Sosem tudjuk meg, hogy alakult volna Michael J. Bird életútja, ha novemberben jó idő lenne Mallorcán. Mivel azonban ez az esős évszak kezdete a szigeten, a BBC pedig novemberre irányozta elő új sorozata forgatását, Bird elfogadta producere javaslatát, és elrepült Krétára. A többi pedig már tévétörténelem:
Ahogy befordultunk a sarkon egy keskeny földnyelv körül, a szívem megdobbant. Egy olyan város állt előttem, amely minden részletében pontosan megegyezett azzal, amelyet a forgatókönyvben leírtam. A forgatókönyvben szerepelt egy snitt is, amely felülről mutatja a várost. Olyan volt, mintha abból a szemszögből írtam volna, ahol akkor álltam. Amikor lementünk a városba, szinte nem is volt már meglepetés, amikor felfedeztünk egy bárt, mellette egy borsfával, pontosan olyat, mint a forgatókönyvemben szereplő Shepherd’s Bar
– emlékezett vissza később Bird a pillanatra, amely megteremtette a hellén drámasorozat alműfaját a brit televízióban, hiszen forgatott két sorozatot Krétán, egyet Cipruson, egyet pedig Rodoszon.
A halottaskocsitól a lótuszevőkig
Bár Michael J. Bird nevével ma már csak elvétve lehet találkozni, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legsikeresebb brit sorozatírójáról van szó, akinek egymás után kerültek a képernyőre az eszképista sikersorozatai. Egy-két évtizeddel később azonban mintha elfelejtették volna – még a halálhíre sem került be a sajtóba. Pedig méltatói szerint Bird nem csupán televíziós író volt, hanem a nemzetközi koprodukciók úttörője, sőt, a görög szigetek turisztikai ipara is sokat köszönhet neki. Bird sorozatai rendkívül népszerűek voltak, nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az egész világon, több mint harminc országban vetítették őket. Pályafutása csúcsán Bird befolyása óriási volt: 1983 őszén a rivális televíziós csatornákon főműsoridőben az ő drámasorozatai futottak. Két sorozata hozzánk is eljutott, de akárcsak hazájában, nálunk sem ismert már a neve.
Életrajzírója így foglalja össze Bird életútját:
Bird élete legalább olyan érdekes volt, mint a történetek, amelyeket írt. Tizenévesen kiátkozták a katolikus egyházból, mert belépett a kommunista pártba. Fiatalemberként hét év alatt tizenkilenc munkát vállalt, többek között halottaskocsit vezetett, kísérleti patkányokat gondozott, volt mozigépész meg portás egy texasi bordélyházban. Csak közel 40 éves korában kezdett el forgatókönyveket írni, és legjobb munkáit a negyvenes évei végén, az ötvenes évei elején alkotta meg.
Bird újságíróként dolgozva került kapcsolatba a televízióval, és apránként küzdötte fel magát a ranglétrán: először epizódokat írt különféle krimisorozatokhoz, mielőtt megkapta a lehetőséget egy saját sorozathoz. Ez volt a The Lotus Eaters (magyarul A lótuszevők), melyet eredetileg egy spanyol szigetre képzelt el, de menet közben módosította a helyszínt Agiósz Nikoláoszra. A BBC 1972-ben tűzte műsorra a Krétán élő, súlyos titkokat rejtegető brit emigráns házaspárról szóló sorozatot, melynek női főszerepét Vanda Wentham játszotta, akit ma már leginkább Benedict Cumberbatch anyjaként szokás ismerni. A sorozat sikernek bizonyult, rendeltek belőle egy második évadot is, és Bird megalkotta vele a sikerreceptjét:
Az is közös volt Bird görög ihletésű sorozataiban, hogy észrevehetően megnőtt az érdeklődés a forgatási helyszínek iránt: tódultak a turisták Agiósz Nikoláoszra a sorozatot követően, és ez pont megelőzte azt az időszakot, amikor a görög katonai diktatúra bukását követően a britek tömegesen felfedezték Krétát. Bird maga is egy, a Lotus Eaters hatására Krétára utazó brit férfival beszélgetve találta meg következő sorozata témáját: ebből lett a Ki fizeti a révészt? (Who Pays The Ferryman?). Ez a sorozat már a görög televízióval koprodukcióban valósult meg (mint, ahogy az összes későbbi sorozata), és egy másik krétai település, Elunda is felkerült a turistatérképekre.
A görög szigetek misztikuma
E sorozat főhőse is egy brit férfi, Alan Haldane volt, aki harminc év elteltével látogat vissza Krétára, ahol a partizánok mellett harcolt a világháborúban. Haldane megtudja, hogy régi szerelme azóta meghalt, ám született egy gyereke tőle, ő pedig beleszeret egy nőbe, akiről azonban kiderül, hogy egykori szerelme húga. Sőt, vannak, akik nagyon nem örülnek a visszatérésének, és el akarják tenni a láb alól, így a sztori már az első részben megágyaz egy szabályos görög sorstragédiának. A nyolcrészes sorozatot 1977 novemberében mutatta be a BBC, és még a Lotus Eatersnél is nagyobb siker lett, regény formájában is megjelentették, Jánisz Markópulosz filmzenéje pedig még a slágerlistákra is felkerült.
Igaz, azt kevesen tudták, hogy a forgatás nem volt problémamentes, a főszereplő, Jack Hedley pedig így emlékezett vissza a krétai munkára:
Van valami különös és titokzatos ezekben a görög szigetekben. Amikor a szereplők megérkeztek, hirtelen furcsán kezdtek viselkedni. Már nem voltak önmaguk. Az egyik férfi éjfélkor besétált a tengerbe, és azt mondta, hogy elúszik a 700 kilométerre lévő Ciprusra. Egy másik férfi őrülten beleszeretett egy lányba, aki nem viszonozta az érzéseit. Ennek következtében megpróbálta kioltani az életét.
Maga Hedley sem volt kivétel, a forgatás alatti félrelépése miatt romlott meg annyira a házassága, hogy később válással végződött, és nem ő volt az egyetlen a stábtagok közül, aki így járt. A munka pedig annyi stresszel járt, hogy a forgatás befejezését megünneplő stábbulin Bird törni-zúzni kezdett a díszletek között.
A jelek szerint azonban sikeresen levezette a feszültséget, mert nem sokkal később új kalandra indult a stábjával, méghozzá ezúttal Ciprusra. Új sorozata, Az Aphrodité örökség továbbra is hozta a lokális ízeket, de a helyi zenék, népszokások és életmód bemutatása mellett ezúttal Bird fejest ugrott a görög mitológiába is, melynek köszönhetően a sorozat ezúttal már a természetfeletti birodalmába lépett át. Az Aphrodité örökség főhőse is egy brit férfi, David Collier (Peter McEnery), aki testvére halála ügyében nyomoz Cipruson, de egy rejtélyes összeesküvésre bukkan.
Bird utolsó görög sorozatát 1983-ban mutatta be a BBC: ez volt a Rodoszon játszódó The Dark Side of the Sun (magyarul A nap sötét oldala), mely szintén természetfeletti elemeket kombinált a hagyományos krimivel. Ez már kevésbé volt sikeres, mint a korábbiak, pedig ebben is játszott a Ki fizeti a révészt? női főszereplője, Betty Arvaniti. Bár Bird szándékosan nyitva hagyta a befejezést, a BBC nem rendelt folytatást. Ezzel egy időben Bird egy másik sorozata is főműsoridőben futott a yorkshire-i YTV televízióban, de a „mediterrán tetralógia” lezárult.
Gyönyörű útifilm, unalmas tévétörténet?
E sorozatok közül a Magyar Televízió kettőt is sugárzott: a Ki fizeti a révészt? epizódjait 1982 áprilisában kezdte adni a kettes csatorna, mely akkoriban korlátozottan volt csak hozzáférhető, ám a sorozat így is nagy sikert aratott, olyannyira, hogy a nézők nyomására egy évvel később megismételték a sorozatot az egyes csatornán is. Az viszont keveseknek tűnt fel, hogy az MTV rejtélyes okból kifolyólag csak hét részt vásárolt meg a nyolcból – a 6. epizódot (The Well) nem láthatták a magyar nézők. Igaz, ez egy önálló, a fő cselekménytől független történetet tartalmazott, így a hiány nem is tűnt fel.
A sorozatot a kritikákban is elkerülték a korábbi műfaji félreértések, mindenki számára egyértelmű volt, hogy egy eszképista drámasorozatot lát, maximum a megvalósítás színvonala lett viták tárgya. Az Észak-Magyarország kritikusa, Benedek Miklós például menet közben gondolta meg magát: az első részt ígéretesnek találta, sőt, feltette a kérdést is, hogy „miért a második műsorban és olyan kései éjszakai órákban sugározzák ezt a filmet?” Ugyanő a lezárás után már úgy fogalmazott:
Többet vártunk tőle, átlagos sorozat emlékét őrizzük meg ideig-óráig.
A Heves megyei Népújság szerzője jóval elégedettebb volt, irodalmi erényeket is tulajdonított a sorozatnak, sőt: „a lendületes ritmushoz stiláris érzékenység, árnyaltság, irigylendő tömörítés, társadalmi hangoltság is ötvöződik” – írta. Mások inkább a helyszínt emelték ki: „A görög szigetek fénye, szépsége, az ott élők érzelmi vibrálása társul hozzá az egyébként nem túl eredeti sztorihoz” – írta a Hajdú-Bihari Napló, és nagyjából így érzett Hári Sándor is, akit azonban a tragikus utolsó rész kizökkentett „a romantikus történet kellemes langymelegéből”. Ő azt írta a Zalai Hírlapban, hogy pont a főszereplőtől várt többet: „Jack Hedley, a főszereplő angol valahogy végig nem tudta elhitetni velem, hogy olyan ember, aki partizántársaiban és a nőkben egyaránt mély nyomokat hagy.”
Mások viszont elismerték ugyan a gyönyörű tájat és a szép képeket, csak a sztorit találták unalmasnak:
Jó angol televíziós szokás szerint a főhős háta mögül fokozatosan a néző elébe tárul a sziget, történeti régészeti múltjával és jelenével együtt. És ennek a háttérnek örülhetünk igazán. Mert amilyen gyönyörű, olyan unalmas filmsorozat is a Ki fizeti a révészt. Gyönyörű útifilm és unalmas tévétörténet
– így Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben, de hasonlóan fogalmazott az Esti Hírlap kritikusa is az első részről: „Sok magyarázkodással, emlékezéssel indult, s az utolsó néhány métert leszámítva meglehetősen lassú, magyarán szólva unalmas volt.”
A sorozat zenéje viszont nálunk is sikert aratott – olyannyira, hogy Palásthy György A 78-as körzet című vígjáték-sorozata elején is hallhatták a nézők (hogy ez mennyire volt legális, talán már sosem fog kiderülni).
A sátáni rendező és a gyertyaláng
A viták elkerülték Az Aphrodité örökséget, melyet 1986-ban tűzött műsorra a televízió itthon, és a „zavaros-misztikus történet” kevés kivétellel lesújtó kritikákban részesült, a Ludas Matyi olvasói még a hét legrosszabb műsorának járó Bádog Antennát is megszavazták neki. Kulcsár Szabolcs a Vas Népében őszinte megdöbbenésének adott hangot, amiért sokan végignézték a sorozatot:
Pedig a rendező igazán megtett minden tőle telhetőt. Szisztematikusan próbálta elriasztani a nézők valamennyi rétegét. Először azokat, akik nem szeretik a krimit, aztán azokat, akiket untat egy – egyébként bizonyára művészi fokon fényképezett – gyertyalány látványa húsz percen át. Aztán azok következtek, akik nehezen viselik a harmincperces ciprusi folklórt. (…) És így lassan mindenkit elriasztott a sátáni rendező. Illetve csak szeretett volna. Mert mi maradtunk. Valamire vártunk. Talán a csodára?
Lőcsei Gabriellát sok más mellett az hozta ki a sodrából leginkább, hogy „úgy folyamodtak a mitológiához és a lokális adottságokhoz, hogy az égvilágon semmi izgalmasat és tanulságosat nem tudtak kihámozni belőle,” míg Pénzes Ferenc a Békés Megyei Hírlapban a nyolc részt sokallotta: „Ezt a történetet akár három részben is meg lehetett volna csinálni. Akkor jóval feszesebb lett volna a tempó, jóval kevesebb üresjáratra lett volna lehetőség.”
Mivel épp akkoriban látogatott hozzánk az egyik legnagyobb ciprusi utazási iroda vezetője, Nikosz Aroditisz, a Magyar Hírlap őt is megkérdezte a sorozatról, amit „maga is enyhén szólva bárgyúnak minősített”, viszont a cikk írója elismerte:
Eleddig szinte semmit nem tudtunk a mediterrán térség harmadik legnagyobb szigetéről. Most pedig akár már idegenvezetőre sem volna szükségünk Paphos és Limassol között.
Talán Az Aphrodité örökség fogadtatása miatt is döntött úgy az MTV, hogy Bird további mediterrán sorozatait nem hozza be, évekkel később viszont bemutatta Bird utolsó BBC-s koprodukcióját, mely ezúttal Norvégiában készült, és amellyel majd külön cikkben foglalkozunk, akkora hatást gyakorolt a magyar nézői pszichére. Ő maga viszont ezt követően már kevés lehetőséget kapott, melyhez az is hozzájárult, hogy súlyos cukorbetegséget állapítottak meg nála. Bird emiatt már utazni sem nagyon tudott, és a West of Paradise (Az édenkert szögletében) című tévéfilmje forgatásán sem tudott jelen lenni a Seychelles-szigeteken. Későbbi ötleteit már nem sikerült megvalósítania, mivel a BBC-ben szemléletváltás történt, és az egzotikus, eszképista kalandok ideje lejárt. Az új nemzedék társadalomkritikusabb hangot ütött meg, ehhez viszont Bird nem akart partner lenni, hiszen egyszer így fogalmazta meg az ars poeticáját:
Az életem célja az íráson keresztül az, hogy szórakoztassam az embereket, és elfeledtessem velük a problémáikat.
Ez csak egy darabig sikerült neki, élete utolsó bő évtizede jobbára már tétlenségben telt, mielőtt 2001-ben, 72 éves korában meghalt. Azóta önálló zsáner lett a mediterrán közegben játszódó brit drámasorozat, csak az elmúlt években tucatnyi ilyen került képernyőre, évtizedekkel Bird stílusteremtő darabjai után. Pedig ma már Krétára vagy Ciprusra sorozatok nélkül is milliók érkeznek minden évben.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
