Jacob Elordi egy nap, 2018 tavaszán arra ébredt, hogy 4 millió új követője van az Instagramon. Noha váratlanul talán nem érte ez a hirtelen népszerűség, hiszen előző éjjel jelent meg főszereplésével a Netflixen A csókfülke (The Kissing Booth) című film, felocsúdni azóta sem volt ideje. A Marlon Brandót és James Deant példaképének tartó, 26 éves ausztrál színész mintha rossz korba született volna: a Z generáció egyik legsikeresebb feltörekvő csillaga Hollywoodban, de az, hogy mit jelent manapság sztárnak lenni, finoman szólva sem nyűgözi le.
A csókfülke egy eléggé középszerű, minden klisét bevető gimis romkom volt, amiben Elordi a motoros, bőrdzsekis rosszfiút alakította, aki végül elnyeri a szerelmi háromszögbe bonyolódó főhősnő szívét. Akármilyen felejthető alkotás volt, Ted Sarandos a Netflix társ-vezérigazgatója akkor a világ egyik legnézetebb filmjének nevezte, a Netflixen több tízmillióan látták, és két folytatás is készült belőle – továbbra is Elordi főszereplésével. A kritikusoknál már csak maga a színész volt kevésbé elragadtatva a filmtől:
Mielőtt megcsináltam ezeket, sosem akartam ilyen filmeket készíteni. Nevetségesek. Egyáltalán nem univerzálisak, csak menekülést biztosítanak
– mondta a GQ-nak adott interjúban. A filmművészetért rajongó színész rögtön első nagy szerepénél konkrét egzisztenciális válságot élt át. „Mihez járulok hozzá? Én vagyok ennek a robotikus, félelmetes új kornak az arca? Megölöm a művészetet, amit szeretek?” – elmélkedett ekkortájt, végül azonban úgy döntött, mindent bevállal, hogy eljusson az Egyesült Államokba, és később olyasmit csinálhasson, amit szeret.
Ez volt az első alkalom, hogy nagyobb szerepet kapott egy filmben, bár fel-feltűnt már kisebb szerepekben: a ’75 nyara (Swinging Safari) című ausztrál vígjátékban Kylie Minogue és Guy Pierce oldalán játszott, és szerepelt A Karib-tenger kalózai ötödik részében is 2017-ben, bár utóbbiban állítólag nem is látni a képernyőn, mert csak statisztaként volt jelen. A netflixes sorozattal aztán rögtön hírnevet is szerzett magának, mégsem volt igazán elégedett. Elordi ugyan csak pár hónapot járt színészképzésre hazájában, Ausztráliában, ekkorra mégis teljes bizonyossággal tudta, hogy színész szeretne lenni. Csak nem ilyen.
Tizenkét éves volt, amikor elhatározta, hogy színész lesz, miután végignézte, ahogy Heath Ledger tövig belenyom egy ceruzát valaki fejébe. Vagy inkább fordítva. A sötét lovag és a szintén ausztrál Ledger inspirálta, mikor először kipróbálta magát a sulis drámakörben. Mikor Shakespeare tündérkirályaként, lila glitterrel az arcán tűnt fel a színpadon, rögtön melegnek is bélyegezték társai, ő azonban nem igazán zavartatta magát, nagy önbizalommal vetette magát a színészetbe. Anyja az iskolai menzán dolgozott, apja szobafestő volt ekkoriban, Elordinak pedig három nővére is van. A család támogatta a gyerekek művészi ambícióit, egy időre például azért költöztek Melbourne-be, hogy egyik nővére balettozni tanulhasson. Édesapja elmondása szerint amint rátalált a színészetre, Elordi nemcsak a filmeket falta, hanem a filmes könyveket is.
„Mindig is tudta, mi akar lenni. Apjaként volt, hogy próbáltam figyelmeztetni: »Pajti, a színészmesterség egymillióból egynek sikerül«, ő meg azt kérdezte, »miért ne lehetnék én az az egy az egymillióból?«” – mesélte a Daily Mailnek.
Elordi azonban valószínűleg nem teljesen úgy képzelte a színész életet, ahogy az alakult számára. A romkomok után jött az ezekkel járó felhajtás is: sajtótájékoztatók, vörösszőnyegek, bulvárlapok, interjúk, vicces YouTube-videók. Egy ilyen alkalommal például bekötött szemmel kellett ételeket kóstolgatnia színésztársaival. „Egy kibaszott felnőtt férfi vagyok! Ezek annyira kínosak. Aztán végignézed, hogy bekötött szemmel megfulladok egy banántól. Ki fogja ezután elhinni nekem, hogy 1943-ban egy hadifogolytáborban embereket műtök?”
A kérdés az idén várható, Richard Flanagan Keskeny út északra című könyvéből készülő minisorozat miatt vetődött fel a színészben, de ne szaladjunk ennyire előre.
A kiábrándító Netflix debütálás után az HBO-tól végre olyan szerepet kapott, amilyenről mindig is álmodott: a sármos rosszfiú szerepét lecserélte a szociopata sármos rosszfiúéra.
Ő alakíthatta ugyanis az Eufória című sorozat egyik főszereplő karakterét, Nate Jacobsot. Várnia sem kellett túl sokat a vágyott szerepre, A csókfülke után Los Angelesbe költözött, és egy éven belül megkapta az HBO sikersorozatának szerepét – bár közben azért majdnem feladta a dolgot és hazaköltözött, az Eufória volt az utolsó próbálkozása, mikor már csak párszáz dollár maradt a számláján, és a kocsijában aludt. Szerencsére Sam Levinson rendező őt választotta a szerepre, az egyik producer pedig egy hotelszobát is szerzett neki, így maradt Hollywoodban.
Az Eufóriában Elordi ismét egy gimnáziumban játszik egy sportos, de kissé veszélyes szépfiút – ezzel azonban ki is merítettük két első fontos szerepének hasonlóságait. Az HBO Zendaya főszereplésével készült sorozata sötét, agresszív és minden szempontból túlfokozott. A maga glitteres, kokainos, neonfényes módján egy nagyon alapvető történetet mesél el a tinédzserkori útkeresésről, vagy még inkább sok különböző változatát ennek az útkeresésnek. Mindenki volt tizenéves, és ha a valóságban egy leheletnyivel kevesebb dráma és több ruhadarab jellemzi is ezeket az éveket, a sorozat kétségkívül nagyon betalált, nem véletlenül díjazták agyon a megjelenést követően.
Elordi a Netflixen még inkább a rosszfiús félmosolyával, mint színészi tehetségével hagyott mély benyomást a nézőkön, így az HBO által képviselt magasságokban még új arcnak számított, mikor megkapta a szerepet. Ennek fényében elég bátor húzás volt a nagyon könnyen utálható Nate szerepét bevállalni. A suli sztársportolója a toxikus maszkulinitás szótári illusztrációja, aki nem riad vissza az erőszaktól, zsarolástól vagy törvényszegéstől sem, hogy mindenkit kedve szerint manipulálhasson. Elordi szerint azonban fontos volt megmutatni Nate karakterét: „Ezzel a korábbi hibákat is igyekszem helyrehozni, mert A csókfülke karaktere borzalmas volt, de sosem lett megmagyarázva. Idealizálták és hős lett belőle, azt hiszem, ezzel a sorozattal most megmutathatjuk, miért”. Mindenképp kihívás volt a tévé egyik legfélelmetesebb bully-ját eljátszani, de Elordi azért empátiával közeledett a szerephez.
Színészként Nate karakterét nagyon érdekes megformálni. Annyi réteg van a pszichéjében. Narcisztikus, szociopata és kontrollmániás, mégis együtt tudok érezni vele. Sajnálom őt
Elordi nem vette félvállról a felkészülést (mondjuk már A csókfülke forgatásakor is Bibliaként bújta a film alapjául szolgáló könyvet és állandóan felhívta a készítők figyelmét az eltérésekre), saját elmondása szerint egészen megőrült a szerep kedvéért. A nagy öregek mellett Heath Ledgerre és Christian Bale-re is példaképként tekint, hozzájuk hasonlóan az a fajta színész, aki talán a színész felmenők és képzettség hiányának ellensúlyozása végett hatalmas elhivatottsággal fordul szerepeihez, szeret egészen elveszni bennük. Az Eufóriára készülve például egy nagy jegyzetfüzetben gyűjtötte megfigyeléseit a karakterről, de még cápás dokumentumfilmeket is nézett, mert Nate szerinte leginkább egy ragadozóra hasonlít. „Mindig megfigyel, tesztelgeti, kit mennyire tud bántani, és ha egyszer feljön a mélyből, megsemmisíti az ellenfelét” – fogalmaz.
Az HBO-nak hála tehát végre egy komolyabb szerepben tündökölhetett, és nem mellesleg kiköltözhetett a kocsijából: előbb egy pici albérletbe, majd konkrétan a Hollywood felirat alá, egy kényelmes villába. Ezután szinte törvényszerű, hogy kezdik a filmes szerepek is megtalálni, de A csókfülkén tanulva mostmár jobban megválogatja miben szerepel, nem hisz a hollywoodi „egyet nekik, egyet nekem” elvben.
Ez is egyfajta csapda. Előbb-utóbb nekik tizenöt, neked nulla lesz belőle. És már nincsenek eredeti ötleteid, belül halott vagy. Ez veszélyes kötéltánc. Én már letudtam az egyet nekik filmemet.
2022-ben Ben Affleck és Ana de Armas mellett játszott a Mélyvíz című thrillerben, a 2023-as évet pedig egy furcsa független filmmel, az Édes kelettel kezdte. A közeljövőben nem is tervez elvállalni olyasmit, ami nem mozgatja meg eléggé. Nemrég például elutasította a James Gunn-féle Superman címszerepét is, az ugyanis, ahogy ő fogalmaz, túlságosan nagynak és sötétnek tűnt.
A 2023 végén nagyot durrantó két filmje, a Saltburn és a Priscilla nagyon is tudatos választások, egy napon vállalta el mindkettőt, azonban majdnem döntenie kellett a kettő között, mert túl közel volt egymáshoz a két forgatás. Végül csak némi kreativitásra volt szükség a két világ közötti ingázáshoz: napközben Barry Keoghan mellett az elkényeztetett brit arisztokrata fiút alakította (ezúttal nem ő kapta a szociopata szerepét), este pedig visszatért a hotelszobájába, melynek falait teleplakátolta Elvist és Priscillát ábrázoló poszterekkel, és igyekezett elsajátítani a Rock ‘n’ Roll királyának ikonikus beszédstílusát. Az akcentusokat egyébként elég könnyen váltogatja, gombnyomásra tud ausztrálból amerikaiba vagy angolba váltani, az eddigi filmszerepei alapján nehéz lenne belőni, honnan is származik. Elmondása szerint az amerikai és brit filmeken felnövő ausztráloknál ez nem túl különleges képesség: mindenki tudja a tévéből ismert beszédet utánozni.
A Saltburn tavaly decemberben jelent meg a Prime kínálatában, és valószínűleg nagyobb hullámokat csapott botrányos jeleneteivel a közösségi médiában, mint filmes körökben. Az Oscar-díjas Emerald Fennell által írt és rendezett pszichothrillerben a gimnázium helyett immár egyetemi közegben, egészen új oldaláról láthatjuk Elordit, az emberi alakot öltő napsütés, Felix szerepében. Ezúttal kifejezetten jófiús, naív, bár a földi örömöket nagy kanállal habzsoló karaktert kapott, a falkavezér-menőségtől viszont most sem szabadult:
Az arisztokrata szépfiú és az ösztöndíjas, nehéz sorsú stréber között kibontakozó furcsa kapcsolat viszi el a hátán a filmet, és ennek köszönhetőek a közösségi médiában nagy utóéletet élő bizarr jelenetek is. Például, amiben az Elordi által használt fürdővizet Keoghan karaktere átszellemült hevülettel felhörpinti a kád aljáról. Kaptak is mindketten Bafta-jelölést az alakításukért.
Három héttel a Saltburn után már forgatták is Sophia Coppolával a Priscillát, Elordi pedig páros lábbal ugrott a 2000-es évek oxfordi elitdiákjának szerepéből a hatvanas évek Amerikájába. Itt sem övé a főszerep, az Elvis Presley feleségének életét bemutató filmnek maga a Király csak háttérszereplője. Elvist már sokan, sokféleképp eljátszották, ráadásul Austin Butler nemrég éppen nagyon jól, ezért nem volt könnyű feladat frissen nyúlni a karakterhez. Elordi azért mégis próbát tett rá, és az énekes életébe beleásva magát úgy döntött, hogy a sebezhető arcát szeretné megmutatni.
Az volt a kihívás, hogy ne Királyt játsszam el, akit a világ teremtett meg. Ne a hírnevet, hanem az attól szenvedő áldozatot
– mondta.
Ez pedig nem is állt olyan távol Elorditól, hiszen az egyre nagyob szerepek kapcsán őt is egyre nagyobb médianyilvánosság övezi. Talán tényleg rossz korba született, mert bár bizonyára Brandónak is meggyűlt néha a baja a rajongókkal és újságírókkal, manapság szó szerint minden járókelő kezében ott a lehetőség, hogy megörökítse a sztárokat. Elordi adottságai pedig nem éppen előnyösek a rejtőzködéshez, így esélye sincs észrevétlennek maradni. Amikor a a kéretlen fotósokról kérdezik, nem rejti véka alá a vélményét: „Ez egy olyan téma, amiről nem tudok kedvesen vagy korrektül nyilatkozni. Basszák meg a paparazzók” – mondja. Nemrég épp azzal került a hírekbe, hogy állítólag rátámadt egy rádiós műsorvezetőre, aki (az elhíresült Saltburn-jelenettől inspirálva) a fürdővizéből szeretett volna kérni.
De nemcsak kényelmetlenséget jelent ez a fajta nagy érdeklődés, Elordi meglepő érzékenységgel beszél a félelméről, hogy a nagy megfelelési kényszerben elvesztheti önmagát:
„Attól félek, hogy egy nap már nem tesz majd boldoggá, ha elmegyek sétálni otthon, Byron Bayben, mert teljesen lecsiszolódnak a személyiségem élei. Félek, hogy nem fogom tudni élvezni az életet. Hogy megtanulok egy életformát, amiben csak integetek és mosolygok, mindent méltóságteljesen csinálok, és mindig tudom, mi a helyes, de nem érzek semmit. Nem akarom elveszteni azt, aki gyerekként voltam, nem akarom kívülről nézni az eseményeket. Meg akarom élni az élményeimet, a saját szememmel akarok látni mindent.”
Bízunk benne, hogy Jacob Elordi megtalálja a módját, hogyan ne veszítse el magát. Kezdetnek jó taktikának tűnik, hogy sokat jár haza szűlővárosába, Brisbane-be és forgatni is szívesen forhat otthon. Nemsokára érkezik például a már fent is említett második világháborús ausztrál minisorozat, a Keskeny út északra.
Elordi a közeljövőben rengeteg izgalmas projektben lesz még látható, végre főszerepekben is megfordul majd, és néhány bakancslistás együttműködést biztosan kipipálhat: valami furcsa okból kifolyólag az angyalarcú színész lesz Frankenstein szörnye Guillermo Del Toro adaptációjában a Netflixen, úgyhogy nemsokára Oscar Isaac, Mia Goth és Christoph Waltz mellett tűnik majd fel. De Uma Thurmannel és Richard Gere-rel is lesz alkalma együtt játszani az Oh, Canada című Paul Schrader-filmben.
