Baumgartner az íróasztalánál ült abban az első emeleti helyiségben, amelyet különféle neveken emleget, úgymint dolgozó, töprengő, kuckó. Tollal a kézben éppen egy mondat közepén tart a Kierkegaard álneveiről készülő monográfiája harmadik fejezetében, amikor rájön, hogy azt a könyvet, amelyből szüksége van egy idézetre az adott mondat befejezéséhez, előző éjjel lefekvés előtt a földszinti nappaliban hagyta. Elindul lefelé a könyvért, és közben az is eszébe jut, hogy megígérte a húgának, hogy ma délelőtt tízkor felhívja, és mivel mindjárt tíz óra, úgy dönt, betér a konyhába megejteni a hívást, aztán megy át a nappaliba a könyvért. Amikor azonban belép a konyhába, éles, szúrós szag készteti megtorpanásra. Rögtön megérti, hogy valami ég, és ahogy a tűzhely felé indul, látja, hogy az egyik első gázrózsa égve maradt, és kicsi, de állhatatos láng nyaldossa annak a kis alumínium edénynek az alját, amiben három órája megfőzte magának a két lágytojást reggelire. Lekapcsolja a tűzhelyt, aztán át sem gondolva, azaz edényfogó vagy konyharuha nélkül leemeli a tönkrement, füstölgő tojásfőzőt a tűzhelyről, és megégeti a kezét. Baumgartner felordít fájdalmában. A pillanat töredéke alatt elejti az edényt, ami hangosan csörren a padlón, aztán fájdalomtól vinnyogva a mosogatóhoz siet, megengedi a hideg vizet, jobb kezét a csap alá teszi és ott tartja három-négy percig, hogy hűtse a bőrét.
Abban bízva, hogy megelőzte a hólyagok kialakulását az ujjain és a tenyerén, Baumgartner óvatosan megtörli a kezét egy konyharuhában, próbaképpen megmozgatja az ujjait, még párszor finoman megnyomkodja a ruhával a kézfejét, aztán felteszi magának a kérdést, hogy mit is keres a konyhában. Mielőtt eszébe jutna, hogy a húgát kéne felhívnia, cseng a telefon. Felemeli a kagylót a villáról, és óvatosan belemotyog egy hallót. A húga, jut eszébe végre, hogy miért is jött ide, és most, hogy tíz elmúlt, ő pedig nem telefonált, érthetően arra számít, hogy Naomi van a vonal túlsó végén, a házsártos húga, aki bizonyára azzal fogja kezdeni a beszélgetést, hogy lehordja, amiért megint elfelejtette felhívni, ahogy mindig, ám amikor az illető a vonal túlsó végén megszólal, kiderül, hogy nem Naomi az, hanem egy férfi, egy ismeretlen hangú idegen férfi, aki bocsánatkérés-félét dadog, amiért késik. Miről késik?, kérdezi Baumgartner. Hogy leolvassam a merőóráját, feleli a férfi. Kilencre kellett volna ott lennem, nem emlékszik? Nem, Baumgartner nem emlékszik, egyetlen pillanatra sem emlékszik az elmúlt napokból vagy hetekből, amikor tudomása lett volna arról, hogy a villanyóra-leolvasó kilencre idejön, ezért azt mondja a férfinek, hogy nem gond, amúgy is itthon lesz egész délelőtt és egész délután, de az áramszolgáltató embere, aki a hangja alapján fiatal, tapasztalatlan és túlbuzgó, mégis elmagyarázza, hogy most nincs ideje elmagyarázni, miért nem ért ide időben, de nyomós oka van rá, olyan ok, amire nincs ráhatása, és hogy jön, amint tud. Rendben, mondja Baumgartner, akkor viszlát hamarosan. Leteszi és a megégett jobb kezére néz, ami elkezdett lüktetni, de amikor megvizsgálja a tenyerét meg az ujjait, nem lát hólyagot vagy hámló bőrt, csak azt látja, hogy vörös az egész. Lehetne rosszabb is, gondolja, ezzel együtt tudok élni, aztán meg azt gondolja, második személyben szólítva meg magát: Hülye segg, örülj, hogy ennyivel megúsztad.
Felötlik benne, hogy most rögtön fel kéne hívnia Naomit, hogy elébe vágjon, de amint leakasztja a kagylót a villáról, hogy tárcsázzon, megszólal az ajtócsengő. Hosszú sóhaj tör fel Baumgartner tüdejéből. Visszaakasztja a kagylót, amiben még szól a tárcsahang, és elindul a ház eleje felé, menet közben mérgesen félrerúgva a megégett edényt.
A kedve aztán felderül, amikor ajtót nyitva a UPS-es nőt látja, Mollyt, gyakori látogató, aki az idő teltével szinte… mi is lett?
Ez minden alkalommal kivétel nélkül megtörténik, de nem tudná megmondani, pontosan mi is az a valami. Talán valamiféle figyelem, bár ennél sokkal többről van szó, olyasvalamiről, amit úgy lehetne leírni, hogy sugárzó elevenség, vagy ha nem, akkor egyszerűen egy megvilágosult személyiség ereje, az emberi élénkség a maga vibráló pompájában, ahogy a bensőből kiárad az érzések és gondolatok komplex, összekapcsolódó táncában – talán valami ilyesmi, már ha ennek van értelme, mindenesetre akárhogy nevezzük is azt, ami megvolt Annában, Molly is rendelkezik vele. Ez az oka, hogy Baumgartner rendszeresen rendel olyan könyveket, amikre nincs szüksége, amiket soha ki sem nyit, és végül a helyi könyvtárnak ajándékoz, csak azért, hogy egy-két percet Molly társaságában tölthessen minden alkalommal, amikor a nő becsönget egy újabb könyvvel.
Jó reggelt, professzor úr, mosolyog rá a megvilágosult mosolyával Molly, mintha áldást szórna. Megint jött egy könyve.
Köszönöm, Molly, mondja Baumgartner, és viszonozza a mosolyt, ahogy a nő átadja a karcsú barna csomagot. Hogy s mint van ma?
Korán van még ezt megmondani, de eddig több a plusz, mint a mínusz. Egy ilyen csodás reggelen nehéz rosszkedvűnek lenni.
A tavasz első igazi szép napja. Az év legjobb napja. Élvezzük, amíg lehet, Molly. Az ember sosem tudhajtja, mi vár rá.
Nagy igazság, feleli Molly. Megereszt egy rövid, cinkos nevetést, azzal megfordul és már megy is vissza a furgonjához, még mielőtt Baumgartner elő tudna rukkolni valami elmés vagy vicces megjegyzéssel, amivel elnyújthatná a társalgást.
Visszasétál a konyhába, és leteszi a bontatlan könyvcsomagot arra a bontatlan könyvcsomagokból álló rakásra, ami az asztal melletti egyik sarokba lett besuvasztva. A torony már nagyon magasra nőtt, ránézésre még egy-két ilyen fakóbarna csomag, és az egész leborul. Baumgartner megjegyzi magában, hogy a nap folyamán vegye ki a könyveket a kartonbörtönükből, és pakolja át a legkevésbé teli kartondobozba a hátsó tornácon, ahol több ilyen doboz sorakozik felesleges, könyvtárnak adományozandó könyvekkel. Igen, igen, mondja magának Baumgartner, tudom, hogy legutóbb is megfogadtam, amikor Molly itt járt, és előtte is minden alkalommal, de most tényleg komolyan gondolom.
Az órájára néz, negyed tizenegyet mutat. Telik az idő, gondolja, de talán még nincs túl késő felhívni Naomit, és elébe vágni annak, hogy a húga sértéseket zúdítson rá. A telefonért nyúl, de épp, amikor le akarja akasztani a villáról, az a kis fehér ördög ismét megszólal. Megint csak a húgára számít, és megint csak téved.
Az elmotyogott hallójára vékony, remegő hang felel, alig hallhatóan kérdi: Mr. Baumgartner? A beszélő nagyon fiatal és nyilvánvalóan rémült, Baumgartnert elönti a riadalom, testében mintha minden szerv hirtelen kétszeres sebességre kapcsolna. Megkérdezi, ki beszél, a hang azt mondja, Rosita, és ő hirtelen biztos benne, hogy valami történt Mrs. Floresszel, aki először pár nappal Anna temetése után jött hozzá takarítani, és azóta heti kétszer felmossa a padlót, kiporszívózza a szőnyegeket, intézi a mosnivalót és elvégzi a számos más háztartási teendőt, kilenc és fél éve tesz róla, hogy Baumgartner ne rendetlenségben és koszban éljen, a megbízható és általában szótlan, zárkózott Mrs. Flores, akinek a férje építőmunkás, és akinek van három gyereke, két felnőtt fiú és a legfiatalabb, a sovány, tizenkét éves Rosita, csodálatos, barna szemű, minden évben eljön hozzá halloweenkor a kis édességgyűjtő kosárkájával.
Mi a baj, Rosita?, kérdezi Baumgartner. Történt valami anyukáddal?
Nem, feleli Rosita, nem anyukámmal, apukámmal.
Baumgartner jó pár percig vár, mialatt a kislány a felgyűlt könnyekkel küszködik, próbál erőt venni magán, hogy ne legyen úrrá rajta a zokogás, a telefonban csak csuklás és szipogás hallatszik. Baumgartner érti, hogy mivel Mrs. Floresnek ma délután kellett volna jönni hozzá, és mivel tavaszi szünet révén lévén a lánya nincs iskolában, Rositát kérte meg, hogy értesítse Mr. Baumgartnert a vészhelyzetről, míg ő maga szembesül azzal, mi is történt a férjével.
Amikor a fojtott csuklások és a könnyek kissé alábbhagytak, Baumgartner felteszi a következő kérdést. A kislány töredékesen beszámol, mit mondott neki az anyja, aki egyelőre maga is csak mástól hallotta, Baumgartner annyit tud kihüvelyezni, hogy Mr. Flores ezen a délelőttön egy konyhát újított fel, és miközben az ügyfél alagsorában egy deszkát vágott körfűrésszel, amely műveletet több százszor, ha nem ezerszer végrehajtott már, valahogy sikerült lenyisszantani a jobb keze két ujját.
Végül azt mondja: Ne bánkódj, Rosita. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de az orvosok helyre tudják hozni. Vissza tudják varrni apukád ujjait, és mire ősszel elkezdődik neked a suli, már kutya baja lesz.
Tényleg?
Bizony ám. Megígérem.
Mivel a kislány egyedül van a házban, és színtiszta, dermesztő pánik állapotában leledzik, amióta csak az anyja elrohant a kórházba, Baumgartner még tíz percig beszél hozzá. A beszélgetés vége felé még valami nevetésfélét is sikerül kicsikarnia Rositából, és amikor végül leteszi, az az apró hangfoszlány vele marad, mert szinte biztos benne, hogy ez lesz a legfontosabb eredménye egész álló nap.
Mindazonáltal őt is megrázta a dolog. Kihúz egy széket az asztaltól, leül, egy régi kávéscsészefolt fekete karikáját bámulva elképzeli magában a jelenetet. Angel Flores, negyvennyolc éves veterán asztalos egy olyan művelet során, amelyet számtalanszor sikeresen elvégzett már az évek alatt, hirtelen, megmagyarázhatatlan módon hibázik, egy pillanatra lankad a figyelme, és súlyosan megsérül. Miért? Mi zavarta meg az összpontosítását és terelte el a figyelmét arról a feladatról, ami egyszerű, ha az ember odafigyel, viszont veszélyes, ha nem? Az egyik munkatársa zavarhatta meg, aki éppen abban a pillanatban ment le az alagsorba? Egy kósza gondolat bukkant fel a fejében? Légy repült az orrára? Fájdalom nyilallt a gyomrába? Túl sokat ivott előző éjjel, vagy veszekedett a feleségével, mielőtt elindult otthonról, vagy…? Mindegyikük maga okozta a saját baját, még ha az egyiké baja sokkal nagyobb is a másikénál, mégis mindkét esetben…
Az ajtócsengő akasztja meg Baumgartner gondolatmenetét. A fene egye meg, mondja, ahogy lassan feltápászkodik a székről, és a bejárat felé csoszog. Már gondolkodni se hagyják az embert.
Amikor ajtót nyit, a villanyóra-leolvasóval találja magát szemben, egy magas, stramm, harminc év körüli fickóval, aki az áramszolgáltató előírásos kék ingét viseli, melynek bal mellzsebén a PSE&G-logó díszeleg, közvetlenül alá pedig élénksárga cérnával a férfi nevét hímezték: Ed. Baumgartner úgy látja, Ed szemében egyszerre tükröződik reménykedés és aggodalom. Különös kombináció, és amikor Ed üdvözlés gyanánt tétován elmosolyodik, a hatás még zavaróbb: mintha a leolvasó tartana tőle, hogy a képébe csapják az ajtót. Hogy enyhítsen a férfi szorongásán, Baumgartner beinvitálja.
Köszönöm, Mr. Boom Garden, mondja a férfi, ahogy átlép a küszöbön. Nagyon köszönöm.
Paul Auster: Baumgartner
Fordította: Pék Zoltán
21. Század Kiadó, 2023
