Egy újlipótvárosi pingpong klub előtt találkoztunk, mondtad, hogy az utóbbi egy évben elkezdtél eljárni edzésre.
Fontos, hogy az ember életében mindig legyen valami, amit szenvedélyesen szeret csinálni. Nem számít, mi az, ha nem ártasz vele másoknak, de kell valami elfoglaltság. Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, mostanában sokkal többet gondolok a fonák pörire, mint a zenére. Szerencsére azért elkészült a lemez.
A Galaxisok az útkereső huszonévesek közérzetét megzenésítő zenekarként lett ismert, a máig legsikeresebb számok egy jó része is az első albumokról származik. Te viszont többször említetted korábban, hogy már nem igazán érzed magadénak azoknak az időknek a dalait.
Az első lemez idején huszonöt voltam, most harminchét éves vagyok, és ahogy mindenki, én is sokat változtam azóta. Aki ennyi idő alatt nem változik semmit, az elég gyanús. Az első lemezekről vannak számok, amiknek a szövegével a mából nézve személyesen nem tudok már azonosulni, ezért kínosnak érezném előadni őket, és vannak olyanok is, amik egyszerűen nem elég jók. Ettől függetlenül örülök, hogy megírtam ezeket, ha nincsenek, most mi sem ülnénk itt. Nem gondolom, hogy még mindig a fiatal generáció szónoka lennék, közben a rajongóink egy nagy része továbbra is ebből a korosztályból kerül ki. Mindenesetre nem hiszem, hogy az embernek az élete végéig magával kéne cipelnie a régi dolgait.
Sokáig fontos szerepet töltött be a dalokban Budapest, mint az éjszakai tévelygések és a viszonylagos szabadság terepe. A pár évvel ezelőtti Legkedvesebb nyári élményem című számban azt énekled, hogy a Szamár teraszán kézilabdát nézel a tévén egymillió sör és százezer cigi után. Egy ideje viszont már visszafogottabb életet élsz, ez is a korral jár?
Lassan három éve nem iszom alkoholt, és természetesen nem is járok el annyit, mint a nagy éjszakázások idején, de azért nem ástam el magam. Ráadásul józanon garantált, hogy tényleg akkor megyek haza, amikor haza kell mennem. Ahogy a Bravo magazinban írták egykor: szeretek olvasni, filmezni, sportolni, számítógépezni és a barátaimmal lenni. A hedonizmusról pedig annyit mondanék, hogy az elmúlt években a zenész ismerőseimmel elsősorban a főzésről beszélgettem. Remélem, ez nem túlságosan illúzióromboló.
Egy idő után elmozdultál a generációs-közérzeti daloktól, a 2020-as Cím nélküli ötödik lemez idején – amin egyesek szerint megszületett az otthon ülő harmincasok himnusza – már több helyen arról beszéltél, hogy a zenész szerep túlságosan belecsúszott abba, aki a magánéletben vagy.
Akkor arra gondoltam, nagy hiba volt, hogy sokáig túlságosan bevontam a magánéletemet a zenébe. Most már nem arról szólnak a számaim, hogy lemegyek a boltba és szarul érzem magam attól, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó. Félreértés ne essék, örülök, hogy sokan tudnak kapcsolódni az első albumok generációzós dalaihoz, viszont soha nem úgy ültem le számot írni, hogy vezetni szeretném a korosztályomat. Sőt, egy idő után el is kezdett zavarni, hogy egyfajta generációs szócsőként tekintettek rám, ezt kérik számon rajtam. Arról írok zenét, ami foglalkoztat, csak néha úgy alakul, hogy sokan mások is azt érzik, amit én. Az új albummal sem az volt a célom, hogy egyfajta nehéz korok krónikásaként tűnjek fel.
Habár az Ellenszélben nem olyan generációs tapasztalatokról szól, mint hogy a hajnali ködben állva, a taxidra várva megpróbálsz nem gondolni arra, hogy „nem ezek lesznek a legszebb éveink”, de ismét csak korosztályok mindennapi élményét zenésíti meg. Nevezetesen, hogy milyen rendszeridegenként élni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének 14. évében.
Szerintem a korosztályom nagy, közös élménye, hogy hosszú évek óta ülünk végig mindenféle összejöveteleket különböző társaságokban, általában idősebb rokonokkal, ismerősökkel, gyakran számunkra vállalhatatlan eszmefuttatásokat végighallgatva, és nem szólunk, mert jobb a békesség. Ez a lemez egy kicsit ezeknek a hosszú hallgatásoknak a gyümölcse. Másrészt pedig, szerencsére elég sokan vannak mostanában, akik csinálnak számokat arról, hogy milyen hely ez az ország, ahol élünk, nálunk sokkal ismertebb és fiatalabb emberek is, így azt hiszem, a generációs szócső szerepét ezúttal megúszom.
Az új album kapcsán említetted, hogy eredetileg már 2014-ben ki akartál hozni egy közéleti albumot, miért csak tíz évvel később jutottál el idáig?
A második lemez, a Legszebb éveink (2015) meglehetősen közéleti témájú albumnak indult, akkoriban lettem először úgy igazán dühös a magyar kormányra, végül ennek a koncepciónak egyetlen bizonyítékaként a Felkelek, elmegyek boltba című szám került fel a lemezre. Sok számot írtam, ami az akkori dolgokra reflektált, például a taxis barokk stílusú önkormányzati beruházásokra, a dohányboltok trafikmutyijára, vagy az utcaátnevezésekre, ami a Beatkorszakban fel is jön ezen a lemezen. De nem voltam velük elégedett, féltem, hogy nem tudom elég okosan megírni ezeket dalban, most viszont kicsit azt érzem, hogy a lemezt megírhattam volna tíz évvel ezelőtt is. A közállapotokról akkor azt gondoltam, hogy olyan mélypontot jelentenek az ország rendszerváltás utáni történetében, aminél nincs lejjebb. Nyilvánvalóan az élet időközben megcáfolt.
Vannak olyan számok az új lemezen, amik a tíz évvel ezelőttire kerültek volna?
A Beatkorszak pont ilyen, az is a Legszebb éveinkre készült. Eredetileg a címe végén is ott volt, hogy ‘14, majd Beatkorszak ‘15 néven került fel a netre, amikor annak a nyárnak a vége felé rögzítettük félig-meddig demo formában. Ez egy különleges szám, mert ez az első, amin már a zenekar mai felállása, Sallai Laci (basszusgitár), Bradák Soma (dob) és Günsberger Ákos (gitár) játszik. Valamiért mégsem került soha lemezre, viszont nagyon sokat játszottuk élőben, és most ezen végre otthonra lelt. A Kelet című számot pedig még a hetedikre, a Minket ne szeress!-re írtam, csak nem lett kész időben.
Hogyan ihlettett meg dalszerzőként a magyar közélet?
Nem túl bonyolult folyamat, a közállapotok bőségesen szolgáltatnak témát a dalokhoz, és ha megenyhülnél egy pillanatra, a következő nap biztosan történik valami, amitől nagyon ideges leszel. Mint mondtam, arról szoktam számot írni, ami velem, körülöttem történik. Ezt úgy is csinálhatod, hogy elbújsz egy álomvilágba, mint tettem azt mondjuk a negyedik, Lehet, hogy rólad álmodtam című lemezen. Fontos szerepe van az álmok meg a nosztalgia, vagy éppen a ‘80-as évek underground hatásai vizsgálatának is, mint a Minket ne szeress!-en. Ha visszanézek, eléggé kacskaringósra sikeredett a zenekar útja, de végül is egy Galaxisok-szám akkor is Galaxisok-szám marad, ha az afrikai népzenén át a shoegaze-en keresztül a tropicaliáig bezárólag kísérletezünk mindenféle műfajjal, mint a Történetek mások életéből albumon. Most viszont ennek az ellenkezőjét éreztem, arról akartam beszélni, hogy borzasztóan utálom azt, amit a magyar kormány az országunkkal művel. Ugyanis a helyzet rendkívül súlyos, az apátia pedig egyre nagyobb mindannyiunkban. Azt gondolhatnánk, hogy ha beletörődünk egy rendkívül ijesztő rendszerbe, akkor talán kevésbé lesz rémisztő. Én viszont fenyegetőbbnek tartom a helyzetet, mint az elmúlt tizennégy év alatt bármikor. Ettől függetlenül simán el tudom képzelni, hogy két év múlva ismét csinálunk egy zongorás lemezt arról, mit álmodtam tegnap este.
A Galaxisok diszkográfiájában fontos szerepe van a személyes nehézségeknek, a maga módján talán mégis ez a legelkeseredettebb lemez a zenekar történetében. Reménytelenséget viszont nem érezni rajta, sokkal inkább kiáltvány hangulata van.
A címadó szám arról szól, hogy a Fidesz által elfoglalt országon kívül létezik egy másik Magyarország is, amihez valójában a magyar emberek jelentős része tartozik. A magyarok legalább fele nem ért egyet a kormánnyal, a választási adatok alapján biztosan. Ezek az emberek ellenszélben léteznek, minden, ami történik a közéletben, az tökéletesen az ellentétes irányba mutat annak, hogy milyen országban szeretnének élni. A helyzet reménytelen, de nem súlyos (Paul Watzlawick szociálpszichológus ironikus lelkitanácsadó könyvének címe), hogy klasszikust idézzek, ők mégsem teszik fel a kezüket, és nem gondolják azt, hogy nem lehet itt élni. Én nem tartom reménytelennek ennek a másik Magyarországnak a helyzetét, viszont rendkívül elkeserítőnek és egyre fojtogatóbbnak igen. Ez az elkeseredettség jelenik meg az albumon, azonban apátiát és belefáradást határozottan nem akartam közvetíteni vele. Az elkeseredettség erős érzés, nem baj, ha néha van, például teremtő dühöt is szülhet. Ellenben az apátia nem szól semmiről.
A bizonyos szempotból fordulópontot jelentő ötödik lemezen – ami egyben egy önironikus fricska a régi Galaxis-számokat követelőkkel szemben – van az az elhíresült sor, hogy „egy izzadva lihegő országban élek, ahol mocsárban tocsogva telnek az évek”. Az nem volt explicit közéleti témájú album, de akkoriban is beszéltél arról, hogy szörnyen nyomasztónak érzed a közhangulatot. Ugyanakkor azt mondtad, hogy szeretsz itt élni, és csak azért sem hagynád el az országot. Az új albumot hallgatva úgy tűnik, ez nem változott.
Nem tartozom azok közé, akik szerint ez az ország egy rakás szar, külföldön pedig minden jó. Fontosnak tartom elmondani, hogy az országot szeretem, csak a kormányt nem, még ha sokak szemében ugyanaz is a kettő. A rendszer narratívája arról szól, hogy ők azok, akik képviselik a magyarokat, akiknek pedig ez nem tetszik, azok kiírták magukat a magyarságból. Habár magyarul írsz és alkotsz, álmodsz és gondolkodsz, valakik önkényesen megvonják tőled a nemzethez tartozás érzését, ami akármennyire is megdöbbentő, nekem is fontos. Legújabban pedig már hazaárulóznak, ami egy nagyon baljóslatú gondolat. Orbán Viktor a nemzeti ünnepen beszélt arról, hogy a hazaárulók számára jogos büntetés a halál, és tragikus módon egy Szabó Magda-idézet segítségével tette ezt, aki foroghat a sírjában emiatt. De vegyünk egy banális példát. Fociszerető emberként fáj, amikor azt mondják, hogy a ballibsik csak ne szurkoljanak a válogatottnak. Ki mondhat meg ilyet bárkinek is, tényleg? Régebb óta szeretem a focit, mint amióta a NER létezik. A hathatós nyomás ellenére mégsem érzem magamat kizárva a magyarságból, és remélem, a lehető legtöbben tartják ezt a lelki frontot továbbra is.
Milyen a viszonyod a magyarságoddal?
Erről az jut eszembe, hogy mi magyarok rengeteg csodás dolgot adtunk a világnak, mondjuk a kultúránkon vagy a tudományon keresztül, már csak akkor is, ha a 20. századtól nézzük a mérleget. Ez az a csodálatos ország, ami kitermelte Szerb Antalt, amiben Radnóti Miklós alkotott, vagy ahol Füst Milán megírta a Feleségem történetét. De nem felejthetjük el azt sem, hogy időnként milyen sötét árnyak tudják hatalmukba keríteni Magyarországot. Ez ugyanaz az ország, ahol Szerb Antalt agyonverték, Radnóti Miklóst is kivetették a magyarságból, majd kivégezték. Mintha nem tudnánk túljutni azon a kettősségen, hogy hihetetlen csodákra vagyunk képesek, de ha felüti a fejét valami szépség, azt néha kalapáccsal szétverjük.
Ebben az ellenszélben mi tart meg téged?
Az, hogy ígértek nekünk, és hogy ígértünk mi magunknak is egy nyugati Magyarországot, így nőttem fel az optimistább ‘90-es években, amikor az ezzel kapcsolatos várakozás még erőteljesen a levegőben volt. Én akkor is itt voltam, amikor ők még nem foglalták el az országot, és lehet naiv vagyok, de hiszek benne, hogy akkor is itt leszek, amikor ők már nem lesznek. Még mindig remélem, hogy létezhet majd az a Magyarország, ami a ‘90-es években úgy tűnhetett, hogy létezni fog egyszer. A lemezen szereplő Konszolidáció című számot egy családi ebédnél valaki szájából még a 2014-es választás előtt közvetlenül elhangzott mondat inspirálta. „Uram, eddig keménykedtek, de mindent megcsináltak, amit akartak, és a következő négy év a konszolidációról fog szólni.” 2010 után, a frissen hatalomra került Fidesz-kormány agresszivitása láttán sokfelé hallható volt az a meglátás, hogy ez most tényleg durva, de a következő ciklustól majd jönni fog a konszolidáció időszaka. Ez egy meglehetősen cinikus szám arról, hogy eltelt tizennégy év, mindent leromboltak, egyre agresszívabbak, de most már tényleg mindjárt elérkezik a várva várt konszolidáció. Valószínűleg soha nem fog megtörténni.
Mit adhatnak a csilingelő gitárral kísért protest dalok a hallgatónak a NER 14. évében?
Remélhetőleg reményt, dühöt, és azt az érzést, hogy nem vagyunk egyedül azzal, amit a világról gondolunk. És persze emlékezetes refréneket. A refrének fontosak.
A Fekete póló című számban megjelenő figura az a Cím nélküli ötödiken megjelenő „bekólázott kopasz geci” aki, hiába tanulsz, hiába olvasol, jön és „eltüntet bármikor”?
Nincs nagyon különbség köztük, szimbólumok, és közben valóban léteznek is. Az utca emberében mindenki által érezhetően fokozódik az agresszió, és vannak olyan figurák, akikben ez leképződik. Ez óhatatlanul megtörténik, ha közel másfél évtizede minden nap olyan plakátok mellett sétálsz el, amik háborús retorikával riasztják a tömegeket a létfenyegetettség állapotába. Ezek a nem feltétlenül fekete pólós emberek, akikről szól a szám, nem azt képviselik, hogy tartozol valahova, hanem sokkal inkább azt, hogy valaki más nem tartozik oda, ahová ők. Amit ők hazaszeretetnek gondolnak, az leginkább az erőszakról, az agresszió romantizálásáról szól.
A dalban keresed, mi a közös a fekete pólós alakban és benned, mert valaminek lennie kell, talán az álmok és a vágyak ilyenek. Aztán arra jutsz, hogy nincs semmi közös bennetek. Valóban nem tudsz találni semmit, ami összekötne vele?
Az állampolgárságunk és az anyanyelvünk, már ha használják az utóbbit. Szomorúsággal tölt el, hogy szakadék tátong az egymás mellett élő emberek között és szeretném tudni, hogy emberként hogyan jutottunk el idáig. Jön egy arc fekete autóban, csörömpölnek az energiaitalos dobozok, amikor kiszáll, bemegy a kisboltba, ahol történetesen te is ott vagy, mondjuk úgy érzi, hogy az útjában állsz, látja a szemedben, hogy mások vagytok, ezért leordít, majd visszaszáll a kocsijába és megy tovább a dolgára. Mindig is érdekelt, az ilyen embereknek hogyan telik egy napjuk: mi teszi őket boldoggá, mi az, amire vágynak? Vajon néha ők is elérzékenyülnek egy kicsit, ha szép tavaszi idő van? Tényleg érdekel, egyszerűen nem tudom elképzelni.
Mi az, ami hiányzik ahhoz, hogy legyen valami közös benned és benne?
Szerintem van valamiféle közös a magyarokban, mint valószínűleg a többi nemzet tagjaiban is, egyfajta humor, gondolkodásmód, közös lelkület, valami megfogalmazhatatlan, ami összekapcsol minket. Természetesen ennek köze sincs ahhoz, amiről Rákay Philip „hazafias kötelességként” beszél a saját filmje megnézésével kapcsolatban. Viszont egyre több ember jár az utcákon, akikkel semmilyen szempontból nem tudom felfedezni azt, hogy valamilyen úton-módon összetartoznánk. Azt érzed ezeken az alakokon, hogy talán nem is tudják miért, de szívük szerint inkább leütnének. Megpróbálsz beszélni velük, de állandó védekezéssel, vagdalkozással, az öniróniára való képesség totális hiányával szembesülsz.
Azt mondtad egy, az Ellenszélben kapcsán készült interjúban, hogy az albumon szereplő Oroszlán nem közéleti szám. Pedig a lemez kontextusában könnyen gondolhatná azt az ember, hogy a dal inspirációi között a szorongással teli 21. századi élet egyéb hatásai mellett azért mégiscsak nagy szerepet tölt be a magyar közélet.
Az Oroszlánt igazából egy cikk és egy Philip K. Dick-idézet ihlette, amit Az ember a fellegvárban című regényében olvastam: a modern ember dilemmája az, hogy a teste készen áll, de a veszély láthatatlan. A cikknek pedig az volt a lényege, hogy bár régóta élünk civilizált viszonyok között, az ösztöneink még közelebb állnak az ősemberéhez, ezért nem tudunk megküzdeni a hosszú távú stresszhelyzettel és az állandósuló szorongással. A vegetatív idegrendszerünk még mindig sokkal inkább olyan helyzetek kezelésére van felkészülve, mint hogy jön az oroszlán, és megesz vagy megölöd. És hát hasonlóan ez a fight or flight (magyarul harcolsz vagy menekülsz) reflex indul be, amikor például jönnek a számlák, csak azok elől nem lehet elfutni. Az orvosok szerint pedig a hosszú távon nem múló veszélyérzet kimondottan káros az egészségre. De valóban úgy tűnhet, hogy ez a szám is a viharos közéletünkre reflektál, és mi tagadás, az abszolút egy tényező a minket érő folyamatos stresszben.
Visszatérve a zenei stílushoz, hogy jön a csilingelő gitár a protestzenéhez?
Ezt nem mi találtuk ki, ha meghallgatod mondjuk Victor Jara műveit, egy mézédes hangú trubadúr volt, miközben a művészetével éppen az ellen a sötét erő ellen küzdött, ami a Pinochet-rezsim képében végül őt magát is megölte. A protestzene talán úgy működik a legjobban, ha súlyos és sarkos üzeneteket iszonyatosan kellemes, fülbemászó zenei környezetben tálalsz, ezen az albumon pedig sok dallamos, énekelhető refrén van.
A beszélgetésünk alatt több irodalmi utalást ejtettél el, a dalszövegeid is tele vannak kikacsintásokkal, és mondjuk az ötödik lemez borítóján egy régi Európa Zsebkönyvek borító szerepel. Victor Jarán kívül milyen inspirációk voltak még a lemezhez?
Valóban az irodalom szokta jelenteni az első számú inspirációt számomra. Nálam a könyvek szeretete régebbre nyúlik vissza, mint a zenéé. Például az Ellenszélben egyik első sorában Ottlik Géza Iskola a Határon című regényéből egy nekem régóta nagyon kedves bekezdést mentettem át kicsit megváltoztatott formában. Aztán, Szabó István Bizalom című fantasztikus filmjében van egy Andorai Péter-monológ, amiből a szennyes folyókról szóló sor érkezett az albumra. De ezúttal elsősorban Ursula K. Le Guin adta az ihletet. Amúgy is nagyon szeretem a sci-fit, és úgy gondolom, hogy a műfaj minden idők egyik legjobb, ha nem a legjobb szerzője. A Word for World is Forest című regényét olvastam tavaly, ami szintén egy protestmű volt, az író kicsit elengedte a gyeplőt, és hagyta, hogy a düh áthullámozzon rajta. Ez erősen inspirált arra, hogy én is írjak egy lemezt úgy, hogy közben nem aggódok azon, hogy az milyen lesz. Pont ebből kifolyólag a zene terén nem is kerestem kimondottabb inspirációt, próbáltam kizárni a külső hatásokat.
A zenekar többi tagja a zenekar oldalára feltöltött rövid videókban arról beszélt, hogy könnyű szülés volt az album.
A srácok valóban nagyon gyorsan összerakták a számokat zeneileg, ami részben annak volt köszönhető, hogy most már tíz éve létezik a Galaxisok jelenlegi felállása, vannak dolgok, amik maguktól mennek. A Galaxisok szólóprojektként indult 2013-ban, de hamar rendes zenekar lett belőlünk, és most például abszolút közösen hangszereltük a számokat. Ja, és meglehetősen kevés volt az idő, ami szerencsés módon hozzájárulhatott ahhoz, hogy egészen lendületes lett a végeredmény. Főleg, hogy egy zenekar nyolcadik lemezéről beszélünk.
Dalszerzőként is könnyű szülés volt az Ellenszélben?
Úgy már nagyobb kihívás volt, mert lassan álltak össze a daltöredékek, amiket egyes esetekben már tíz éve kezdtem el írni. Az utóbbi pár évben azzal kísérleteztem, hogy milyen műfajok állnak jól a Galaxisoknak, ennél a lemeznél viszont azt mondtam, hogy nézzük meg, ösztönösen milyen számok jönnek ki belőlem. Elengedtem az aggályaimat, amit korábban nem tudtam volna megtenni, és próbáltam nem görcsölni azon, hogy jaj istenem, csak nehogy az legyen, hogy nem elég okos vagy edgy a szöveg. Régóta foglalkoztatott, hogyan lehet úgy protestzenét csinálni, hogy az nekem is elfogadható legyen. Ismerve a műfaj jellegzetességeit, az üzenet sokszor kicsit demagóg, pátoszos. Nem tagadom, hogy az Ellenszélben is kicsit ilyen, de idővel rájöttem, hogy ha az ember mérges, akkor megengedheti magának a pátoszt. Van bennünk elég önirónia, röhögtünk is rajta, hogy az Örökre elég volt ebből című dalhoz akár leforgathattunk volna egy olyan fekete-fehér klipet is, amiben Molnár Áron és Pottyondy Edina szomorú tekintettel néznek a kamerába egy tüntetésen. Ha sokat gondolkodtam volna rajta, akkor lehet hogy elbizonytalanodok, hogy rákerüljön a lemezre, de most úgy voltam vele, hogy csináljuk.
Arra jutottál, hogy nem minden esetben rossz dolog a pátosz?
Amikor 2011-ben Budapestre költöztem, lubickoltam az akkor virágzó online diskurzusban, ez volt ugyanis a magyar Tumblr hőskorszaka, az irónia pedig mindenek felett állt. Akkoriban nem tartottuk túl sokra a barátainkkal, hogy kendőzetlenül beszéljünk az érzéseinkről, főleg akkor nem, ha az pátoszosan hangozhat. Sokkal fontosabb volt, hogy penge legyél, és gyorsan mondj valami frappánsat bármire, ami szembe jön. Aztán az évek alatt arra jutottam, hogy nem mindig van gond a pátosszal. Vannak olyan helyzetek, amikre nehéz máshogy reagálni. Könnyen belecsúszhatunk abba, hogy annyiszor elmondtunk már valamit, például a magyar kormányról, hogy magunk is azt érezzük, hogy jó, hagyjuk már, ez megint ugyanaz a szar ellenzéki duma. De attól, hogy valami pátoszosan hangzik, még nem lesz kevésbé érvényes.
A Galaxisok nyolcadik, Ellenszélben című albuma már elérhető Bandcampen – ahol a bevételek döntő része a zenekarokhoz kerül –, Spotifyon és Tidalon is a többi ismert platform mellett.
