Tévedés, hogy elpusztítjuk a bolygót. Csak azt romboljuk le, hogy élni tudjunk rajta

Nem fogok többé pornóoldalakat nézegetni.

Elhagytam Östbjörkát, és már úton vagyok visszafelé, a táblán az áll: BOLHAPIAC FRISS KRUMPLI, és arra gondolok, gyakrabban fogok jelentkezni Anyánál és Apánál, nem leszek mérges Viljára, jobban odafigyelek Zack fecsegésére, több képeskönyvet olvasok Beckának, jobb fiú és apa leszek, jelen leszek a számukra, de igazán. Az út felfelé vezet, és jobbra kanyarodik, egy kopasz dombtető, egy elhagyott tanfolyamközpont, hetente háromszor vegán ételt fogok enni.

Carola sosem tenne ilyet. Elképzelhetetlen, hogy otthagyja a babakocsit, és Viljával elcipelje Beckát egészen Ovanmyráig, majd felszálljon egy buszra, és elmenjen Rättvikbe anélkül, hogy üzenne a templomnál lévőkön keresztül, havonta fogok pénzt küldeni a Természetvédelmi Egyesületnek, az Amnestynek, a Rädda Barnennek.

Soha nem hagyna itt.

Eredetileg munkaügyben találkoztunk, váltottunk néhány e-mailt, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, nem megyünk-e el úszni valamikor, a hétvégén meleg lesz, akár harminc fok. Aztán egy hosszú, varázslatos szombaton kifeküdtünk egy sziklára a szigetvilágban, és sütkéreztünk a napon, Carola egy feminista magazint olvasott, én kutatási beszámolókat a szibériai metángázról, aztán aludtunk egyet, és amikor felébredtünk, számomra is meglepő magabiztossággal kézen fogtam, és bevezettem az erdőbe, egy szót sem szólt, csak izgatottnak és meglepettnek tűnt, a végén pedig lesepert néhány hangyát a combjáról, majd amikor visszatértünk a sziklára, némán elmosolyodott, és azt mondta, akkor talán úszhatnánk egyet.

Este grilleztünk a kis ház kertjében, ahol még együtt lakott a férfival, akit el akart hagyni, és miután ettünk, újra dugtunk egyet a konyha padlóján, aztán hazabuszoztam, és alighanem egyikünknek sem jutott eszébe, hogy újra találkozzunk.

De azon a nyáron folyton összefutottunk a bárokban és a kocsmákban, aztán egy este hazavittem kis egyszobás lakásomba, és ahogy ott feküdtem meztelenül, fiatal, felajzott testével az enyémen, először fordult velem elő Svédországban, hogy éjjel megizzadtam, saját verejtékem tócsájában feküdtem a fülledt, nyomasztó hőségben, pedig minden ablakot szélesre tártam az augusztusi éjszakában, az újságok szalagcímei továbbra is azt hirdették, A SZUPERNYÁR FOLYTATÓDIK!, meg VISSZATÉR A MEDITERRÁN MELEG!, mintha a hőhullámot üdvözölni kellene, és örülni kellene neki, mintha nem jelentene mást, mint strandokat és szabadtéri kávézókat, forró estéket zenei fesztiválokon, locsolóberendezéssel vidáman játszadozó gyerekeket, egy olyan időszakot, amikor koktélesernyős italok és napozóágyak testesítik meg a mediterrán meleget.

Pedig a hőség maga a halál, gondolom, ahogy ülök a quadon, és nézem a körülöttem lévő fák lombkoronájában táncoló lángokat. Maga a haldoklás, kiszáradás, összetöpörödés, enyészet. A hőség lomhává, tespedtté, passzívvá és közönyössé tesz bennünket. Aztán jön a tűz. És vele együtt a megsemmisülés.

Becka. A fogatlan kis szája. Az éles, nyivákoló hang, amelyet csak az utóbbi hetekben kezdett el rendszeresebben hallatni. Ha csak még egyszer megölelhetem, csökkentem a munkaidőmet, és bejelentkezünk támogató családnak a kísérő nélküli menekült gyerekek számára.

És a tábla, VAD GYEREKEK ÉS JÁTSZÓ NYUGDÍJASOK, egy farakás, egy árokba hajított bicikli.

Egészen a házig visszamentek, a gondolat lassan kúszik át az agyamon, rájöttek, hogyan indíthatják be a kocsit, most ott várnak rám, de persze ez lehetetlen, leállítom a négykerekűt, a pánik nehéz, fojtogató görcsökben lüktet végig rajtam.

Zizeg az avar, zörgő dobogás hallatszik, majd három őz, egy nagyobb és két kisebb szalad ki az erdőből, átfutnak az úton, és eltűnnek a túloldalon.

Menekülnek. Ugyanúgy, ahogy a tűzoltóautók is menekültek.

Tolatok, a quad elakad, ahogy az utánfutó megbillen az út szélén, visszafordulok.

VAD GYEREKEK ÉS JÁTSZÓ NYUGDÍJASOK

ÖSTBJÖRKA 3

BOLHAPIAC FRISS KRUMPLI

A DalaEnergi táblája. A biciklis utánfutó.

Itt álltunk meg, itt láttuk, hogy közelednek, és itt jobbra kanyarodtak le az útról, lassítok, és megyek tovább. Nincsenek táblák, nincsenek jelzések, csak egy göröngyös erdei út, amely egyenesen vezet a fenyők között, enyhén lejt, a hőség itt valamivel kevésbé elviselhetetlen, a bokrok zöldebbek, több az árnyék. Az egyik fán fürdőnadrág lóg, valami csillog a fák között, a ködön át. Fürdőhely. Egy tó.

Ma délelőtt láttam egy repülőgépet, egy olyan tűzoltórepülőt. Honnan szerezte a vizet? A tűzoltókocsik honnan veszik a vizet?

Őket követték. Lementek a tóhoz, a repülőkhöz.

Az út göröngyös, a quad billeg, az ösvény egyre szűkebb és meredekebb, alig lehet haladni rajta. Észreveszek egy stéget, a végében egy alak áll, karjában gyerek, CAROLA, kiáltom újra, és HAHÓ megint, nem hagylak el, soha nem hagylak el, soha többé nem repülök, soha többé nem eszem húst, soha nem fogom bánni, hogy veled élek, és az utánfutó ugrál a quad mögött, ahogy leérek a kis fürdőhelyre, de nincs ott semmi.

Nincs itt semmi.

A stég végében egy oszlop áll, rajta narancssárga mentőmellény. És az üres, fekete tó körül mindenütt ég az erdő, a túlsó parton nagy, lángoló fenyő dől a csendes vízfelületre, lassan, recsegve, ropogva, sisteregve zuhan a vízbe. A pernye és a szikrák mint megannyi rovar rajzanak a levegőben, égetnek, gonoszul csípnek, ahogy apró, izzó részecskéik csupasz karomhoz, vállamhoz, mellkasomhoz érnek, a munkakesztyűvel a kezemen, esetlenül próbálom lesöprögetni magamról őket, és ekkor a szemem sarkából különös fényt pillantok meg, érzem, hogy egy csúf szörnyeteg mar a nyakamba, a bőrömbe, a következő pillanatban pedig elér a fájdalom, kiáltozva hadonászok, ütögetem a hajamat, csapkodom a lángokat, üvöltök, vonyítok a fájdalomtól, és a rakodófelületen lévő vizespalackért nyúlok, esetlenül lecsavarom a dugót, és a fejemre öntöm a tartalmát.

A fájdalomtól nyögve és vonyítva megpróbálom megfordítani a quadot, de túl szűk a hely az utánfutónak, a partot hatalmas sziklák szegélyezik, tolatnom kell, megpróbálok visszakecmeregni a meredek lejtőn, a füst és a szénsavas víz marja a szememet, sikerül a megfelelő sebességbe kapcsolnom, gyorsan tolatok, távolodom a tótól és a kavargó tűztől, a quad zötyög, inog, remeg, az utánfutó kifarol, és beleszalad a bozótba, káromkodom, és előremenetbe váltok, majd megint megpróbálok tolatni, most jobban sikerül, újra fent vagyok az erdőben, a fák között, amelyek megvédenek a füst nagyjától.

El innen. De gyorsan.

CAROLA, ordítom újra.

Valószínűleg éppen latte macchiatót kortyolgat Rättvikben, egy kávézó teraszán. Becka az árnyékban alszik egy pokrócon. Vilja a telefonját nyomkodja. Zack a könyvét olvassa.

Enyhül a sokk, megtapogatom a hajamat, feljajdulok, ahogy a munkakesztyű durva ujja az égett, sajgó folthoz ér a fejbőrömön.

Lángra kapott a hajam. Elkötöttem egy quadot, és egy utánfutóval több órán át furikáztam, hogy keresselek, de aztán lángra kapott a hajam, és feladtam.

Tolatok tovább, hátrapillantok a vállam fölött, arrafelé már egyenesebb a terep, és kiszélesedik az út.

Nem, nem adtam fel. Rättvikbe jöttem. Hiszen itt vártatok rám Rättvikben. A végén rájöttem, hogy eljutottál ide.

Visszaértem az ösvényről az erdei útra, elfordítom a kerekeket, hogy a pótkocsi is irányba álljon, de valami megakaszt, egy gyökér, egy kő, valami blokkolja a kerekeket, és ebben a pillanatban széllökés érkezik, szürke, gomolygó füst- és hamufátyol gomolyog a fák között, elvakít, gázt adok, hogy átjussak az akadályon, de hátul beszorult valami, nekiveselkedem, még nagyobb gázt adok, és érzem, hogy a kerekek kiszabadulnak, valami elenged, felpillantok a fákra, hogy lássam, hogyan haladok, de csak szürke köd vesz körül, és ahogy újra gyorsítok, inkább csak hallom, mint érzem, hogy a kerekek nem érik a talajt, inkább az arcomat és a felsőtestemet súroló ágak, mint a megbomló egyensúly jelzi, hogy a quad az utánfutóval együtt felborult, minden tótágast áll, és reszelős, recsegő hang hallatszik, fémes robaj, egy pöröly, egy páncélszekrény borul rám, és beleprésel a kemény, száraz földbe, vállamat egy fatörzs durva kérgéhez szorítja, némán, közönyösen, könyörtelenül.

*

Mert a természet szarik ránk.

Ez a legfontosabb, amit meg kell értenünk.

A természetet semmi sem érdekli.

Nem fogja megköszönni, hogy elektromos hibrid autót vásároltál. Nem lesz kedves hozzád azért, mert napelemet szereltél fel. Egyáltalán nem úgy gondolja, hogy megengedheted magadnak, hogy repülővel utazz a haldokló nővéredhez, ha utána soha többé nem repülsz. Nem ad egy kicsivel több esőt, mert beérted két gyerekkel, eggyel, vagy egyáltalán nem vállaltál gyereket. Sem több, sem kevesebb szén-dioxidot nem nyel el azért, mert elmész szavazni. Nem kíméli a korallzátonyokat, a gleccsereket és az esőerdőket, csak mert rábeszélted a gyerekeidet, hogy mégiscsak kóstolják meg a húspótlóból készült darált húst. Mindazt, amit most tapasztalunk, egyáltalán nem tudjuk befolyásolni a tetteinkkel, mert ez a tíz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt meghozott és főként meg nem hozott döntéseink következménye.

A természet nem tárgyal. Nem lehet meggyőzni, sem megnyugtatni, sem megfenyegetni.

Természeti katasztrófa vagyunk, amely az elmúlt tízezer év alatt eszkalálódott, a hatodik tömeges kihalási esemény, szuper ragadozó vagyunk, gyilkos baktérium, invazív faj, de a természet számára csak fodrozódás vagyunk a víz felszínén. Jelentéktelen semmiség, köhintés, rémálom, arra is alig emlékszünk, hogy elfelejtettük.

A nő végignéz a termen, hatásszünetet tart, iszik egy korty vizet.

Amikor azt mondjuk, „elpusztítjuk a bolygót”, vagy „ártunk a természetnek”, az egy önző hazugság. Nem pusztítjuk el a bolygót. Csak annak a lehetőségét romboljuk, hogy élni tudjunk rajta.

Természetesen önöknek, akik a közvélemény formálásával foglalkoznak, vannak ügyfeleik, akik a jó, erkölcsös és felelősségteljes cég benyomását igyekeznek kelteni fogyasztóikban, és az önök segítségét kérik abban, hogy zöldebbé, energiahatékonyabbá és fenntarthatóbbá váljanak, és ez mind jó, nem azt mondom, nem rossz, ha valaki jó akar lenni.

Fél oktávval mélyebb hangon folytatja.

De ne hagyjuk figyelmen kívül a másik szempontot sem. Hogy ma már egyre több fogyasztó van tisztában nemcsak az éghajlatváltozással, hanem a rideg valósággal is. Hogy igazából már késő. Hogy vége. Hogy civilizációnk és hosszú távon persze egész fajunk a végéhez közeledik, és bár a többség nyilván úgy gondolja, hogy száz év múlva még él majd ember ezen a bolygón, és valamilyen formában három-ötszáz év is könnyen elképzelhető, legalábbis bizonyos régiókban, de ezer év? Tízezer? Nevetséges, miért is képzeljük?

Mosolyog, fogai vakítóan fehérek.

És ez szabadságot ad nekünk. Vigaszt nyújt. Nincsenek környezeti problémák, nincs éghajlati válság, nem pusztul a Föld. Ami van, vagy volt, az csak egy emlősfaj, amely annyira elszaporodott, hogy végül összeomlást okozott az összes ökoszisztémában, amelytől az élete függött, ezáltal pedig kollektív öngyilkosságot követett el, és persze szomorú, hogy történetesen ehhez a bizonyos fajhoz tartozunk, de ez néhány millió év múlva, kozmikus vagy evolúciós szempontból teljesen lényegtelen lesz. Egyáltalán nem számít.

Végignéz a közönségen. Néhányan jegyzetelnek, de a legtöbben némán hallgatjuk.

Akkor hát MI SZÁMÍT?

Tekintete végigjár a padsorokon. Pillantása elsiklik mellettem, és egy fiatal srácon állapodik meg, aki rózsaszín dizájneringet és drága angol bőrcipőt visel, nemrég vették fel egy nagy céghez.

Ami számít, az a jó vörösbor. Az étcsokoládé. A szaftos steakek. A szép ruhák. Az álomutazások egzotikus helyekre. A szép autók. A szuper intelligens új kütyük.

Egyre szélesebben mosolyog.

Meg talán… némi jó szex.

A közönség kuncog. A nő kisimít az arcából egy hosszú fekete hajfürtöt.

Az a fontos, hogy megértessék ügyfeleikkel és fogyasztóikkal, hogy nincs miért szégyenkezniük. „Ne szégyelld emberi mivoltod, légy büszke rá!”

A tekintete visszasiklik rám. Belém. Az arca elkomorodik, a hangja fakó.

Tranströmer fogalmazott így. Ő pontosan tudta. Nem vagyunk rossz emberek. Csak emberek vagyunk.

*

– Csak a kormány.

A füstből fojtott, rekedt hang hallatszik.

A súly megmozdul, mintha egy hegynyi ököl gördülne végig a bordáimon. A füstben minden homályos, azt sem tudom, nyitva van-e a szemem, de hallom vagy érzem a recsegést és a fájdalmat, majd a súly hirtelen felemelkedik, és a hátamon érzem a puffanást, ahogy a quad mellettem landol, nem rajtam, a testem szabad, könnyű és halott, mint egy zsák hamu.

A kéz kíméletlenül húz felfelé, fél kézzel a fának támaszkodom, homályosan látom a felborult quadot, még mindig üresben dübörög. A hang hurutos, tudsz járni?, nem felelek, megkapaszkodom egy kézben vagy vállban, és bicegve elindulok, valami baj van a bal lábammal, fájdalmasan vonít, de mindkét lábam mozog, azt hiszem, illetve mégsem, megbillenek és összerogyok, mint egy rongybaba, kelj fel, harsogja az öreg, megtört, reszelős hang, és megint érzem a kemény, durva kezet, felállok, botorkálok, próbálok lélegezni, és bár maszk van rajtam, a tüdőm megtelik durva, mérgező mocsokkal.

Aztán kiérünk az erdőből, itt egy kicsit tisztább a levegő, a férfira nézek, az ősz hajára az arca köré tekert kék-fehér sál fölött. Az úton egy bordó Volvo áll, az a régi, szögletes modell az 1980-as évek közepéről, régi szocdemjárgány.

Kinyílik a hátsó ajtó, és Carola ront ki a kocsiból sikítva, Vilja a nyomában, mindketten sírnak és kiabálnak, Didrik és drágám és Apa, és biztos megint elestem, mert felsegítenek, és a vállukba kapaszkodva vonszolom el magam a Volvóig, bezuhanok a tűzforró hátsó ülésre, és ott fekszik, meztelenül, egy takarón, meghalt, tudom, hogy meghalt, a szája körül nyál, a tekintete élettelen, fénytelen, istenem, ne, ne, ne, és összevissza csókolom piszkos kis arcát, vállát, homlokát, köhög és felsír, éles, reszkető hang, szeme könnyes rés.

Carola beszáll utánam, gyorsan becsukja mögöttünk a kocsi ajtaját, és megint felsikolt, amint észreveszi az égésnyomot a fejemen. Arcára kiül az undor, ahogy tekintete az ágyékomra téved, úgyhogy vonakodva odanyúlok. Nedves, ragacsos trutyi borítja az egészet, az arcomhoz emelem a kezemet, hogy vajon pisa, kaka vagy vér-e, de egyik sem, hanem valami fehér, koszos szmötyi, savanyú szaga van.

Joghurt. Gyümölcsjoghurt. Amikor felborultam, nyilván szétnyomódott a doboz, amit a házból hoztam el.

A vezetőülésen szürke széldzseki ül. Az öreg levette a sálját, arca kormos, tikkel a szeme, de egyenes háttal ül, szilárdan fogja a kormányt, egyenesen előre néz.

– Hát akkor – mondja, és görcsösen felköhög. – Fel kell még venni valakit?

A babakocsi, gondolom tompán. A babakocsi ott maradt az utánfutón, egy vagyonba került, de nem szólok semmit, az autó nagy zökkenéssel elindul, zúg, dülöngél, lecsúszom az ülésről Vilja ülése mögé, a kopott, koszos gumiszőnyeg az arcomnak nyomódik, és csodálatosan kellemes érzés végre engedni, hagyni mindent, megadni magam, és hányni egyet.

Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is

Park könyvkiadó, 2023

Fordította: Patat Bence