Nicholas Winton gyerekmentő akciójáról ötven éven át szinte senki sem tudott, mióta azonban kiderült a dolog, mindenki róla akart filmet csinálni. Emmy- és Oscar-győztes dokumentum- és játékfilmek komoly arzenálja mutatta be ténykedését, a 106 évesen 2015-ben elhunyt hős halála után öt évnek kellett eltelnie, hogy a britek másik nemzeti kincse, Anthony Hopkins rábólintson: eljátssza a háborús hőst. Ebben nagy szerepet játszott Winton lánya, Barbara Winton, akinek a könyve alapján készült a film (If It’s Not Impossible… The Life of Sir Nicholas Winton), de az vesse rá az első követ, aki ne szeretné, hogy édesapját egyszer a kétszeres Oscar-díjas legenda játssza el a vásznon.
Winton ténykedése ma már köztudott, nem véletlenül nevezik a brit Schindlernek, II. Erzsébet királynő 2003-ban lovaggá is ütötte. A tavaly a londoni filmfesztiválon bemutatott életrajzi dráma most jutott el a mozis forgalmazásba, és nemcsak arról mesél, mit ért el a férfi közvetlenül a II. világháború kitörése előtt, hanem – ami a lelkiismerete szempontjából még fontosabb –, hogy mit nem.
Jómódú tőzsdeügynökként megtehette volna, hogy a már kellően forrongó közhangulat közepette Svájcba utazzon síelni – ahogy az az eredeti terveiben szerepelt –, nem sokkal az út előtt azonban telefonhívást kapott barátjától, Martin Blake-től Prágából, és egy jóval fontosabb út kezdett körvonalazódni előtte. A csehszlovákiai menekültek helyzetével foglalkozó brit bizottság megsegítésére sietett, Prágában pedig szembesült annak a több ezer családnak helyzetével, akik a náci fenyegetés árnyékában az utcán húzták meg magukat. Wintont elsősorban a kisgyermek helyzete ütötte szíven, ekkor született meg a fejében a terv, hogy vízumot intézve Angliába juttatja őket, ahol nevelőszülőknél húzhatják meg magukat addig, amíg lecsitulnak a kedélyek. Az akkor 29 éves férfi mindössze három hetet töltött Prágában, majd visszautazott Angliába, ahol többek közt az édesanyjával minden követ és befolyásukat megmozgatva tucatjával váltották ki a vízumokat, rendületlenül kutatták fel azokat a brit családokat, amelyek hajlandók voltak magukhoz venni a gyerekeket, és fogadták a Kindertransportnak nevezett mentőakció vonatjait az állomáson.
Winton versenyt futott az idővel, ő maga is tudta, hogy az időközben német megszállás alá kerülő Prágából mielőbb ki kell hozni annyi gyereket, ahányat csak tud. Nyolc transzportot sikeresen juttatott Nagy-Britanniába, az utolsó – a kilencedik, amelyen a legnagyobb gyerekcsapat utazott 250 fővel – 1939. szeptember elsején indult volna, ám, mivel Lengyelország megtámadásával aznap kezdetét vette a második világháború, a vonat sosem hagyta el a prágai állomást, a gyerekek közül kettő élte túl a háborút.
A férfi tetteire közel ötven évig nem derült fény, indikátornak pedig nem más kellett, mint az, hogy felesége megelégelte a Winton dolgozószobáját eluraló káoszt. Ekkor akadt a férfi kezébe ismét az a mappa, amelyben gondosan dokumentálta a mentés folyamatát, és ez adja a film keretét is: ahogy a már idősödő férfi a könyv leporolásával újraéli a megrázó eseményeket.
![Kínozhat-e a bűntudat, ha 669 gyereket megmentünk, de 250-et nem? 1](https://s.24.hu/app/uploads/2024/02/ol_day24_jv_00353.jpg)
A rengeteg flashbacket látva először jogos lehet az aggodalom, hogy a nagyrészt a múltban játszódó jelenetek miatt Hopkinsra csupán annyi hárul, hogy a mappát lapozgatva hozza az emlékek által ismét romokban heverő öregembert, de azt se feledjük, hogy Hopkins nyert már Oscart mindössze tizenhat, vásznon töltött pillanatért (A bárányok hallgatnak). Szerencsére a film nem művel ilyen arcátlanságot, és a játékidő utolsó harmadában Hopkins meg is hálálja ezt: a mentőakció mellett legalább akkora hangsúlyt kap a filmben az, mi történt ötven évvel később, és hogyan derült fény Winton tetteire, miként nehezedik rá az évtizedek által eltemetett bűntudat. Az iránti törekvései, hogy a világháborús korlelet ne porosodjon egy fiókban, először nem vezettek sikerre – egy helyi újság például a menekülttematika miatt úgy érezte, nem érdemes vele foglalkozni –, végül egy francia holokausztkutató, Elizabeth Maxwell figyelt fel rá, aki a csehszlovákiai születésű férje, Robert Maxwell médiamogul figyelmébe ajánlotta az anyagot. Innen már csak egy lépés volt a BBC, amely a That’s Life című műsorában tervezte feldolgozni a témát. Winton szerepeltetése médiatörténeti jelentőségű volt: bár a férfi a közönségben foglalt helyet, hamar kiderült, hogy más érintett is van a tömegben, történetesen egy túlélő, akit 1939-ben az ő és társai ténykedése mentett meg.
Az Egy életben tehát összeér a múlt és a jelen, megérdemelt tablója akar lenni egy olyan nemzeti kincsnek, mint amit Winton jelent a briteknek. Ezzel együtt azonban minden képkockájáról érződik a pátosz, jobban mondva az az iránti sokszor kissé erőltetett törekvés. Ez nem mindenkinek fogja megfeküdni a gyomrát, elvégre egy történelmi filmről van szó, azok közül is a meglehetősen szolgalelkű fajtából.
Az Egy élet a nagykönyvben megírtak szerint tálalja a történetet: egy hős küzdelmét látjuk, miközben maszatos menekültarcocskákon pásztáz a kamera patetikus zenével a háttérben. Ennek ellenére így is ember legyen a talpán, akinek nem remeg meg a orrcimpája Hopkins könnyező arca láttán, az Egy élet ugyanis minden fellengzősségével együtt a hatása alá tud keríteni, pedig tudjuk: egy takaros iparosmunkát látunk.Ezt betudhatnánk akár annak is, hogy egy klasszikus BBC történelmi filmről van szó, ráadásul egy ekkora nemzeti ikon esetében borítékolható a helyenként giccsbe hajló megközelítés, esetleg annak, hogy a filmet jegyző James Hawes tévés rendező, akinek ez az első egészestés mozifilmje. Az utóbbi filmográfiájában azonban olyan darabokat is találunk, mint a remek Utolsó befutók több epizódja, de A farkas gyermekeiből és a Black Mirrorból is rendezett egy-egy részt.
![Kínozhat-e a bűntudat, ha 669 gyereket megmentünk, de 250-et nem? 2](https://s.24.hu/app/uploads/2024/02/ol_day29_jv_00224.jpg)
Ennek ellenére az Egy nap távolról sem rossz film, csak épp semmivel nem tűnik ki az emberiség hőseit bemutató alkotások közül. Az, hogy mégis betalál, egyrészt elsősorban magának Wintonnak köszönhető: a férfi ténykedése, szerénysége valóban lenyűgöző. Másrészt az őt alakító színésznek: Hopkins szokás szerint pazar, a meglehetősen visszafogott, nem teátrális gesztusokban megfogott, csendes alakítása szokás szerint irtózatos erejű. Egyúttal rendkívül finom játékkal, csupán a mimikájával játssza el a lényeget: a nagyon részletesen és kissé szájbarágósan bemutatott hőstettek mellett a film egyik legérdekesebb aspektusa a meg nem mentett gyerekek által érzett bűntudat. A film erről nem beszél sokat, csupán Hopkinsra bízza, hogy néma pillanataiban ott lássuk a tekintete mögött a kudarcot a meg nem mentett életek miatt.
Mellette hozzák a kötelezőt a meglehetősen súlytalan szerepekben asszisztáló színésznagyságok: Helena Bonham Carter szokás szerint csípőből hozza a határozott nagyságos asszonyt, Jonathan Pryce-t látva pedig nem lehet nem arra gondolni, hogy ezek ketten Hopkinsszal legutóbb tetőtől talpig pápába öltözve beszélgettek sokkal szellemesebben A két pápában.
Giccs és szájbarágás ide vagy oda, Nicholas Winton történetét újra és újra el kell mesélni, főleg az ilyen háborúktól sújtott, vészterhes időkben. Főleg akkor, ha ebben Hopkins a tolmács, nélküle és Winton hősiessége nélkül ugyanis az Egy élet csak ádázul megríkatna, majd elsüllyedne a patikamérlegen kimért életrajzi filmek közt.
Egy élet (One Life), 2023, 110 perc. 24.hu: 7/10