A beszélgetésünk előtt pénteken Óbudán énekelt gyerekeknek egy bevásárlóközpontban, szombaton három koncertet adott, és vasárnapra is maradt még két budapesti fellépése. Nem egy unalmas nyugdíjas élet.
Nem, még nem. Ez a fellépésmennyiség kicsit több is az ideálisnál, de az ember nehezen mond nemet például egy olyan hanuka-koncertre, amelyen jiddis népdalokat lehet elénekelni Kányádi Sándor fordításában.
Általában nehezen mond nemet fellépésre?
Igen. Engem mindig megkeresnek, soha nem szervezek semmit. Így alakult, csak reagálok a meghívásokra. Ennek egyik következménye, hogy szeretek oda elmenni, ahova hívnak. Ha én szervezném a fellépéseket, lehet, néha azt érezném, hogy ide kár volt eljönni.
A tárgyalásokat is ön folytatja le?
Nem nagy dolog, sokat nem kell tárgyalni. Egyedül járok fellépni, nincsen szükség különösebb szervezésre. Amikor Levente Péterrel együtt játszottunk, akkor simán elmentünk napi 3–4 előadásra is.
Az utolsó vasárnapi koncerten is ugyanúgy játszik, vagy ott már kijön a fáradtság?
Nem nagyképűségből mondom, hanem tapasztalatból: ha kimegyek a színpadra, az olyan, mint amikor a csataló meghallja a trombitaszót. Akkor nem lehet nem ott lenni.
Nincs is olyan fellépés, amire nemet mond?
De, több is. Napi két fellépésnél már nem vállalok többet. Persze néha vannak kivételek.
A nagyapja hatására kezdett csellózni, aki szintén ezen a hangszeren játszott. Hamar kiderült, hogy van érzéke a zenéhez?
Azt hiszem, igen. Nem világraszóló tehetséggel születtem, de ügyesen haladtam. Nagyapám a Zeneművészeti Főiskola tanáraként dolgozott, jó nevű csellistaként ismerték. A csellója még mindig itt lóg a szobám falán. Több tanítványa is volt, ő oktatta a fiatal Perényi Miklóst is csellózni.
Na, ő világraszóló tehetség volt, én csak ügyes.
Ötéves korom körül kezdtem el csellózni. Amikor már tudtam húzni az üres húron a vonót, akkor nagyapám azt mondta, tartsunk egy koncertet. Ő zongorázott, én pedig büszkén húztam a vonót.
Hol éltek?
Születésem óta itt lakom, a II. kerültben, a telken van egy másik ház, ott éltem gyerekként. Édesanyám sokat dolgozott a Cukoripari Kutatóintézetben, ősszel jóformán nem láttuk, a nagymamám nevelt. Oviba sem jártam, ami így utólag visszanézve nagy hátrányt okozott a magamfajta zárkózott gyereknek, mert az iskolában így még nehezebben ment a beilleszkedés. De szép emlék a gyerekkorom, a szomszéd házakban is sok gyerek élt, minden kerítésen ajtó volt. Átmentem, szóltam a Gyurinak, hogy jöjjön játszani, ha nem tudott, akkor Erzsi jött. Sokat fociztunk az utcán, lábtengóztunk, kiskapuztunk.
Messzebb nem mentünk, mert az utca másik felén nagyon más világ volt. A sarkon lakott Gerő Ernő, aztán Komócsin, mellette Farkas Mihály korábbi honvédelmi miniszter. Ezeken a részeken állandóan ávós katonák álltak puskákkal. Jóval később, már nagyobb gyerekként kihívtuk a pártfunkcionáriusok gyerekeit egy focimeccsre, az késhegyre ment, mindenki nagy becsvággyal küzdött. Megmaradt az is, hogy 1956-ban idejött valaki, és a behajtani tilos táblát kicsákányozta.
A zárkózottsága megmaradt az iskolában is?
Az egész életemben megmaradt, de megtanultam úrrá lenni rajta. Mindig voltak barátaim. Aki zárkózott, az is próbál nyitott lenni, és igyekszik nem zárkózottnak mutatkozni.
A gitározás mikor jött?
A katonasággal. 18 évesen elvittek katonának, oda csellót mégsem vihetett az ember, de gitárt lehetett. A katonaság alatt rendeztek egy Ki Mit Tud?-versenyt, a kategóriák győztesei kaptak két nap jutalomszabadságot. Mindegyik kategóriában elindultam, és háromban nyertem is.
Hol volt katona?
Orosházára vittek, de műegyetemi előfelvételisként csak 11 hónapot kellett ott töltenem. Egyedül azt szerettem benne, hogy műszakis előfelvételis századba kerültem, tehát mindig tudtam kivel röhögni ezen a nyomorúságon. Megszenvedtük, kúsztunk a sárban, de mégiscsak nevettünk. Buta emberek mindenfélét parancsolnak, amiket meg kell csinálni – ez kicsit komikus és teljesen hiábavaló. Örültem, amikor eltörölték a kötelező sorkatonaságot. Szokták mondani, hogy jót tenne a fiataloknak – lehet, hogy van ilyen is, de többségnek garantáltan nem tesz jót.
1976-ban a az építészmérnöki karon szerzett diplomát, de sosem dolgozott építészként. Ennyire beindult a Kaláka szekere?
1969-ben, negyedikes gimnazista koromban a testvérem, Dániel és Mikó István az egykori Ádám sörözőben egy novemberi napon megbeszélték, hogy alapítanak egy együttest. Én lettem a csellista, másnap már próbáltunk is. Hamar felkaptak minket, meghívtak a tévébe is.
Azt hogy sikerült elérni?
Tolcsvay Lászlóéknak volt a Bem rakparton egy klubjuk, ahol fiatal zenekarok is felléphettek. Ekkorra már szereztünk 5–6 saját dalt, a közönség pedig hamar megszerette ezeket. Aztán már az egyetemi színpadra is hívtak minket, ezek után jött a tévés felkérés. A rádió is korán felvételt készített velünk. A lemezgyár viszont ellenállt, lemezt nem is adhattunk ki.
Mi volt az indok?
Igazából nem tudom, bár hallottunk ezt-azt. Felkínáltak lehetőségeket, amelyekkel nem akartunk élni. Azokkal kellett volna szembe mennünk, akiket a mi konkurenciánknak gondoltak. De nekünk nem volt konkurenciánk, csak barátaink, akik hasonló dolgokat csináltak, mint mi. Az első tíz évből gyakorlatilag nincs is lemezünk.
Nemrég még arról beszéltünk, hogy zárkózott gyerek volt, most pedig már a tévés, rádiós szerepléseinél tartunk, meg hogy telt házas koncerteket adtak az egyetemi színpadon.
Igazából a zárkózottságom miatt nem lettem csellista. Az általános iskola vége után én voltam a szólamvezető csellista, és Vivaldit játszottunk két hegedűssel az év végi koncerten. De nekem ez olyan stresszt okozott, hogy inkább elmentem gimnáziumba. A muzsikálás természetesen megmaradt, de már nem az első sorban kellett állnom. Aztán szép lassan kiismertem magam, és megtaláltam a helyem.
Az elején felnőtteknek énekeltek, után viszont már gyerekek előtt is felléptek. Miért változtattak?
Korábban is játszottunk olyan verseket, amelyeket gyerekverseknek lehet nevezni Tamkó Sirató Károlytól vagy éppen Weöres Sándortól. 1976-ban aztán Levente Péter és Döbrentey Ildikó megkeresett minket egy alternatív gyerekszínházi kísérlettel, csatlakoztunk hozzájuk. Összeszedtünk egy csokorra való gyerekdalt, azokat játszottuk. Összeraktunk egy műsort Mókaláka címmel. 1980-ban aztán megalakult a háromszemélyes társulatunk, amiben Péter volt a rendező, Ildikó írta a műsorokat, én pedig zenéltem. Ekkor léptem ki a Kaláka együttesből. Mint később kiderült, csak átmenetileg.
Levente Péterrel más karakterek? Ezért működtek jól együtt a színpadon?
Péter mindig is nagyon könnyedén tudott kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, nekem ezt meg kellett tanulnom. Le kellett szűrnöm, mi az, ami nekem nem áll jól, és mi az, ami belőlem jön és értékes. Péter először azt mondta, menjek be a színpadra egyedül, játsszak nyolc percet, ő ott lesz hátul, ha baj van, bejön. Szerencsére egyszer sem jött be.
Azt mikor érezte, hogy már komfortos a színpad?
Nem volt éles határ, a színpadot már az elején éreztem, csak a közönséggel kellett megtalálni az összhangot. Ez a 8–10 perc elég hamar komfortossá vált.
Mi az, amiről tudta, hogy biztosan nem az ön útja? A harsányság?
Igen, ami Péternek jól megy, és önazonos benne, az nekem nem állna jól.
Idővel aztán rájöttem arra, hogy az én célom az együtt éneklés a gyerekekkel.
De ehhez olyan dalokat kellett írni, amiket a gyerekek el tudnak énekelni. Kodály is sok hasonlót alkotott, de egészen más megfontolásból. Ő a pedagógia felől közelített, én pedig tisztán művészi indíttatásból. Az én szakmám a versmegzenésítés.
Pedagógiai cél nincs is?
De, az, hogy a gyerekek olyan dalokat énekeljenek, amik nekik valók, és ami a zenei anyanyelvi neveléshez is illeszkedik. Ha nagyon tetten akarom érni, akkor olyan is van, hogy gyakoroljuk a kvart ugrást. Ezek is benne vannak, de az elsőrendű cél a szöveg és a dallam összhangja, ami Kodálynál nem mindig volt szempont. Aztán amikor nem találtam megfelelő verset, akkor én írtam. Az 1991-es I. Daloskönyv harminc dalából még csak öthöz, de a II. Daloskönyv már egészében saját szerzemény. Ezeket már én is adtam ki a rendszerváltás után, először kazettán jelentek meg. A célom volt az is, hogy a cselló bekerüljön a gyerekműfajba.
A gyerek nem azt nézi, hogy valami érték vagy nem érték. Ezt nem tudja megállapítani. Nem lehet neki Bachot játszani hosszú percekig. De meg lehet mutatni, hogyan lehet a csellón vidáman és szomorúan is játszani. A gyerekek értékítélete másképp működik. Nekik az a lényeg, hogy valami érdekes vagy unalmas. Hiába nagyon jó valami, ha unalmas. Hiába mondom, hogy majd ha egyszer felnőttök, akkor rájöttök, milyen szépet muzsikáltam nektek.
A rendszerváltás másik hozadéka az volt, hogy elindult az Égbőlpottyant mesék.
Pétert és Ildikót felkérték egy estimese-ötlet beadására. A jó esti mese a gyereket kiszakítja a nap kellemetlen, felpörgetett hatásaiból, és utána azt lehet mondani: jó éjszakát! A jó esti mesében legyen megoldandó kérdés, de az oldódjon is meg. Ne az legyen, hogy a sárkány kitátotta száját, na, majd holnap folytatom, jó éjszakát, kisfiam, aludjál. A rádióval ellentétben itt ráadásul látni is kellett az elefántot, nem volt elég beszélni róla. Így jöttek a gyerekrajzok, amelyekből Ildikó meséket írt, ezek pedig megelevenedtek. Én írtam hozzá egy szignált, Péter pedig kitalálta, hogy mindig megkérdezi:
Vilmos, hol vagy?
„Itt vagyok.” A tévés szereplés hozta meg az országos ismertséget?
Gyakorlatilag igen, az utcán mondták a gyerekek, hogy ott megy az „Á dehogy!”-bácsi.
Ön szerint ez a műsor ma is működne?
Azt hiszem, igen. Persze ránk volt szabva, de kicsit módosítva más is játszhatná.
Ehhez képest csak öt évet futott.
Azt mondták, nincs rá pénz. Végül is kellett hozzá egy kartondoboz meg néhány gyerekrajz. De a hatalom akkor úgy gondolta, mégsem lehet, hogy mindenki azt csinál, amit szeretne. Kellenek osztályok, vezetők, akiknek meg lehet mondani, mit kell tenni – így képzelték el a jövőt.
Amikor vége lett, visszament a Kalákába.
Dani hívott, és mentem. Péterrel már kezdett szétfeszülni a kettősünk. Én szerettem volna többet játszani, de az ő előadásához több idő kell, nem csak énekel és muzsikál. A barátság megmaradt, de a közös út ebben a formában véget ért. Visszamentem a Kalákába, de a saját gyerekműsoraimat egyedül csináltam, és csak a felnőtt műsorokra tartottam az együttessel.
Nem egyszerű gyerekeknek játszani: ha nem tudja lekötni őket az ember, akkor egészen meglepő dolgokra képesek.
Ráadásul régen jobban benne volt a gyerekekben az, hogy ha egy felnőtt mond valamit, azt meghallgatják. Most ezt kevésbé tapasztalom. Inkább az a hangsúlyos, hogy ő akar valamit mondani, és tessék meghallgatni. Persze ebben az is benne van, hogy ők már úgy nőnek fel, hogy ha megnyomnak egy gombot, akkor megváltozik a műsor.
Talán egy kicsit türelmetlenebbek, vagy egyszerűen csak gyorsabbak lettek.
A múltkor hallgattuk egy koncertjét. Nagy zsivaj lett, mire egy kicsit megállt.
Ez is egy technika. Vagy az ember változtat kicsit, és egy tapsolós számot keres.
Olyan nincs, hogy azt érzi, „maradjatok már csendben”?
Ilyen is van, de ezt nem lehet mondani. Ez térvesztés lenne. Meg kell próbálni művészi eszközökkel megoldani. Egyébként is próbálom kerülni a formális dolgokat. Soha nem buzdítom a gyerekeket tapsolásra, legfeljebb azt mondom, hogy a szederbokorban nagyon érdekes a ritmus, úgy hívják: szinkópa tátá. Ezt ti el tudjátok tapsolni? Sok trükköt be lehet vetni, csak legyen értelme. Soha nem mondom azt sem, hogy hangosabban énekeljetek. Miért kéne hangosabban énekelniük? Énekeljenek úgy, ahogy szeretnek. Ha kedvük van, és tudok ehhez kedvet csinálni, akkor persze emeljék fel a hangjukat.
Sok dalának többszázezres megtekintése van, a Hegedül a kisegér majdnem 900 ezernél jár. Mekkora fellendülést hozott az, hogy pillanatok alatt bárhol megnézhetők, meghallgathatók a számaik, akár a YouTube-on, a Spotifyon?
Ez kétségkívül pozitív hozadéka az internet elterjedésének, de közben sajnálom, hogy a lemezeladás gyakorlatilag megszűnt. Szerettem lemezeket kiadni, de már nincsen értelme. Vannak új dalaim, de nem is tudom, mit csináljak velük. Felteszem ide, felteszem oda. Nem lehet nem ott lenni a YouTube-on. Tudomásul veszem és kész.
A gyerekekre nézve mennyire látja veszélyesnek a digitális világot?
Nem feltétlenül követendő példa az, ha egy kétéves gyerek már nyomogatja a telefont, de ez elkerülhetetlen. A szülő valamennyire szabályozhatja, de nézzük az én daloskönyveimet. Régen tettek bele lemezt, ma már QR-kóddal adják ki.
A telefon már nem telefon, egy házibarát, egy háziszolga, egy házi ellenség. A szülő dolga, hogy megpróbálja nem mindenre azt használni. De hihetetlenül vonzó egy telefon, ott vannak rajta képek, ott egy rajzfilm, mintha mindent megoldana. Én is nyomkodom, mondjuk inkább logikai rejtvényeket játszom rajta, de nem lehet megkerülni.
Arra a sikerre soha nem vágyott, amit az Illés, az Omega, az LGT átélhetett? Hogy több tízezren vannak a koncertjeiken?
Sokkal kamaraibb a mi műfajunk, és az a fajta rajongás, ami mondjuk az LGT-t körülvette, másképp néz ki a mi szempontunkból. Ha mi megtudunk tölteni egy 300 fős színháztermet, az nekünk elegendő. És azt hiszem, a mi zenénk befogadásnak is ez a határa.
Miket hallgatott régen, és miket most?
LGT-t, Illést, Beatlest, Chicagót, a Blood, Sweat & Tears-t, Eric Claptont nagyon szeretem. Ezek voltak az én zenéim. Nem tartok teljesen lépést a mai zenével, de azért valamennyire követem.
Már majdnem mindenkit megkérdeztek róla, úgyhogy most önön a sor: Azahriah-számot hallott már?
Egyet igen. Nem nekem szól. Minden zenében van valami életérzés, de ha az emberből ez hiányzik, akkor nem tudja teljes mértékben értékelni.
Koncertekre jár?
Inkább jártam, a Covid megszakította a folytonosságot. Most vettem jegyet az ORFEO Zenekar egyik előadására és egy Mozart Requiemre. Biztosra megy az ember. De néha elmegyek a Fesztiválzenekar koncertjére is. És hát ahogy azt már beszéltük: itt van a Spotify.
A hetvenedik születésnapja után arról kérdezték: számot vetett-e az eddig eltelt évekkel? Akkor azt válaszolta: „Tulajdonképpen most először éreztem, hogy esetleg kellene”. Megtette?
Úgy nem, hogy leültem, és számot vetettem, nem is éreztem szükségét. Azt gondolom, elég sok mindent kihoztam magamból, sok dologban szerencsém is volt, de ez is kell az élethez.
Az én számvetésem inkább abból áll, hogy tegnap Gyulán 450 gyerek énekelte velem az egyik dalomat. Mit mondhatnék? Az ember fiatalon elhatározza, hogy ír dalokat, és majd mindenki ezeket énekli egy koncerten. Aztán elmegy még 72 évesen Gyulára, és mindenki énekli.
Amikor odajön a zenepedagógus, és elmondja, mennyre örül, hogy együtt énekelhetünk egy dalt. Ez egy számvetés. Sok olyan visszajelzést kapok szülőktől, hogy gyerekkorukban az én dalaimat hallgatták, és most az ő gyerekeik is ezeken nőnek fel. Ez biztonságot adó visszajelzés.
