Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a kritikus alig várja, hogy valami kínosan rossz celluloidhulladékról írhasson, hogy eleve dörzsöljük a tenyerünket hónapokkal előre, hogy na, ezt vagy azt bizisten utálni fogom. Vannak elkerülhetetlen karambolok, persze, filmek, sorozatok, amelyekről messziről ordít, hogy nem lesznek jók, de a legtöbb esetben még ilyenkor is munkál a kritikusban a remény, hogy hátha. Hátha nem lesz annyira rossz. Hátha csak ügyetlen volt a marketingcsapat, és nem tudták úgy tálalni az adott tartalmat, hogy annak értékei felcsillanjanak a bemutatót megelőző anyagokban, vagy ha ez nem teljesül, akkor legalább hátha az „olyan rossz, hogy az már jó” vékonyka kategóriájába esik a dolog. Pláne igaz ez most, a magyar mozgóképipar egyre erősebb politikai befolyás alá vonásának idején: olyan jó lenne hinni, hogy a látszat csal, és nem másodvonalbeli új nevek kezébe kerülnek olyan lehetőségek, amelyeket sokat bizonyított alkotók kezéből vettek ki, hogy az ilyen-olyan ideológiák mentén fontosnak tartott üzenetek átadása mellett marad tér a színvonalra is.
Konkrétabban: a NER kultúrharcának egyetlen eredményét sem akartuk utálni, nem drukkoltunk azért, hogy minél kínosabb legyen az Elk*rtuk, a Blokád, az Aranybulla, A helység kalapácsa, és nem várjuk, hogy blama legyen a Tündérkert, a Hunyadi, a Most vagy soha – mert minden vitriolnál jobb, ha a magyar mozgókép büszkeségre ad okot. És egyébként nem is az rajzolódik ki, hogy kiröhögni való gagyik esnének ki sorra a rendszerből – A helység kalapácsa mondjuk kivétel, azt nehéz volt ép ésszel kibírni –: az említett címek közül a már elkészültek többnyire a közepes kategóriába esnek. Nevetségessé inkább az általában a kultúra iránt soha semmi érdeklődést mutató, ám ezekért átlátszó látványossággal, aléltan rajongó politikusok és politikai meg mondóemberek, valamint a kopipészttel a teljes KESMA-portfólióba kikerülő „kritikák” teszik ezeket a produkciókat. Félő, hogy a Tündérkerttel is ez fog történni: a sorozattal, bár igazán jónak nem nevezhető, messze nincs akkora baj, mint az azt övező, politikával átitatott, de attól függetlenül is fájón ízléstelen promóciós hadjárattal.
Mert például az ötlet egészen kiváló: ha olyan időszakot keresünk Magyarország történetében, amely elég viharos, elég sokszereplős, elég nagy súlyú és messzire ható, valamint megfelel annak az elvárásnak, hogy eleink nagyságát érezhessük át megtárgyalásakor, úgy a török dúlás után három részre szakadt ország, azon belül Erdély tizenhetedik századi történelme az egyik legjobb választás. Ráadásul a magyar próza egyik csúcsalkotója, Móricz Zsigmond írt belőle regénytrilógiát, így még csak nem is kell a nulláról indulni. Van stabil irodalmi alap, amire építkezni lehet, és ami a legtöbbször jót tesz az olyan nagyságrendű vállalásoknak, amilyen ez a sorozat – a sorozat kapcsán sokat emlegetett Trónok harca is addig volt igazán stabil, ugye, amíg nem fogyott ki alóla a regényalap, ugye. Szóval a kiindulópont remek, és a vérrel és egyéb testnedvekkel átitatott erotikus kosztümös – avagy hogy poptörténeti klasszikust idézzek – „kardozós-baszós” zsáner is megunhatatlan. Kell még hozzá egy rakás pénz, mert ez a zsáner nem működik alacsony költségvetéssel – hisz drága a jelmez, a díszlet, a CGI – és kész is, nem? Hát, nem. Mert egy nagyon sokáig fejlesztett, nagyon jó szakemberek által, és lehetőleg a sorozatforradalom tanulságait beépítve írt forgatókönyv azért még nagyon kellene a képletbe. És egy rendező, aki aztán kellő jóízléssel, és a producerek által nem nagyon sokat zaklatva, klassz színészekből a maximumot kihozva kelti életre mindezt.
A Tündérkertnek látszólag megvolt mindene: Bereményi Gézánál és Tasnádi Istvánnál nem nagyon találhattak volna impozánsabb vezető írókat, Madarász Isti rendező is jó szakember, a szereplőgárdát a magyarországi és erdélyi színészelittel töltötték fel, pénz is volt bőséggel: 2,3 milliárd forint NFI-támogatással, összesen több mint három és fél milliárd forintból gazdálkodhatott az MTVA-val együttműködésben dolgozó Megafilm, Kálomista Gábor és Helmeczy Dorottya producerek filmgyártó vállalata. És még ez sem volt elég. Mert hiába a látványos díszletek, a gazdag jelmezek és azok menetrendszerű felgyűrése-levétele, a stabil regényalap, a Tündérkertben az események súlytalanok, a karakterek elnagyoltak és érdektelenek, a színészeket elpazarolják vagy kínos helyzetbe hozzák, a szexjeleneteknél pedig csak az akciójelenetek töketlenebbek. És az egészben a legszomorúbb, hogy mindezt bevonja a „jóvanazúgy” ragacsos középszerűsége: mindaz, amit fentebb leírtam, nem botrányosan, ordítóan, fájón rossz, hanem csak úgy éppenhogy gyengécske, pont egy fél árnyalattal félrecsúszott, pont lagymatag, pont nem a legjobban sikerült nekifutás. A szótári „meh”, a megúszás, a félresikerültség.
Történeti kiindulópontunk az, amikor Báthory Gábor (Katona Péter Dániel) épp frissen lett fejedelem Erdélyben. Báthory látványosan fiatalabb a közegénél, fiú még a sok férfi közt, hát annál inkább kompenzál rátarti, kellemetlen modorával, adja a kandúrt, kancellárja nejét (Parti Nóra) reszelgeti a látszatra sem adva, miközben azért az udvarban felbukkanó összes egyéb szépasszonnyal is flörtöl. Csak egy nő nem kell neki, a sajátja, pedig Palotsai Anna (Dobos Evelin) sem kevésbé szép, ám áhítatossága, ártatlansága taszítja Báthoryt, no meg a fiatalemberben munkál valami nehezen érthető szabadságvágy, mondván, neki nem kell feleség – mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy a házasság intézménye a világon semmitől meg nem fosztaná őt ebben a korban. Akárhogy is, házasságuk elhálatlan, rideg, a nő nem találja célját-helyét az udvarban, egyedül Bethlen Gáborral (Bokor Barna) találja meg a közös hangot, férje tanító-tanácsos-főkapitányával, aki csendes megfontoltságával, bölcsességével, humanizmusával az erkölcsi magaslatot képviseli az irritáló mitugrász Báthoryhoz képest. No meg nem mellesleg pattognak a szikrák közte és Palotsai Anna között – de hát pont mindketten az erkölcs szobrai, így vonzalmuk ábrándos pillantásokban merül ki. És eleve nem is jut sok idő az érintkezésre, Báthory ugyanis épp a feje tetejére forgatja azt a sérülékeny, vékonyka belső egyensúlyt is, ami Erdély nemzetei között fennáll, a nép érdekeivel nem törődve, a saját és Erdély nagyságának homályos ideológiájáért. Mindeközben mennek a személyes és politikai ármánykodások, előbbiek inkább a nők, utóbbiak a férfiak főszereplésével.
Ismerős? Hát persze, az összes középkori kosztümös mozgókép ugyanez pepitában, hogy ne egyből az egyértelmű példának tekintett Trónok harcát említsem – de hát nem lehet kihagyni, már csak azért sem, mert a főcím olyan nyilvánvalóan az ikonikus HBO-sorozat főcímét koppintja, kicsit magyarnarancsosan – ti. hogy kisebb is, sárgább is, savanyúbb is. A sorozat egészénél érezni, hogy azt a szövevényességet, azt a misztikumot, azt a veszélyes, intrikus hangulatot igyekeztek megidézni itt is – csak nem annyira sikerült. És nem a sárkányokon múlt, bár tény, hogy ahol tudnak szép sárkányt csinálni, ott az általános CGI-színvonal is magasabb, ami a Tündérkertre is ráfért volna erőst, a trükkfelvételek ugyanis elég félszegek, az azokat megsegítő sminkek-maszkok meg pláne, főleg, hogy ezek használata funkciótlan, öncélú. Ugyanezt az öncélúságot érezni a szexjelenetekben is, jelenlegi formájukban a botrányfaktor feltekerésére is alig alkalmasak, minthogy van velük egy fontos probléma, éspedig, hogy semennyire sem szexisek, cserébe viszont ódon szexizmus hatja át őket. A férfi meztelenséget megússzuk pár közönyös fenékkel, míg a nők testrészein csorgó nyálú öregemberként időz el a kamera, és erre minden alkalmat meg is kap, hát hiszen az úrasszonyok fényes délben pucéron, egy szál vékony lepel alatt szundikálnak lakosztályaikban, és a kórházban ápoltak is pont mind remek alakú és formás mellű nők. Általában rengeteg a cici, ám valahogy még így se szexi a látvány, a szex általában épp olyan sürgős, mégis közönyösen gépies, mint egy hormontúltengéses kamaszfiú elképzelései a dologról.
De a ruhában töltött jelenetek sem jobbak, a színészeknek adott iránymutatások nemigen voltak elegek semmire, a színészi játék skálája így szűkös és félszeg, olyan sokat bizonyított színészeink sem tudnak magukkal mit kezdeni, mint Szamosi Zsófia vagy Szőke Abigél, a férfiszínészekről sem hisszük el sem a veszélyességet, sem a férfias nagyságot, egyedül a főszereplő tűnik pont olyan kellemetlen alaknak, amilyennek szánva van, ilyen értelemben Katona Péter Dániel tulajdonképpen hozza az elvárhatót. Az összeesküvés lassú bimbózásában nem érezni a téteket, a lojalitás és hűtlenség alakulása nem kap elég muníciót, és egyelőre a nagy történetív súlyát sem érezni – hisz látszólag egy hisztis hülyegyerek sértődéséből indul ki minden, az előtörténet indulatai nem kapnak elég fényt, az egész hatalmi dinamika homályos. Lapos, lapos, lapos. Egyedül egy ponton indul be a dinamika, de sajnos akkor is lefelé: az első epizód végén derült égből felcsendülő Edda-dal olyan indokolatlan, hogy azon csak ordenáré mód röhögni lehet.
A Tündérkert október 13-án dupla résszel debütált, a soron következő epizódok péntekenként érkeznek. 5×55 perc, 2023, Duna TV. 24.hu: 5/10
