Miután megtaláltam Camilát, a félmeztelen pasi a bejárati lépcsőről utánam jött, és kivitt a Demond háza mögötti sufniba. Amikor megkérdezte, hogy mennyi, többet mondtam neki, mint amit valaha is kértem férfitól, neki meg a szeme se rebbent, csak elővette a pénzt a zsebéből, és lehúzta a cipzárját. Amikor megkérdeztem, hogy szólítsam, azt mondta, hogy nem kell sehogy se szólítanom, hogy nem szereti, ha beszélünk közben.
Miután félmeztelen kiment, a haverja, az égember lépett a sufniba, és ő is akart egy menetet. Tőle meg se kérdeztem, hogy szólítsam, mert a fejemben ő égember volt, és abban a pillanatban, hogy egy nevet rendelsz hozzá, a fantáziakép szertefoszlik.
Visszabújok a ruhába, most már egyedül vagyok a sufniban, belebújok a magas sarkúmba. A lábam bedagadt az éjszaka folyamán, úgy kell belepréselnem magamat. Kilépek a sufniból, és az a kép fogad, ahogy Camila a narancssárgában rázza magát, most épp a hallható zenére, mégis, kecsesebben mozog, mint én valaha is képes lennék.
Felkapaszkodok a lépcsőn a teraszra, Camila észrevesz, és rögtön magával húz a táncba.
A lüktetés a mellkasomban, az ide-oda ringatózó has, a csavarodó csípő, Camila teste az enyémhez préselődik.
Először azt hiszem, hogy a rezgés a mellkasomból jön, a tequila újabb hulláma, vagy valami hasonló. De a lüktetés túlságosan egyenletes, túlságosan konkrét ahhoz, hogy belőlem vagy a táncból jöjjön. A táskám után tapogatózom, eltávolodom Camilától, hogy a terasz szélén áthajolva felvegyem a telefonomat. A hang előbb szólal meg, mint én. Tudom, hogy ki az, nem kell megmondania. Egyikük hangját se felejtem el.
– Most hívtak, hogy egy buliban láttak. Két beépített emberünk is ott van, le fogjuk állítani az egészet, és razzia lesz, kábé egy óra múlva. Itt parkolok a sarkon. Öt perc múlva legyél kint!
Nem várja meg a választ, leteszi. A nevét nem tudom, de a jelvénye számát igen: a 612-es. Így szoktam hívni, ő mondta, hogy hívjam így.
Még soha egyik se hívott fel így, és önkéntelenül is körbenézek a sok testen a házban, próbálok rájönni, ki lehet a beépített ember. A telót visszateszem a táskámba, és Camilához fordulok, aki még mindig tekereg, rázkódik, remeg.
Végre felfogom, amit a 612-es mondott, és megkocogtatom Camila vállát, de nem nyitja ki a szemét. Újra megpróbálom, enyhén megrázom, míg végül rám néz. A füléhez hajolok, odasúgom neki:
– Le kell lépned innen, razzia lesz!
– Miről beszélsz, te, Kia? – Nevet, és a magasba emeli a két karját. – Nyugi már!
Még egyszer megpróbálom elmondani neki, de azt hiszem, a ritmus már a fejébe szállt, mert nem mozdul, csak kinyitja a száját, és olyan dallamos nevetést ereszt meg, hogy akár zene is lehetne.
Végül otthagyom: a teraszon, tánc közben. Visszanézve a képre rájövök, hogy a körülötte állók nem nézik, hanem őrzik, és van valami Camila imidzsében, ami hirtelen nagyon hamisnak tűnik. Olyan nő, aki elhiteti magával, hogy ő irányít, de mi lenne, ha megpróbálna velem együtt elmenni? A férfiak utánamennének, és visszavinnék, ahogy bármelyik másik lányt Demond szobájában. Csapdába esett.
Elindulok kifelé a házból, esküszöm, hogy így, hajnali kettő felé közeledve még sokkal zsúfoltabb és hangosabb.
Kilépek az ajtón, lemegyek a lépcsőn, valaki kiabál valamit, de nem igazán hallom a hangzavar és a megkönnyebbülés miatt, hogy újra kapok levegőt.
Körülnézek, merre látok szirénát, színes villanást vagy egy kocsit. Az utca túloldalán egy sötétkék Prius ablaka leereszkedik, és ott ül benne ő, pont olyan, mint ahogy emlékszem rá: vörös haj, vörös foltok az arcán. Elindulok felé az utca túloldalára, az anyósülés ajtaja kinyílik előttem. Beszállok.
– Ez a te kocsid?
Felkuncog, nincsen rajta se egyenruha, se jelvény, farmerben van.
– Ugye tudod, hogy az őrsön kívül is van életünk?
Próbálok vele együtt nevetni, de nem jön ki hang a torkomon, mint amikor a mama kinyitotta a száját, és a feltörő hangtól függetlenül rángott az állkapcsa.
Elhajt a ház elől, én pedig még egyszer utoljára hátranézek, Lexire gondolok meg a táskaszíjra, Camilára, ahogy spirálba csavarodik a teste.
– Hová megyünk? – kérdezem a 612-est, és közben kifelé bámulok az ablakon. Ő az egyik olyan zsaru, akire alig bírok ránézni, mert valahol mélyen azt kívánom, hogy ne legyen itt, inkább legyen valahol otthon, olvasson mesét egy vörös hajú kisgyereknek, ne itt legyen, velem. Ideges leszek attól, ahogy a kormányt markolja, mintha olyan erővel szorítaná, hogy mindjárt széttépi.
Köhint egyet.
– Késő van, elviszlek magamhoz.
Régebben sokszor álmodtam arról, hogy a mama otthagy az élelmiszerboltban. Valahányszor elmentünk bevásárolni, előbb ki kellett derítenie, hogy mennyi pénz maradt a segélykártyánkon, és ilyenkor egy sarokba húzódott, hogy felhívja az ügyfélszolgálatot, mert az előző számlát persze mindig elveszítette. Én ilyenkor körbejártam a boltot, néha Marcusszal, néha egyedül. Mindent összeszedtem, amire vágytam: sok-sok doboz drága gabonapelyhet, pizzát, azt a fajtát, amit a család a tévében csak úgy bedob a sütőbe, aztán a tölgyfa ebédlőasztal mellett jóízűen megeszi. Aztán pár polccal arrébb toltam és direkt rossz helyen hagytam a zsákmányt, azt reméltem, hogy még mindig ugyanott lesz, amikor pár hét múlva újra jövök. Sose volt ott.
Álmomban két polc között ülök, körbenézek, várom, hogy a polcok eltűnjenek, és felfedjék a mamámat.
Ezt a fajta bezártságot érzem most, amikor a kocsiban ülök, és nézem, ahogy a 612-es körme lassan belemar a kormánykerékbe. Azon töprengek, vajon mennyi időbe telik, míg Marcus elfelejt engem, hogy vajon csak akkor fog rám gondolni, amikor belenéz a tükörbe, és meglátja az ujjlenyomatomat?
Ha nincs sok mindened, egy ujjlenyomat minden.
Nem gondolom, hogy a 612-es meg fog gyilkolni, vagy ilyesmi. Ami azt illeti, közöttük ő még rendesnek számít, van rajta valami ideges máz, amitől az egész olyan ragacsosnak érződik. Tőle nem félni kell, hanem szánni.
Engem még soha senki nem vitt haza. Se az utcai férfiak, akik nem elég gazdagok ahhoz, hogy saját lakásuk legyen, ahová érdemes lenne hazavinni engem, és inkább a kocsijukba, vagy a motelszobákba vonszolnak magukkal. Se a zsaruk, akiknek van otthon nőjük, és engem szeretnek külön kezelni, szeretnek csoportosan elvinni. Se a tizennégy éves kori barátom, amikor én még mindig a gyerekkort próbáltam megélni: tiszta tornacipő és kosárlabdaedzés. Alé soha nem vitt el hozzájuk. Tényleg nem láttam mást eddig, csak a mi lakásunkat, Cole alagsori stúdióját, meg az utcát. Nem igazán jutott eszembe, hogy ezen túl is van világ, hogy mindenki hazamegy, magára húzza a takarót, és álmodik egy kicsit.
– Ne aggódj, nincs ott senki, csak kosz van.
Bólintok, visszafordulok az ablak felé, és elmosolyodok. Aggódik, hogy koszos a hálószobája. Mi, itt, ebben a kocsiban, hajnali kettőkor, és nem akarja, hogy lesajnáljam a koszos lakását.
Azt hittem, hogy egy kis lakásba visz, ami nagyobb ugyan az enyémnél, de csak ő fér el benne, meg a magányossága. Ahol neki van elég hely, meg a jelvényének. Helyette egy ház mered le ránk: szürke és frissen festett, a tornácán hintaággyal. Nem hiszem, hogy valaha is fel akartam ülni egy hintaágyra, de ez szinte hívogat, és el kell fojtanom a késztetést, hogy felpattanjak rá, mintha megint a parkban lennék Aléval.
A sötétben tapogatózik a kulcsai után, pedig az egész utca ki van világítva. A gazdagság előnyei. Nem is tudtam, hogy a zsaruk ennyit keresnek, amíg a 612-es, a 220-as és a 48-as elő nem vette a tárcáját. De ez a nagy, szürke ház mindent felülmúl.
A 612-es kinyitja az ajtót, és maga elé enged, majdhogynem úgy, ahogy egy úriember tenné. Ahhoz képest, milyen hatalmas a hely, alig van benne bútor. Végigkísér egy folyosón, minden szobában van egy szék, esetleg egy dohányzóasztal, de semmi sem nagyobb, mint a hintaszék a Jó éjt, holdvilágból, amit Marcus olvasott fel nekem hatéves koromban, miközben vártuk, hogy a mama és apu hazaérjen a munkából.
– Kérsz egy kis vizet, vagy valamit? – 612-es ott áll egy ajtóban, ami valószínűleg a konyhába vezet, és furcsán tekergeti a nyakát, amíg meg nem reccsen.
– Van valami erősebb? Whiskey, vagy valami? – Tudom, azt mondják, hogy nem szabad keverni az italokat, de én szeretem, ahogy kavarognak bennem, és ha túl akarom élni, ami ezután történni fog, szükségem van valamire, ami kibélel, ami esélyt ad arra, hogy ne emlékezzek rá holnap.
Bólint, megfordul, bemegy a konyhába, én kint maradok a folyosón, nem is biztos, hogy kibírok még egy lépést. Nem akarok mást, csak levenni a magas sarkút, és aludni.
Pár perc múlva visszatér, egy pohár vizet kortyolgat, és egy pohár borostyánszínű szeszt nyom a kezembe, aztán másik folyosón át egy szobába vezet, ahol van egy ágy. Az ágyon egy foltvarrott takaró, úgy néz ki, mint amit apu próbált varrni, amikor beteg volt, és félúton feladta.
– Leülhetek? – kérdem a 612-estől, mert minden vágyam, hogy lefejtsem a műanyagot a lábujjaimról.
Sietve rávágja: „persze, csak nyugodtan”, én pedig leülök az ágy szélére. A szobában még mindig nem ég a lámpa, és néma imát mormolok, hogy ne próbálja kivilágítani. Nem akarom nézni, ahogy a vörösség szétterjed az arcán.
Leveszem a cipőt, és beljebb mászom az ágyra. A ruhám ragad, és szinte örülök, hogy a 612-es elkezdi levenni rólam. A hátam a takarón, szúrósabb, mint vártam, és elviselhetetlen bűz árad belőle. Amikor rám fekszik, látom, hogy igyekszik nem teljes súlyával rám nehezedni. Két kézzel megfogom a vállát, és kicsit lejjebb húzom, hogy erősebben nyomjon. Nem azért, mert az egész súlyát érezni akarom, semmi ilyesmi, csak nem szeretem érezni, hogy próbálja visszafogni magát. A féktelen férfinál csak egy dolog rosszabb, ha egy férfi épp a határán van.
Teljes testével élvez, a fejét forgatja és összeszorítja a szemét: oroszlán üvöltés közben. A párnahuzat szövetébe kapaszkodom, és a matracrugók hangjára koncentrálok. Otthon nem is ágyon alszom, még sose hallottam a fakeret nyikorgását és a matrac rugózását egyszerre.
Gyorsan végez, jól emlékeztem, aztán rögtön az éjjeliszekrény felé nyúl, hogy felkapcsolja a lámpát. Bárcsak ne tenné. Kipirult arca még mélyebb vörös, én pedig összekulcsolom a két karomat a mellemen, mintha számítana. Felkelek, hogy felvegyem a ruhámat a padlóról, de a 612-es kiveszi a kezemből, mielőtt belebújhatnék.
– Undorító az a szar. Tessék. – Odadobja nekem a pólót, ami eddig rajta volt, izzadságfoltostól, mintha az jobb lenne. Felveszem, de csak a combom tetejéig ér, széles, és lóg rajtam.
– Kifizetsz? – kérdem tőle, miközben a magas sarkúm után nyúlok, és máris rettegek a gyaloglástól hazáig.
Elneveti magát a szoba túlsó végében, új pólót vesz fel, tiszta és szürke, mint a ház.
– Már kifizettelek. Szóltam, hogy razzia lesz, nem? – Hátat fordít, egy fiókban kotorászik, és a fejét rázza.
A mozdulat közepén megállok.
– Én nem kértelek rá. Kell a pénzem.
Tisztában vagyok azzal, hogy az egyenruhája ott hever egy széken a szoba sarkában, a pisztollyal meg mindennel együtt.
Visszanéz rám, mintha enyhén felvonná a szemöldökét. Csak bámul rám. Mintha bármelyik pillanatban egy kísértet bújhatna elő belőlem. Talán ennyire varázslatos vagyok, vagy talán azt tervezgeti, hogyan fogja megindokolni a letartóztatásomat vagy a halálomat, vagy azt, hogy az a csinos kiscsaj miért nem jön többet.
Aztán elmosolyodik, és a vörös arc csak még vörösebb lesz.
– Mit szólsz ehhez: itt maradsz éjszakára, és reggel kifizetlek? Még pár pluszóra, és egy hely, ahol álomra hajthatod a kis fejedet. Jó lesz így neked?
A gondolatra, hogy visszafekszem abba az ágyba, és érzem a takarója varrásaiból áradó penészszagot, és valaki más parfümjének a maradványait, legszívesebben felvenném a cipőmet, hogy még nyolc kilométert gyalogoljak. De nem vagyok hajlandó elpazarolni az elmúlt egy órát, ami alatt a foltjait néztem, és fizetség nélkül távozzak.
– Oké – felelem a 612-esnek.
Ezúttal, amikor bebújik az ágyba, mellém fekszik, és a takarót ráhúzza mindkettőnkre. Ülve maradok, amíg a 612-es meg nem rántja a karomat, hogy én is feküdjek le mellé. Megteszem. Végighúzza a karját a testemen, és magához von, hozzápréselődök. Perceken belül elalszik, a fülembe hortyog, a leheletének mentolszaga van.
A plafont bámulom egészen addig, amíg a nap pompás, a szemnek túl korai narancssárgára nem festi. Camilát juttatja eszembe, mielőtt a ház összedőlt, mert tudom, hogy így volt. Nem alszom, de valami hátul, a szemem mögött a másik oldalára fordul, összekuporodik, és úgy bújik elő, akár egy újszülött csecsemő.
Leila Mottley: Éjjeli árnyak
Libri, 2023
