Meghalt Kovács András Ferenc Kossuth-díjas, Artisjus irodalmi nagydíjas erdélyi magyar költő, esszéíró, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja – írja a Transtelex.
Kovács András Ferenc 1959-ben született Szatmárnémetiben, szülei színházi emberek voltak, így emlékezett gyerekkorára egy interjúban:
Színes világ volt, ruhatárban nem aludtam ugyan, de nem volt ingerszegény a színházi környezet sem. Édesanyám, Elekes Emma, közismert színésznő volt, egyfolytában játszott. Édesapám, Kovács Ferenc, irodalmi titkár és dramaturg lett, de voltaképpen bölcs színházcsináló. Később, csak Harag elmenetele után kezdett el rendezni is. Nagyon klassz, sokszínű gyerekkorom volt. Vetődött az ember ide, vetődött oda, de érdekes, sokféle volt az összkép. A szüleim a színházba nem szerettek túl gyakran bevinni, de hát sokszor elkerülhetetlen volt, közben nagyon vigyáztak, hogy oda ne szokjak. (…) A színház külön életet követel, teljesen más világokat nyit ki az emberben, hallásban, látásmódban és örömökben is… Rengeteg próba volt, rengeteg előadás, bemutató, kiszállás, vendégjáték, országos, hosszú turné. Ha egyéb megoldás nem adódott, olyankor sokszor végiglaktam a szülővárosomat. De mindig is, ha lehetett, csakazértis be-belógtam a tiltott színházba. Ha elmentek édesanyámék…
Érettségi vizsgát 1978-ban tett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A Wikipedia szerint felsőfokú tanulmányokat a a kolozsvári egyetemen folytatott, 1984-ben magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1984–1989 között a székelyudvarhelyi régióban (Szentábrahám, Siménfalva, Székelykeresztúr) tanított.
1990 előtt csak ritkán, nagy nehézségek árán jelenhettek meg versei.
„Igaz, közben két kötetem is nehezen, de megjelent, persze, elég sokat írtam, de csak keveset, ritkán közölhettek tőlem az irodalmi lapok. A kolozsvári gyermeklapban, a Napsugárban közöltem rendszeresen.
Régóta felvettek volna oda szerkesztőnek, de a nyolcvanas évek még sötétebb vége felé is hiába üzengettek nekem,nem voltam hajlandó megrendelésre pioníros, úttörős, vívmányos vagy hazafias versikéket írni nekik sem.
A rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar társulat művészeti vezetője), a marosvásárhelyi Látó c. szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője és 2008-tól 2019-ig a lap főszerkesztője volt. A költészet erejéről vallott felfogását így fogalmazta meg a Literának néhány évvel ezelőtt:
A vers, akár a legegyszerűbbnek tűnő is, valami alapvetően elvarázsolt, elemelt látás, hallás, érzékelés és képzelet – mindenkinek külön poétika. A vers többrétegű titok, mindig és mindenkinek más és más. Koronként más az olvasóknak is. Mozgása, változása és kiterjedése is van. Mint egy spirál, széles sávokban tágul, növekszik, elkering, fut fölfelé. A »költői« nyelv maga is stilizáció, ritmikailag és hangzásilag is az. Ha kissé megemeled, attól lesz más, attól lesz egyedi, váratlan, meghökkentő és érdekes talán. Mert metaforákkal, oximoronokkal, tömören és titokzatosan hat. Valami titok, emlékezetes, feledhetetlen, erős hatás, hihetetlen vagy hirtelen, váratlan pillanat ragad meg olykor, annyi marad meg a versből, csap ki a verssorokból.
