Nahát, SZÍVROHAM karácsonyra!
– ezzel a felütéssel indul Lackfi János írása a Facebookon, amelyben felidézi, miként került kórházba 2023 karácsonyán, és hogy telik azóta az élete.
Az esti, itthoni műsorra készülgettem, barkácsoltam egy karácsonyi népdalszöveget, hogy majd énekeljük. Aztán felöltöztem, és fura kis izomlázra lettem figyelmes. Előző nap ötven centi hó esett, fejmagasságnál nagyobb hóembert építettem. Talán innen a pici fájdalmak. A következő löket már félreérthetetlen. Mintha egy úthenger caplatna a mellkasomon, bal karom zsibbad, majd leszakad, homlokom kiveri a víz, fejnehéz leszek, lerogyok az ágyra.
Ez klasszikus. Kiabálok feleségemnek, nyolcéves kislányom rémülten menekülne, önzőn kikönyörgöm, hogy maradjon, őt és Julit ölelem, mert lehet, hogy utoljára. Hívjuk a dokit, majd a mentőt, a diszpécser vonalban marad végig. Nagylányunk kiszalad a főútra, hogy házunkig irányítsa a mentőket.
– írja a József Attila-díjas költő, hozzátéve, hogy kegyelemnek élte meg, hogy épp a szerettei körében volt, hisz érhette volna a roham az ország másik felén, fellépés közben, vagy akkor, amikor épp vezet, lehetett volna tök egyedül.
A posztban elmeséli, hogy vitték be a mentők a Városmajori Szívcentrumban, majd miként zajlott a balatonfüredi rehabilitáció.
Hetekig mélységes hála van bennem minden viszontagság ellenére. Döbbenet, hogy visszaküldtek, visszapecáztak. Új életet kaptam. Pedig eddig is éltem, szerettem, írtam, utaztam, felléptem annyit, hogy három életre elég. Egy büdös szót nem szólhattam volna, ha itt a vége. De van még tennivalóm, úgy látszik.
Az utolsó kávé azért lengethetett volna fehér zsebkendőt, az utolsó csülök szólhatott volna, úgy egyél, öcsi, hogy nem lesz több.
A teljes bejegyzést itt lehet elolvasni.
