Az Argylle: A szuperkém bizonyos értelemben beleillik abba az oldschool mozizós irányzatba, amit a Top Gun – Maverick és az Imádlak utálni is képvisel. Miközben a Marvel-univerzum rosszabb napjait éli, a pár évtizede még a virágkorukat élő műfajok lassan visszatérnek. Újra eljöhet a romkomok, vagy éppen a faék egyszerűségű akciófilmek kora a fősodorban. Az Argylle igazi fordulatos, akciódús kémfilm, ami ugyan parodizálja a műfaji kliséket, de közben komolyan is veszi magát. És úgy tűnik, ma erre a kettősségre, a fricskára és a konvencióra is szükség van.
Matthew Vaughn új filmje nem játszik a nézői figyelemmel: egy ingergazdag, lendületes jelenettel nyit. Dua Lipa és Henry Cavill tánca hamar népszerű lett a közösségi oldalakon, és nem véletlenül: szexi, sikkes és vicces egyszerre. A zöld és arany szín kombója harmonikusan kapcsolódik össze, Lagrange csillámló koktélruhája rímel fénylő szőke frizurájára, Argylle fenyőzöld bársonyöltönye pedig arisztokratikus külsőt kölcsönöz a sármos kémnek. Mégis van valami röhejes az egész jelenetben: olyan érzésünk támad, mint mikor a gyönyörűen terített asztalon a porcelán mellett műanyag evőeszközök vannak.
Ne egy szikrázó, túlfűtött jelenetet képzeljünk el, forgás közben Lagrange szemszögéből nézünk le Argylle ügynökre és fordítva, ez a két nézőpont végtelenül komikussá teszi az amúgy is eltúlzott momentumot. A kémfilm humora végig épít a túlzásra és a paródiára, sokszor forgatja ki az ismerős jeleneteket és elemeket. Maga a szerkezet is segít ebben: a főhős, Elly Conway (Bryce Dallas Howard) kémregényein keresztül jelenik meg a James Bond-os, kifogástalan, szexi ügynökök univerzuma, míg a való világ szintjén ennek az ideának tart görbe tükröt Aidan Wilde (Sam Rockwell) karaktere. A szakállas, torzonborz, igénytelen külső és az ahhoz tartozó nyomulós, bohókás habitus merőben ellentmond a 007-es, vagy éppen bármelyik Tom Cruise-karakter halál laza, macsós fellépésének.
A film folyamatosan az elvárásainkkal játszik. Lagrange ugyanúgy száll le a motorról, mint ahogy felszállt rá: tűsarkúban, miniruhában, rendezett hajjal és sminkben tartja karjában a hatalmas gépfegyvert ez a tiptop, kecses nőci. Legyintünk a férfifantáziára, majd kiderül, hogy a bestselleríró fejéből pattant ki ez a meseszerű kép. Argylle és Lagrange a főhős képzeletének szüleményei, ők a történeten belüli történet.
Máshogyan világít rá előítéleteinkre Aidan megjelenése. Mikor Elly mellé ül a vonaton, elsőre mi is azt gondoljuk, amit az írónő: „Ez a jöttment krapek nem ügynök. Ez a csávó egy vicc.” Később azonban a rátermettség és a biztonság definícióját adja ez a krapek, Rockwell remekül hozza az egyszerre kedves és jópofa, ugyanakkor tökös karaktert.
Hozzá hasonlóan Elly Conway sem a megszokott kémfilmes klisé, besütött hajjal, darázsderékkal és harisnyatartóba rejtett késsel. Helyes, frufrus nő, egy fiatal kertvárosi anyuka szerkójában. Otthonülős, macskás, félős. Miközben emberibbek a figurák, kompetenciájukban, képességeikben mégis hozzák a műfajban megszokott, félisteni szintet, sőt sok esetben még annál is többet, de nagyon jóleső ez az irracionalitás, mértéktelenség.
Azonban ehhez az agymenéshez kell egy hangulat, nem mindenképp lesz elég az, hogy „ez direkt hülyeség”. A film legtöbbször reflektál ezekre a hülyeségekre, sőt bizonyos esetekben úgy építi bele őket a történetbe, hogy kifejezetten legyen értelmük, jelentőségük. Például az egyik jelenetben Argylle igyekszik elcsábítani valakit egy hotel teraszán, miközben várják a tűzijátékot. Mielőtt megcsókolná a nőt, kiábrándítóan klisés dolgot mond:
Majd mutatok én neked tűzijátékot.
Ez a mondat annyira banális, annyira szirupos, hogy majd lefordulunk a moziszékről, de nem vagyunk egyedül a véleményünkkel. Szinte azonnal jön a következő kép: Elly Conway sem elégedett a szöveggel, amit főhőse szájába adott. Elszállt az ihlet, viszont ennek oka van: többek között ez a momentum is a történet nagy csavarát készíti elő. A többi kiszólás sem öncélú, a film nem azért hívja fel saját hibájára a figyelmet, hogy magyarázkodjon.
Többször érezhetjük azt, hogy a szereplők a gondolatunkban olvasnak: mikor Aidan úgy írja le Argylle ügynököt, hogy a menő öltönyös, fess férfi béna hajjal, szinte fellélegzünk. Végre valaki kimondta, hogy ez a frizura mennyire nevetséges. A poén papíron legalább olyan régi, mint A császár új ruhája. Henry Cavill dögös és kúl. Henry Cavillnek nem lehet béna haja. Biztos csak rosszul látjuk, csak szerintünk béna, csak mi nem ismerjük az új trendeket. Nagyot üt a felkiáltás: „A császár meztelen!”
Sok ehhez hasonló, meglepő poént tartogat az Argylle, és annál is több fordulatot. Annyi csavar van a történetben, hogy bele lehet szédülni. A cselekmény fordulatossága azonban nem válik fárasztóvá. Sokkal inkább kielégítő ez a fajta történetmesélés, utólag minden értelmet nyer, kikristályosodik. A film végén visszatér a zöld öltöny, az arany ruha és a helikopterezés, keretet adva a történetnek, ugyanakkor a helikopterezés figurája egy Dirty Dancing-es, komikus emelésben valósul meg, ráadásul Elly emeli fel Aidant. Így a zárlatban is teljesül az a kettősség, ami az egész filmet áthatja: komolyan veszi, ugyanakkor ki is neveti magát.
Argylle: A szuperkém (Argylle), 139 perc, 2024. 24.hu: 7,5/10
