Én? Elpusztíthatatlan vagyok
– nyugtatta mosolyogva L. Simon László egy sajnálkozó ismerősét a Pesti Vigadó díszes előterében, ahol személyesen fogadta a székfoglaló előadására érkezőket, és a fentihez hasonló kedélyességgel ütötte el aggódásukat, részvétnyilvánításukat vagy épp gratulációjukat. Az a tény mindenképp indokolja önbizalmát, hogy a NER-ben befutott, csaknem másfél évtizedes karrierje során több politikai kegyvesztést túlélt – beszédében később utalt is röviden a korábbi leváltásaira, amelyeket ugyan méltatlannak tartott, de nem rengették meg a hitét a kormányzat által kitűzött alapvető politikai és társadalmi célokban.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) székházában kedd délelőtt megtartott előadásának nyilvánvaló pikantériáját egy újabb ilyen „méltatlan” leváltás adta: mindössze pár hét telt el azóta, hogy Dúró Dóra (Mi Hazánk) feljelentése nyomán Csák János kulturális és innovációs miniszter menesztette a Magyar Nemzeti Múzeum éléről, mert szerinte L. Simon képtelen volt betartatni a gyermekvédelminek nevezett törvényt a World Press Photo kiállítás néhány, melegeket ábrázoló fényképpel kapcsolatban. Eltávolítására reagálva L. Simon ugyan kikérte magának, hogy tőle kéne megvédeni a gyerekeket, de továbbra sem volt hajlandó kritizálni a korábban általa is megszavazott, végül vesztét hozó jogszabályt, inkább úgy magyarázta a dolgot, hogy nem a törvénynek, hanem a törvény értelmezésének lett az áldozata.
Az ügyeletes bicikli
Ilyen előzmények után jó adag öniróniát és némi bátorságot feltételezett, hogy a frissen kirúgott főigazgató megtartotta Művészi szabadság és intézményi autonómia címmel meghirdetett székfoglalóját. A helyzet abszurditásának jól megágyazott, hogy a sajtó képviselőit – helyhiányra hivatkozva – nem engedték be a terembe, így az újságírók, fotósok és operatőrök egy külön tévészobából, képernyőről követhették (és fényképezhették) az előadást. Mindezt csak fokozta, hogy Lezsák Sándor, az Országgyűlés kormánypárti alelnöke, az MMA rendes tagja meglehetősen formabontóan értelmezte a laudáció műfaját, az új tag érdemeinek méltatása helyett ugyanis egyből dorgálással kezdte:
Szelíden vagy indulattal mondják, harsogják, mondom magam is: L. Simon László túltolta a biciklit. De ez az én biciklim is. Egy kétharmados, keresztény-konzervatív, politikai erőtér biciklije. Ezt fölöslegesen ne tologassa senki, mert erre vár az ügyeletes, pökhendi médiafalka, és édelegve dagonyázik és fröcsköl a mocsárban. De nem térek el a tárgytól, a laudáció védnökség és dicséret
– kapott aztán észbe Lezsák, és rá is kanyarodott a méltatásra, de a végén azért ismét fontosnak látta a politikai intést közlekedési metaforába csomagolni: „Az ügyeletes biciklit pedig ne tologassuk ide-oda, mert rend a lelke mindennek és veszélyes az út, amit közösen be kell járnunk.”
Még jó, hogy kocsival hoztak, és nem biciklivel jöttem
– indított aztán a láthatóan humoros hangulatban lévő L. Simon László, aki azzal érvelte meg, hogy miért fogja papírról olvasni az előadását, hogy ott van a teremben Kubatov Gábor, a Fidesz alelnöke és pártigazgatója, valamint a Miniszterelnöki Programirodát vezető Nagy János is, így nem akar sokat hibázni, „akkor inkább fegyelmezett és összeszedett leszek”. Amúgy nemcsak ők képviselték a Fideszt és holdudvarát a közönségben, de az MMA-tagok mellett eljött meghallgatni az előadást Békés Márton és Schmidt Mária is, utóbbival pedig együtt vonult be a terembe fia, az LMP-t vezető Ungár Péter.
Semmi coming out
L. Simon már a legelején leszögezte, hogy csalódni fognak azok, akik politikai állásfoglalásra vagy közéleti coming outra számítanak, mivel nem politikai nagygyűlésen, hanem „a művészet szentélyében” vagyunk. Emiatt megfogadta, hogy egyszer sem fogja kiejteni a kultúráért felelős miniszter nevét, és ezt az ígéretét be is tartotta, de azért egy apró, ironikus odaszúrást még megengedett magának.
Szeretettel gondolok azokra a pályatársaimra, intézményvezető barátaimra, akik jelezték, hogy itt lesznek, ám egy váratlan minisztériumi értekezlet miatt le kellett mondaniuk a részvételüket
– nyugtázta elnéző nagyvonalúsággal a közismert hatalomgeometriai tételt, miszerint a politikai lojalitásnak és a hálának tényleg nincs közös metszete.
L. Simon azt is megerősítette, hogy előadása címét nem friss sérelmei inspirálták: már tavasszal eldöntötte, hogy a művészi szabadságról és intézményi autonómiáról beszél a székfoglalóján, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy a közelmúltban vele történtek más fénytörésbe helyezik a témát. „Mégsem dobhatom be azt a hétköznapi politikai viták dögkútjába. Ám úgy sem tehetek, mintha személyes sorsom alakulása nem adna sajátságos fénytörést a témaválasztásnak” – tárta fel belső vívódását a szituációval kapcsolatban. A vívódás motívuma végig is kísérte az előadást, amely leginkább egy különböző szerepfelfogásai között hánykolódó, meghasonlott ember portréját rajzolta ki.
Az egyik oldalon ugyanis ott van L. Simon László, az avantgárd és a korlátlan művészi önkifejezés iránt szenvedélyesen lelkesedő alkotó sziluettje, a másikon pedig a jobboldali politikus, aki igyekszik a társadalom és a hatalom szempontjából is értelmezni a művészeti szabadság kérdését, és ha arra van szükség, nyelni egy nagyot, és jó katonaként fegyelmezetten a sorban maradni. Egyórás székfoglalója tulajdonképpen ennek a kettősségnek Weöres-, Illyés- és Goethe-idézetekkel aládúcolt felmutatása volt, amit már rögtön a nyitóképben is megkaptunk.
Előre magyar avantgárd!
Mint felidézte, lázadó fiatalként sokszor játszott el a gondolattal, hogy ezzel a Tót Endrétől kölcsönzött mondattal fogja világba kiáltani szabadságvágyát a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről, ahol állítólag Petőfi szavalta el 1848 tavaszán a Nemzeti Dalt. „Aztán egyszerre a magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója lettem, és akkurátus rendszeretetem jegyében inkább a csikkeket és rágókat szedtem fel és le korunk egyáltalán nem lázadó, mondhatni, az én nemzedékemhez képest kifejezetten kényelmes, konformista fiataljai után a múzeum sokat látott lépcsőjéről.”
Egyfelől rajongott az irodalmi és képzőművészeti avantgárdért, és mélyen megvetette a kommunista rendszert, ugyanakkor politikai konzervativizmusa és a politikai gyakorlat iránti érdeklődése arra predesztinálta, hogy maga is megmerítkezzen a politikai munkában. „Ez sok ponton átformálta a gondolkodásomat, valamint mély nyomokat hagyott az arcomon és a személyiségemen.”
L. Simon úgy látja, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben az életünk legnagyobb terhét nem a cenzúra, inkább az öncenzúra jelentette, és jelenti mind a mai napig. Ennek az igazodási kényszernek a forrásvidékét a nyugati országokban szerinte a művészeti és intellektuális szabadságot fojtogató PC-kultúra jelenti, nálunk viszont még véletlenül sem a jelenlegi hatalom világnézetéből vezette le a sajnálatos példákat, hanem a szocializmus örökségeként.
Öncenzúra, konformizmus
„Az öncenzúránál és a konformizmusnál nincs rosszabb dolog. Napjaink öncenzúrája nálunk a szocializmus öröksége, nyugaton a neomarxizmus és a woke terméke. A konformizmus pedig a mediatizált, globalista világ logikájának egyenes következménye” – mondta, hozzátéve, hogy az viszont mindkét régióban igaz, hogy a választók pártpolitikai szándékokhoz és üzenetekhez való érzelmi viszonya egyre gyakrabban írja felül az alkotói, írói, rendezői, kurátori koncepciót és akaratot.
Magyarul a politikai hovatartozásunk szerinti véleményformálás határozza meg, mit gondolunk művészetről, esztétikai minőségről és alkotói szabadságról. Ez szépen lassan az autonóm művészet visszaszorulásához vezet, és ehhez nem kell diktatúrában élni, elég csak egy túlontúl átpolitizált és minden korábbinál polarizáltabb világban létezni, ahol az egyszerű üzenetekkel operáló tömegmédia uniformizáló hatása mindennél erősebb, ahol az igazodási kényszer belülről fakad és nem a hatalom kényszeríti ránk.
L. Simon érzékletesen részletezte is az öncenzúra kialakulásának pszichológiai stációit, mint aki közelről ismeri a témát: kezdetben pontosan tudjuk és érezzük, hogy nincs rendben a hallgatásunk, majd szép lassan – egy önvédelmi mechanizmus eredményeképpen – meggyőződésünkké válik az, amit ki merünk mondani, és a tudatalattinkba taszítjuk a kétkedéseinket, a vívódásainkat, az igazságkeresésünket. Így van ez szerinte Amerikában, ahol szerinte még az egyetemi oktatók sem mernek megszólalni „a pozitív diszkrimináció túltolása ellen”. De így van ez nálunk is, ahol a szocialista diktatúra beidegződései olyan mélyek, az egzisztenciális kényszerek pedig olyan erősek, hogy a legtöbben képtelenek túllépni a politikai sztereotípiákon. Ezt olvasta ki saját kirúgásának utóéletéből is, ahol a száz számra megjelenő cikkek és kommentárok szerinte azt mutatták, hogy „szinte senki nem akart és tudott túllépni a maga politikai preferenciáin és érdekein”.
„A politikai konformizmus ugyan biztonságot ad, mint a meleg akol, ám egyben elkényelmesít és leszoktat az önálló gondolkodástól” – figyelmeztetett. Ezt követően azért gyorsan szóba hozta, hogy a szuverenitásküzdelmet folytató Magyarországot hogyan bélyegzik meg rendre a nemzetközi színtéren. Ki tudja, hogy a Kubatov és más hatalmasságok jelenléte miatti lámpaláz jele volt-e, de mindenképp vicces pillanat volt, hogy L. Simon épp a kormánypropagandában manapság zsibbadásig fetisizált szóba, a „szuverenitás”-ba sült bele, csak harmadik nekifutásra tudta kimondani (jó komikusi érzékkel ő maga utalt vissza Medgyessy Péter elhíresült „útelágazódásos” beszédére).
Szerinte ugyanakkor azzal a kockázattal is számolnunk kell, hogy „a politikai konformizmus természetére rámutató szuverén politikai vezetők, a modern médiapolitizálás eszközeivel élve maguk is a konformizmus igényét alakítják ki a saját közösségeikben”, ami nem egyszer az öncenzúra reflexét hívja elő. Ám ehhez is fontosnak találta megjegyezni, hogy ez a hatás független a vezető szándékaitól.
Hosszan elemezte azon alkotók pozícióját, akik a művészeten túl a politikával is foglalkoznak, vagyis a saját helyzetét. Szerinte ilyenkor kritikus és önkritikus is lehet az ember, de független semmiképpen sem, a cél inkább az, hogy valamiféle belső autonómia megőrzésével megtalálja az elkötelezettség és a szolgalelkűség közti határvonalat, és azt ne lépje át. „Belátom, mindezt két és fél évtizednyi alkotói és tizenöt évnyi politikai pálya után erősen önfelmentésnek is tűnhet” – ismerte el, majd Illyés és Goethe segítségével próbálta felírni a politikai lojalitás és a művészeti szabadság bonyolult viszonyának képletét. A lényeg, hogy szerinte az alkotói szabadságba az is beletartozik, hogy alkotói tevékenység mellett ő aktívan politizál, és mindez független attól, hogy mit gondol ő vagy bárki más a jelenlegi magyar politikát uraló kormánypártról. „Nincs politikai irány a művészetben, mint ahogy egyáltalában nem szabad a művészetbe politikát keverni” – idézte a baloldali elhajlással nem vádolható Hóman Bálint gondolatát, amelyet többek között a könyvdaráló politikusok figyelmébe ajánlott.
Káros álprüdéria
A szexuális mássághoz és a homoszexualitás művészeti megjelenítéséhez való viszonyt korunk egyik divatos, mindent felforgató kérdésének nevezte. Szerinte vannak az életnek olyan területei, ahol ezen kérdések megtárgyalásának nincs helye, de a művészet ez alól kivételt kell, hogy képezzen. Felidézte Oscar Wilde cenzúrázásának és meghurcolásának példáját, elmondva, hogy sosem osztotta maradéktalanul Wilde álláspontját arról, hogy a művészet és az etika szférái tisztán és világosan különálló dolgok, bár azzal mindig is azonosult, hogy egy művet nem szabad megcsonkítani.
Kifejezetten károsnak tartom a korunkban egyre nagyobb felületet kapó, a nyilvánosság korlátozásáért kitekert eszköztárral és retorikával küzdő álprüdériát. Amíg a pornográfia szabadon terjeszthető, a pornófilmek szereplőit némi eufemizmussal sztároknak és felnőtt színészeknek nevezik, addig a múzeum teréből ki akarják tiltani a szexualitás ábrázolását, vagy pálcát törnek egy alkotó feje felett, mert obszcén szavakat használ, vagy képein erotikus pozíciókat ábrázol.
Ez volt a pont, ahol L. Simon a legközelebb merészkedett ahhoz, hogy mondjon valamit annak a bizonyos álprüdériának hatalmas megerősítést jelentő gyermekvédelmi törvényről, de direktben ezúttal sem nyilvánított véleményt arról, hogy szerinte hiba volt-e megszavazni. Inkább elmélkedett egy sort arról, hogy a művészi szabadság kérdését bonyolítja, hogy az állam fenntartóként, finanszírozóként vagy „mecénásként” is jelen van a művészet területén, ami szükségszerű értékorientációt von maga után, így nem is olyan egyszerű megvalósítani a semlegességet a gyakorlatban.
Az előadás vége felé utalt azokra a híresztelésekre is, miszerint nem is az LMBTQ-képek, hanem egy MMA-n belüli konfliktus miatt váltották le.
Sokan állítják, hogy hazánkban nem érvényesül a szólás-, vélemény- vagy éppen a művészi szabadság, de én ezt nem így látom, és azt is világossá kell tenni, hogy a közelmúltbeli múzeumi főigazgatói leváltásom nem függ össze ezek meglétével vagy hiányával. És ha igazak lennének a sajtóhírek, hogy a Művészeti Akadémia közgyűlésén a tiszteletbeli elnök pozíciójával kapcsolatos napirendi javaslatom áll az ügy hátterében, akkor inkább az intézmény, azaz az akadémiai autonómia kérdéskörébe tartozó problémának kellene tekinteni a Nemzeti Múzeum kiváló közösségében végzett, a teljes magyar múzeumügyet szolgáló alkotómunkánk kettétörését.
Beszédes momentum volt, hogy L. Simon ezt a szélesebb nyilvánosságban a szocialista Hiller István által feldobott elméletet nem cáfolta, inkább azt hangsúlyozta, hogy művészeti szabadság – és végső soron demokratikus berendezkedés – nincs intézményi autonómia nélkül. Ezért is van szerinte hatalmas morális tétje egy-egy miniszteri megszólalásnak, ugyanis pontosan érezni kell, hol vannak az autonómia határai. Felidézte, hogy ő 2011-ben, politikusként sem gondolkodott másként a művészi szabadságról és az intézményi autonómiáról, mint most, akadémikusként. „Szeretném hinni, hogy nemcsak én nem változtam” – tette hozzá, majd a záráshoz közeledve elmondta az egyórás előadás legőszintébbnek ható gondolatát, ami szintén a meghasonlottságról szólt:
Nehéz a magamfajtának ebben a törékeny egyensúlyban megtalálni a saját útjukat, pedig Isten rá a tanúm – és a sok-sok támogatóm, barátom, kritikusom és ellenségem –, hogy magam is szorgalmasan próbálkoztam. És hogy őszinte legyek, a naivitásom és életösztönöm olyan erős, hogy ezt a fajta próbálkozást sorozatos bukásaim ellenére sem adom fel. Annak ellenére sem, hogy akik sorsomról döntöttek, vagy nem értették, vagy nem becsülték a vívódásomat. Vagy nem láttak benne értéket, vagy éppen tartottak tőle, irigyelték a teljességre való törekvésemet.
