Az első világháború után a függetlenségét több mint száz év után visszanyerő Lengyelország ugyan egészen más lendülettel vágott neki az 1920-as éveknek, mint a területe és lakossága jelentős részét elveszítő Magyarország, de számos hasonlóság is jellemezte a két ország társadalmát és politikai rendszerét. Eleve mindkét ország autoriter, keresztény-konzervatív rendszerként írható le, de mindkettő elmaradott agrárország is volt, mely még cipelte a feudális rendszerek örökségét, ráadásul mindkettőben virágzott a rendszerszintű korrupció. A Horthy-korszak „úri világáról” leginkább az olyan klasszikus regényekből lehet tudomásunk, mint a Rokonok, és természetesen megvoltak Móricz Zsigmond és a kor visszásságairól beszámoló többi írónk lengyel megfelelői is.
A megvert író bosszúja
A háború előtti Lengyelországot egy szatirikus regény, Tadeusz Dolęga-Mostowicz Kariera Nikodema Dyzmy (Nikodem Dyzma karrierje) című, 1932-ben megjelent műve ábrázolta talán a legnagyobb sikerrel. A könyv már a megjelenésekor rendkívül népszerű lett, és ez a szerzője számára lehetővé tette, hogy kényelmesen megéljen az írásból. Több, későbbi regénye is sikeres lett, de máig a Nikodem Dyzma karrierjét tekintik főművének. Dolęga-Mostowicz újságíróként kezdte a pályáját, ám Józef Piłsudski marsall 1926-os katonai puccsát követően az új rendszer egyik legfőbb kritikusa lett, és ezt a diktatúrában nem nézték jó szemmel. 1927-ben botokkal felfegyverzett, civil ruhás rendőrök hurcolták el és verték félholtra, ami szerepet játszott abban, hogy Dolęga-Mostowicz felhagyott a hírlapírással. Pár évvel később azonban a rendszert metsző gúnnyal ábrázoló főművét olvasva egyértelmű lett, ki nevet utoljára.
Dolęga-Mostowicz további írói sikereit aztán a háború akadályozta meg. Az írót – az 1920-as lengyel-szovjet háború veteránját – tartalékos tisztként 1939 szeptemberében behívták, majd szeptember 22-én elesett. Az írói emlékezete szempontjából még nagyobb tragédia volt, hogy a Kelet-Lengyelországot lerohanó Vörös Hadsereg ölte meg, ugyanis a második világháború után Lengyelországban is tabu volt, hogy Sztálin lepaktált Hitlerrel, így Dolęga-Mostowicz könyveit betiltották. A későbbiekben az író megítélése az épp aktuális politikai enyhüléstől vagy bekeményítéstől függött, de végül a hetvenes évek végén hazahozták a hamvait, és a filmesek illetve a televízió és a rádió is egyre-másra dolgozták fel a műveit.
Ezek közül messze a legnagyobb sikert a Nikodem Dyzma karrierje aratta, melyből 1980-ban készített hétrészes sorozatot a lengyel televízió. A sorozatot azt a Jan Rybkowski rendezte, aki 1956-ban a Sztálin halála utáni rövid enyhülést kihasználva már rendezett egy filmet a regényből, melyet nagy sikerrel játszottak a mozik, miután némiképp nosztalgikusan mutatta be a háború előtti, szabad Lengyelországot, mely a hibáival együtt is élhetőbb volt a sztálinista terrorállamnál. Épp ezért idővel el is tűnt a mozikból, 24 évvel később viszont már nem fenyegette hasonló veszély, még ha Rybkowski betegsége miatt az operatőr Marek Nowickinak kellett beugrani rendezőként. De mitől volt ennyire népszerű Dolęga-Mostowicz regénye?
Erőskezű vezetőt akartok? Hát tessék!
A szatirikus regény főhőse, Dyzma egy állástalan egykori postai tisztviselő, aki a gazdasági válság idején Varsóba megy szerencsét próbálni, sokáig hiába, de aztán rámosolyog a szerencse. Talál ugyanis egy meghívót az utcán, mely a miniszterelnök fogadására szól, és elmegy abban a reményben, hogy legalább végre jóllakhat. Csakhogy egy incidens hatására befolyásos emberek keresik a társaságát, mert Dyzma nyers modorából arra következtetnek, hogy Innentől kezdve üstökösként ível fel a csillaga, egyre feljebb lépdel: egy vidéki birtok intézője lesz, majd egy állami bank elnöke, sőt, a végén a miniszterelnöki posztot is felajánlják neki. Közben Dyzma kisemmizi a jótevőjét, elveszi a birtokát és a feleségét is, miközben mindenkit, aki leleplezhetné, eltakarít az útból, akár gyilkosság árán is. Egyedül sógora, a bolond Zorz lát át rajta, ám az ő szavait senki nem veszi komolyan.
A szélhámos alakja közkedvelt toposz az irodalomban, Dyzma azonban abban különbözik tőlük, hogy őt csak félreértések teszik valakivé, sodródik az eseményekkel, nem is intelligens vagy dörzsölt különösebben, hanem a maga módján él a lehetőségekkel. A közeget, azaz a Második Lengyel Köztársaságot minősíti, hogy egy faragatlan tuskó ilyen karriert futhat be. Igaz, Dolęga-Mostowicz tagadta, hogy bármilyen politikai célja lett volna a regénnyel, és azt is mondta, nem csak az adott korban aktuális, ugyanakkor több szereplőnek megvan a korabeli valós megfelelője, míg az erőszakos és félművelt Dyzma sikerével az író kigúnyolta a lengyel elit „erőskezű vezető” iránti vágyát.
Rybkowksi Dyzma szerepére azt a Roman Wilhelmit választotta, aki korábban már A négy páncélos és a kutya Olgierd Jaroszaként országos népszerűséget szerzett, Dyzmaként pedig ezt is felül tudta múlni. A további főbb szerepekben Grazyna Barszczewskát és Bronislaw Pawlikot láthatták a nézők, és számos egyéb jól ismert színész is feltűnt benne, például az az Izabela Trojanowska, aki nem sokkal később énekesnőként a lengyel új hullám nagy sztárja lett. A forgatókönyv viszonylag hű maradt a regényhez, persze volt több változtatás is, ezek közül néhány helyszínt azért kellett módosítani, mert a regényben még lengyelként emlegetett városok később a Szovjetunió részévé váltak.
A sorozatot azóta is minden idők legjobb lengyel sorozatai között emlegetik:
Minden jelenet kidolgozott és tökéletesen eljátszott, míg a tökéletesen kiválasztott helyszínek és díszletek, illetve a nagyszerű jelmezek és a mesterien irányított kamera magával ragadták a nézőt. A sorozat minden részletében átgondolt volt, (…) mert a rendezőnek évekig »a fejében« volt a történet
– méltatja például a sorozatot a lengyel közmédia honlapja, de mindennek ellenére nem futott be akkora nemzetközi karriert, mint például a már említett Négy páncélos és a kutya. Dyzma kalandjait csak pár baráti ország tévénézői ismerhették meg, köztük a magyarok is, akik 1984 májusában találkozhattak a sorozattal a televízióban.
Nem szélhámos, csak felveszi a világa alakzatát
Túlzás lenne azt állítani, hogy nálunk a regény közkedvelt lett volna: 1962-ben megjelent ugyan magyarul is Karrier címen, de több kiadás nem készült belőle, ezen kívül Dolęga-Mostowicznak csak egy másik regényét fordították le, magáról az íróról pedig az 1972-es Világirodalmi Lexikon is úgy emlékezett meg, mint aki „1939-ben a 2. világháború kitörésekor századosként részt vett a harcokban, ismeretlen körülmények közt pusztult el.” A Karrierből készült egy rádiójáték a hatvanas években, de ezen kívül nem nagyon esett róla szó a sajtóban sem, egészen addig, amíg be nem mutatták a sorozatot. Ez utóbbi Gara Györgynek volt köszönhető, aki az MTV tévéfilmosztályának munkatársaként szerzett be külföldi sorozatokat, különös tekintettel a baráti szocialista országokra, a legnagyobb fogása egy Magyar Nemzet-cikk szerint a Kórház a város szélén volt, de a Karrierre is ő csapott le.
Az Egy szélhámos karrierje címet kapott sorozat ugyan nem lett akkora siker, mint csehszlovák kollégája, azért Dyzma a magyar nézőket is megfogta. Tamás István az Új Tükörben a Díszmagyar című film lengyel megfelelőjének nevezte, és különösen Wilhelmi és magyar hangja, Sztankay István alakítását méltatta:
A szélhámos valójában nem is szélhámos, csak felveszi a világa alakzatát. Ezt az alakzatot, benne a hitványság összegzését teremti meg a rendkívül tehetséges színész, akinek a játékához el se lehetne már képzelni más magyar szinkronhangot, mint akire Mezei Éva bízta: Sztankay Istvánét. Tökéletes találkozás.
Wilhelmit dicsérte Illés Lajos is a Népszavában („emberábrázolása külön elemző tanulmányra méltó”), és így összegzett kritikájában: „E filmsorozatra úgy emlékezhetünk, mint az egyik jobbra és figyelemre érdemesre az utóbbi években látottak közül.”
Hári Sándort, a Zalai Hírlap kritikusát viszont Wilhelmi helyett inkább a színésznők fogták meg: „Ah, milyen szép színésznőik vannak is a lengyeleknek!” – sóhajtott fel a sorozat véget értével, és így folytatta:
Most, midőn visszaidézem a filmet, egyre csak a Nina grófnő jut eszembe a szoborszép Grazina Barszczewska arcával és Bánsági Ildikó nyafogósan is erotikát sugárzó hangján, és ugyancsak fegyelmezni kell magamat, hogy a főszereplő Nikodem Dyzma is megjelenjen előttem, ahogy azt Roman Wilhelmi testi valójában megformálta.
Ő kicsit kevesellte a fordulatot és az izgalmakat a sorozatban, míg T. Pataki László már egyenesen unta magát, és erkölcsi problémái is adódtak, amiért a sorozat szerinte egy szélhámost dicsőít, és végül erre a meglepő következtetésre jutott a Nógrád Megyei Hírlapban:
Ezt a Dyzmát az ötvenes években nálunk két nap alatt lebuktatták volna, amiből egyrészt az következik, hogy talán mégis csak volt értelme a sokat szidott káderlapoknak, másrészt viszont az írói önkény teremthet csak olyan kétbalkezes és bugyuta környezetet, ahol hosszú időn keresztül a csúcsig felmászhat egy véletlenen az olyan figura, mint amilyen Dyzma.
Hasonló problémája volt az ugyancsak a Népszavába író Kovács Júliának, aki már nézhetetlennek nevezte a sorozatot, annyira utálta Dyzmát, mert „oly ostoba – mondhatnánk: annyira pitiáner –, hogy egyetlen érzelmi hatást vált ki belőlünk: miért kell ezt végignéznünk!?”
Dyzma már régóta velünk van
Mivel pedig a sorozat még csak azt a megnyugtató befejezést sem adta meg a nézőknek, hogy Dyzma pórul járjon, feltehetően sokan voltak, akik végül hasonló érzésekkel kapcsolták ki a tévét az utolsó rész után. Hogy végül ezért tűnt-e el a sorozat a tévékből (viszonylag kevésszer ismételték csak, összehasonlítva a közönségkedvenc sorozatokkal), arra csak tippelni lehet, viszont annál meglepőbb, hogy a regényt sem nyomták újra magyarul – sem akkor, sem azóta. Tadeusz Dolęga-Mostowicz gyakorlatilag ismeretlen idehaza, egyedül Ferencz Győző írt róla és a Karrierről néhány éve a Literán egy ismertetőt.
Ezzel egyidőben egyre több nyelvre fordítják le az író műveit, a Karrier például már angolul is olvasható. Ez azért is nagy szó, mert amíg Dolęga-Mostowicz munkássága ismeretlen volt az angolszász olvasóközönség számára, a lengyel származású amerikai író, Jerzy Kosinski megtehette, hogy írjon egy nagyon hasonló regényt, csak annak Being There volt a címe, a főhősét pedig Chance-nek hívják, aki írástudatlan kertészből a könyv végére amerikai elnök lesz. A regényből sikeres film is készült, Peter Sellersszel és Shirley MacLaine-nel a főszerepben, de pár évvel később Kosinskit nyilvánosan plágiummal vádolták meg, és az írót – akinek egész munkássága eredetiségét megkérdőjelezték – 1991-es öngyilkosságáig elkísérték ezek a vádak.
Dyzma népszerűsége odahaza viszont töretlen: 2002-ben egy újabb film készült a regényből (Nikos Dyzma karrierje címmel), a sorozat pedig rendszeresen felbukkan a minden idők legjobb lengyel tévéműsorai összesítéseken. Igazából csak az a furcsa, hogy nálunk ennyire feledésbe merült a regény és a sorozat is, hiszen most igazán aktuálisnak érezhetnénk egy olyan művet, amelyben egy ellenszenves semmirekellőt felemel egy erkölcstelen és korrupt rendszer. Jobban meggondolva azonban ez távolról sem csak most lehetne aktuális, hiszen, ahogy Ferencz Győző is írja az említett cikkében:
A Karrier akár disztópiaként is olvasható lenne. Csakhogy Kelet-Európában ez a negatív utópia rég megvalósult. Nikodem Dyzmának semmiféle ideológiai vagy erkölcsi iránytűje nincs. A megélhetési politikus időtlen ábrázolása.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikkhez az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
