányája körül kialakíthat egy „biztonsági zónát”. Ez szerintem puszta eufemizmus a szuverenitásra, amely kifejezést igyekeznek elkerülni. De itt is felvetődik a kérdés: mi a legális alapja a biztonsági zónák létrehozásának? Ez most van alakulóban, amit mutat, hogy a NASA szerződést kötött egy japán céggel, hogy bányásszon ki néhány kősziklát a Holdon és hozza haza. Egy dollárt fizettek érte, hiába került a cégnek több százmillió dollárba a művelet. Az ügylet célja nyilvánvalóan az volt, hogy lefektessenek egy normát. Mivel a Világűrszerződés kimondja, hogy senki nem sajátíthatja ki a Hold egy darabját, egy szikla pedig ennek minősül, így elvileg azt sem birtokolhatja senki. Ha viszont eladod, és a NASA megveszi tőled, lefektettetek egy jogi normát. Ez megmutatja, milyen szakaszában járunk ennek a történetnek. Valószínűsítem, hogy nemcsak a Hold kereskedelmi kiaknázásának leszünk tanúi a közeljövőben, de a szponzoráció is teret nyerhet.
A könyvben maga is említi intő példaként a Brit Kelet-Indiai Társaságot, amely a brit gyarmatosítás egyik hajtómotorja volt, saját területtel és magánhadsereggel, egy ponton pedig már az állam fejére nőtt.
Ne szépítsük: egy csapat banditáról beszélünk.
Az Indiában élő brit történész, William Dalrymple, teljes könyvtrilógiát szentelt annak, hogy ez a kis londoni irodából induló magáncég miként kebelezte be Indiát és folytatott hódító háborúkat. Ő a mai multinacionális vállalatokat a Kelet-Indiai Társaság örököseinek tartja, a lapunknak adott interjúban pedig hangsúlyozta, hogy tanulnunk kéne az akkori hatalomkoncentráció veszélyeiből.
Véleményem szerint ez túlzás. Nem látom magam előtt, amint Musk úr hódításra indul egy kétszázezer fős magánhadsereg élén, amit aztán beolvasztanak az amerikai katonaságba. Talán én is felvetettem bizonyos párhuzamokat, amikor felidéztem egy mondást az állami szintű külpolitika és magángazdasági érdekek összefüggéséről: „A zászló a kereskedelmet követi”. Igen, ha a Hold valóban bányászható, és egy ország magánvállalata elkezdi kitermelni azokat a hatalmas erőforráskészleteket, amelyek létfontosságúak a 21. századi tiszta technológiához, akkor nem fogja az állam magára hagyni a céget, meg fogja védeni a külső támadástól. Mert a zászló tényleg követi a kereskedelmet, ahogy ezt oly sokszor láthattuk a történelem során.
Elon Musk távolabbra tekint a Holdnál: arról beszél, hogy 2050-ig egymillió embert juttat el a Marsra. Ezt megvalósíthatónak, vagy exhibicionista túlzásnak tartja?
Musk terve totális vágyfantázia. Számoljunk kicsit: 26 évünk van még hátra 2050-ig, ami azt jelenti, hogy évente átlagosan csaknem 40 ezer embert kellene a Marsra juttatnia. Idén és jövőre még a legoptimistább forgatókönyvek szerint sem juthat el a SpaceX a Marsra, így ez a szám egyre csak növekedni fog. A Musk által belengetett forgatókönyv tehát képtelenség. Annyi valószínűsíthető, hogy a SpaceX addigra tényleg leszáll a Marsra, vissza is tér onnan, és esetleg egy kisméretű bázis alapjait is leteheti addigra. De az ott dolgozók 2050-ben még elég magányosak lesznek, ebben biztos vagyok.
Tim Marshallal korábban az orosz-ukrán háborúról, a Tajvan körüli feszültségekről és más geopolitikai témákról is készítettünk interjút, ezt a beszélgetést itt olvashatják.
