Mijazaki Hajaó legújabb filmje, A fiú és a szürke gém spirituális élmény, ugyanakkor zsigeri tapasztalat. Káprázat és mese, mégis minden ízében valóságos. Beránt, elvarázsol, de közben dolgoztat, nyomaszt: a fantázia világa rémisztően valóságos. Mijazaki animéje minden érzékszervünkre hat: a lekváros kenyér fanyarsága, tapintható állaga, a köd illata, a pára súlya, egy szoba áporodott levegője – mindez felidézhető, mert a sajátunk, még a varázslat is evilági. Ez az ismerős mágikusság jelen van Mijazaki korábbi filmjeiben is, aki több animációs nagyjátékfilmet és kisfilmet is készített a Ghibli Stúdióval. Könnyen felismerhető, komplex képi világa és gazdag szimbólumrendszere mindig tud meglepetést és örömet okozni. Bár motívumai, témái a legtöbb művében ismétlődnek, mégis újra és újra képes megújulni.
A fiú és a szürke gém készítéséről szóló dokumentumfilm (2399 days with Hayao Miyazaki) zárlatában a rendező visszatér egy korábbi projektjéhez, az 1984-es Nauszika – A szél harcosaihoz. Még nem lehet tudni, hogy valóban a Nauszika folytatása lesz-e a mester következő animációja, de a Ghibli vezérigazgatója megerősítette: Mijazaki már egy új filmen dolgozik, mi pedig reménykedhetünk, hogy el is készül vele.
Valóság vagy álom?
Egy erdőben apró kis lidércek jelennek meg a fű közt: épphogy látszanak, feltűnnek, elbújnak (Totoro). Egy gém mintha megszólalna, egy nyíl mintha magától szállna (A fiú és a szürke gém). Mijazaki világa megőrzi a misztikum rejtelmességét, nem akarja birtokolni a csodát, nem akarja megértetni a nézővel. A hétköznapi életbe legtöbbször váratlanul tolakodik be az irracionális.
Sok esetben a fantasztikum egyfajta menekülőút is a konfliktusos vagy fájdalmas valóságból. A Totoro – A varázserdő titkában a gyerekek anyukája súlyosan beteg, és el is kell költözniük, otthagyják korábbi környezetüket. Az új ház rejtélyes, ijesztő, így megjelennek az apró furcsa lények. A két testvér fél az édesanya elvesztésétől, ami árnyékot vet derűs gyermekkorukra, az erdő legmélyén bújnak el a frusztrációjuk elől.
Az anya hiányából indul ki Mijazaki legújabb filmje is: a főszereplő, Mahito egy kórházi tűzben veszti el szerettét. A gyásztól szenvedő kisfiút kísérti anyja hangja, a lángok terjedése mindenhova követi – többet kellett volna tennie. Szokatlan és titokzatos dolgok, anomáliák jelennek meg a szorongó Mahito életében, a szerzőtől már megszokott stílusban: könnyed játékosság, vagy éppen mély nyugtalanság jellemzi a váratlan furcsaságokat. A „másik világban” minden az éhségről, a pusztulásról, halálról szól, ami Mahito szorongásainak egyfajta kivetüléseként is értelmezhető. A filmbeli nagyra nőtt papagájok falánksága olykor nevetséges, de inkább nyomasztó.
A mohóság szintén foglalkoztatja Mijazakit, például az Oscar-díjas Chihiro Szellemországban című filmben is találkozhatunk a motívummal. Chihiro szülei beteges zabálásba kezdenek, ahogy meglátják az őrizetlen standokat, mintha valami megszállta volna őket. Szinte visszataszító, ahogy falják egymás után a sülteket. Mijazaki itt is erős szimbolikával él: Szellemországban malaccá változnak a torkos emberek, mind látszólag egyformák, állatok lesznek. Chihiro rémálmában képtelen felismerni a szüleit, az álom pedig aggasztóan valóságos. A fiú és a szürke gémben a valóság tűnik újra és újra álomnak: a tűzvész a film nyitójelenetében, az elmosódott alakokkal, az imbolygó nyalábemberekkel látomásszerű képet fest.
Az egész világ egy álom
– mondja az olasz mérnök, Caproni gróf a Szél támad főhősének, Dzsirónak. A film a japán repülőgép-tervező mérnök, Horikosi Dzsiró életére fókuszál, és szinte teljesen mentes a Mijazaki-filmekre jellemző fantasztikumtól. Azonban mégsem hagyományos önéletrajzi filmről van szó: az álom úgy fonódik össze az ébrenléttel, mint ahogy a legtöbb Mijazaki alkotásban a fantasztikum az élet hétköznapiságával. A kettő gyakorlatilag egymásba folyik. Sokszor ezt a fluiditást Mijazaki képi szinten is jelzi, a szereplők alámerülnek, és egy új világban találják magukat. A fiú és a szürke gémben Mahito és Kiriko alatt besüpped a talaj, így jutnak el a másik valóságba. Itt a felszín és a mélység nem különül el egyértelműen, titokzatos módon nyílnak egymásba a világok.
Az időtlenség aktualitása
A Szél támaddal ellentétben a legtöbb Mijazaki-film nem konkrét időben és térben játszódik. Bár valamilyen típusú időbeliség megjelenik a művekben, például a Nauszikában ezer évvel járunk az ipari civilizáció bukása után, A vadon hercegnője pedig a feudális Japán egy alternatív valóságát festi le. Az adott korszak sosincs konkrétan körülhatárolva.
A rendező életművét uraló témák – a pacifizmus, ember és természet viszonya, a felnövekedés – örök érvényűek, és mindig aktuális kérdéseket vetnek fel. A háború rettenete különösen aktuális ma: A vándorló palota és A vadon hercegnője központi témájává teszi a fékevesztett öldöklés céltalanságát. A Szél támad új perspektívát is megvilágít. Felmerül a feltaláló felelőssége a pusztítás eszközének megteremtésében, még hogyha nem is annyira konkrétan, mint azt mondjuk Christopher Nolan Oppenheimerében látjuk. Bár Dzsiró alkotta meg azokat a forradalmi vadászgépeket, amelyeket a japán hadsereg a kamikaze akciókban is használt, valójában Mijazaki főhősét csak a repülés csodája nyűgözi le – ebben mindenképpen hasonlít az alkotóra, akinek filmjeiben visszatérő motívum a repülés. A Chihiróban Haku sárkányként suhan, a Vándorló palotában Howl mester veszi fel újra és újra egy hatalmas szárnyas alakját, Kiki, a boszorkányfutár pedig seprűnyélen szeli át az eget.
A Szél támad megmutatja a repülés kettős természetét: lehet a boldogság és a szabadság érzésének forrása, mégis válhat a pusztítás eszközévé. Ez a kettősség ott van a szélben is, ami ide-oda hordja a dolgokat, alakítja az életet, kapcsolódást teremt, ugyanakkor halált is hozhat. A vonaton Dzsiró kalapját felkapja a menetszél, amit Nahoko ragad magához, így ismerkednek meg egymással a szerelmesek. Ugyanez a szél támad fel és táplálja a tüzet, ami egész városokat éget porig. Az emésztő tűz Mijazakinál maga az emberi pusztítás, a háború. A háború témája a Mijazaki-filmek fő konfliktusa, borzalmát a rendező csontig hatolóan mutatja be: képei sokszor hányingert, viszolygást váltanak ki belőlünk.
A vándorló palota hőse, Howl újra és újra hatalmas madárrá változik, így küzd a légi támadókkal szemben. Minden újabb átváltozás nehezebbé teszi, hogy visszaváltozzon emberi alakjába, ez a folyamat pedig értelmezhető úgy, hogy a személyiségének torzulása válik egyre kevésbé visszafordíthatóvá. Egy-egy jelenetben szinte lehetetlen a közelébe férkőzni, az éjfekete tollak közül alig látszik ki az arca.
Az ember ellopja az erdőisten fejét
„Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében” – írja Pilinszky. Látomásában Mijazakihoz hasonlóan olyan képeket hív elő, amelyek létezéséről nem tudtunk, megfogalmazódnak a kimondhatatlan dolgok. Az ember egyik legelemibb félelme a haláltól, a világ végétől, általánosságban az elmúlástól való félelem, Mijazaki pedig gyakran mutatja meg az apokalipszist. Filmjeiben maga az ember az, aki felégeti a világot maga körül, és a megbocsátás ereje az, ami képes azt újjáteremteni. A vadon hercegnőjében az emberi gyarlóság emészti fel az erdőt, betegíti meg az állatokat és a növényeket, a Nauszikában pedig már egy posztapokaliptikus korba tekintünk be, ami sötét valóságával fedi fel a vak düh és akarat természetét. A vadon hercegnője újból a mohóság és a telhetetlenség irányából közelít az ember felé: az ember ellopja az erdő istenének fejét.
Amikor fejét veszik, egyre hatalmasabbra nő az isten elsötétülő alakja, mindent elsorvasztva, amihez hozzáér. Ez nem isteni harag vagy bosszú. A fájdalom és a pusztulás megállíthatatlanul terjed szét a föld felszínén. Az emberi tevékenység nemcsak a természetet, saját magát is pusztítja. Mijazakinál a civilizáció életellenessége, betegsége gyakran kerül ellentétbe a természettel, ami képes újra és újra megújulni.
Egy-egy esetben a technológia mégis találkozik az élővilág szépségével, a Szél támad Dzsirója egy halcsont ívét használja repülőgépe tervrajzához. Ezzel szemben legtöbbször az emberi tevékenység és az anyatermészet közti ellentét adja a történet gerincét. Az emberiség bűnei gyakran úgy is visszaütnek a karakterekre, hogy nem ők vétettek, vagy nem tudjuk, hogy mit vétettek. A Porco Rosso pilótáját korábban elátkozták, ezért már malacként ismerjük meg, A vándorló palotában pedig Sophie egyik napról a másikra változik öregasszonnyá.
Bárányfelhő, szamóca, apró toboz
Bár Mijazaki filmjei nem elsősorban gyerekeknek szóló alkotások, mégis gyermeki öröm és játékosság jellemzi animációit. Megmutatja a világ groteszk, gyomorforgató oldalát, azonban végtelen mennyiségű kedvességet is sűrít univerzumába. A fiú és a szürke gémben a meg nem születettek szellemei, a viccesen totyogó, bubiszerű varavarák, a mackóra és cicára egyszerre emlékeztető Totoro, valamint A vadon hercegnője hűséges jávorszarvasa, Yakul is mind-mind édes formák, azonban mégsem émelyítő a cukiságuk. Mijazaki a szeretetre méltó karakterek kidolgozása mellett páratlan az atmoszféra és a közeg megteremtésében: részletgazdag hátterei, szemet gyönyörködtető tájképei mind-mind egy burjánzó ötletfolyam gondos metszegetésének gyümölcsei.
Howl világa végtelenül sokszínű és sűrű, olyan, mint egy zenélő doboz belseje. Fürdőjének szinte érezzük az illatát, odaképzeljük az eukaliptuszt, levendulát. Ágyából árad a tömjénszag, megakad a szemünk a díszes hímzésű takaróján, a kék foltos, zöld fülű kis bocin, aki a pléden pihen. A legnagyobb sötétségben is egyfajta könnyed bájjal van átitatva ez a világ. Ezzel összefüggésbe hozható, hogy Mijazaki főhősei legtöbbször kiskamaszok, gyerekek. Velük találkozunk többek között a Totoróban, a Chihiróban, a Laputában, a Kiki, a boszorkányfutárban, valamint a főként kisgyerekeknek készült Ponyo a tengerparti sziklán esetében is. A Ponyo technikai szempontból is bravúros, ugyanis csak kézzel rajzolt képekből áll.
Mijazaki általánosságban is a régi vágású, kézműves technikákat preferálja a számítógépes animációval szemben.
Még ha vegyes technikával is készül egy film, az emberek elkezdenek a számítógépes képekhez igazodva rajzolni. Ez pedig mindenképp gátló erő, ha alkotásról van szó. Már ebből is lehet sejteni, a rendező nem kifejezetten pártolja a mesterséges intelligencia bevonását a filmkészítésbe. Hangot is adott a véleményének: „Úgy érzem, az idők végezetéhez közeledünk” – mondta, miután a Ghiblinek egy filmkészítő AI programot mutattak be.
A technológiától való idegenkedése filmjeiből is kiolvasható, de más tekintetben is ragaszkodik az ősi ösvényhez. Bár képi világa pszichedelikus, helyenként kaotikus, történeteiben világon belüli világokat épít, mégis üzenete egyszerű, magvas. Nem retten vissza az örök érvényű igazságoktól, amiktől ma ódzkodnak az alkotók, mert elhasználódtak, a legtöbbször klisésnek hatnak.
Úgy tűnik, valamikor mégis elérhettünk arra a pontra, hogy nem akarunk egymás mellett látni ezerféle igazságot, vissza akarunk térni a gyökerekhez. A fiú és a szürke gém megtölti a mozikat és még egy Golden Globe-díjat is bezsebelt. Pedig ez a Mijazaki-film is annyit mond, amennyit az összes többi: az ártó szándékból építkező világ megsemmisíti önmagát.
