Honnan tudhatjuk, az iskolai bántalmazásban ki a szörnyeteg?

Csendben, a magyar közönség számára jobbára láthatatlanul a mai film egyik legerősebb és legegységesebb rendezői életműve formálódik. A japán Koreeda Hirokazu a kilencvenes évek közepe óta forgat nagyjátékfilmeket – előtte dokumentumfilmes volt –, de hazájában készített filmjei közül eddig mindössze egyetlen munkája, a cannes-i Arany Pálmát nyert Bolti tolvajok került itthon hivatalos moziforgalmazásba. Aki azt látta, és most az ugyancsak a cannes-i fesztiválon bemutatott és a legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett Szörnyeteget is megnézi, máris megsejtheti, hogy a rendezőt éppen azok az érzelmi konfliktusok foglalkoztatják, amelyeket hagyományosan nehéz filmen megmutatni.

A szerelem kirobbanó energiáját vagy a párkapcsolati válság drámai nagyjeleneteit hálásabb lefilmezni, mint a lassú gyászmunkát, a családdá csiszolódás ismétlődő és fokozatosan jelentőséget nyerő rituáléit, a szülői felelősségvállalás dimenzióit.

Ezeknek a fokozatosan alakuló érzéseknek az elmélyüléséhez időre van szükség: időre a valóságban és időre a filmben. Az utóbbiban nincs belőle túl sok. Koreeda mégsem csatlakozott a slow cinema három-négyórás filmekben gondolkodó szerzőihez, hanem megmaradt a hagyományos és nézőbarát, két óra körüli játékidőnél. Hogy témáit mégis alaposan, érzékenyen ki tudja fejteni, Koreeda tehetségét mutatja a drámai sűrítéshez, az apró, mégis jelentésteli és jelképértékű mozzanatok kiemeléséhez.

Új filmjében, a baljós címet kapott Szörnyetegben pontosan ezeket a feladatokat teszi még nehezebbé a maga számára, amennyiben nem egy, hanem három szereplő nézőpontjából mutatja meg nagyjából ugyanazt az egy-két héten át tartó eseménysort. A központi helyszín egy kertvárosi iskola. Ide jár az egyedülálló anya, Szaori tíz év körüli fia. A nőnek feltűnik, hogy Minato egyre inkább befelé fordul, viselkedése egyre furcsábbá válik, rajzai, elejtett félmondatai is nyugtalanítóak. Kiderül, hogy a fiúnak konfliktusa támadt új tanárával, Horival, mire Szaori azonnal magyarázatot és vizsgálatot követel az iskolában.

A nő aggodalma jogosnak tűnik, vele együtt mi is a zavartan viselkedő, fiatal tanár ellen fordulunk – ám a film második részében Hori nézőpontjából látjuk az eseményeket, majd a harmadik, utolsó fejezetben Minato lesz a főhősünk.

Kiderül, hogy ami egyszerű ügynek, egy erőszakos tanár iskolai garázdálkodásának tűnik, valójában a mélyre temetett bűntudat, a mérgező családi kapcsolatok és a félreértett helyzetek pókhálója.

A tisztánlátást tovább nehezíti, hogy a valóságot és a fikciót egészen másképp és máshol választják szét a gyerekek, mint a felnőttek. Nincs egyetlen igazság, a lavinaszerűen dagadó botrány következményei azonban végzetesek lehetnek.

Koreeda módszerét pontosan mutatja a nyitójelenet, amelyben egy égő áruházhoz érkeznek a tűzoltók. A drámai látvány valójában félrevezető, lényegtelen. Nem ott húzódik a valódi konfliktus, hanem a környékbeli lakások gyerekszobáiban. Ott hangzanak el a legfontosabb mondatok, meg a konyhában, reggeli készülődés közben, vagy az iskolai szünetben, két összehajoló fiú beszélgetésében. A tűzeset viszont kijelöli a történet kezdőpontját: mindig ide kanyarodunk vissza, amikor Koreeda nézőpontot vált, és visszaugrik az időben. Valóban „ég a ház” – de nem odakint, az utcán, hanem idebent, a válságosra forduló szülő–gyerek kapcsolatokban.

Noha ennek a több nézőpontú, mozaikos dramaturgiának nagy filmes hagyományai vannak – a leggyakrabban egy másik japán rendező, Kuroszava klasszikusára, A vihar kapujában-ra szokás ilyenkor hivatkozni –, Koreeda és forgatókönyvírója, a Japánban elismert sorozatírónak számító Szakamoto Júdzsi nem sematikusan használják ezt a megoldást. Ahogy változik a hősök nézőpontja, úgy változik az is, hogy a hétköznapi események közül melyik kiragadott pillanat válik váratlanul súlyossá, és nyer új jelentést.

A stratégia visszafelé is működik: a címbeli „szörnyeteg” szó megszelídül a gyerekek közös játéka közben, miközben a felnőttek kénytelenek lemondani a szörnyetegek egyértelmű azonosításának lehetőségéről.

Amivel Koreeda nem azt állítja, hogy nincsenek rossz emberek – az egyik mellékszereplőt vérmérséklettől függően valóban tarthatjuk szörnyetegnek. Inkább arra utal, hogy a kényelmesnél, a kézenfekvőnél mindig érdemes egy-két lépéssel tovább gondolkodni ahhoz, hogy az igazságnak legalább a körvonalait észrevehessük (a rendező kettővel korábbi, Catherine Deneuve főszereplésével forgatott filmjének a címe egyébként éppen az volt, hogy Az igazság).

A Szörnyeteg nézőpontokkal folytatott játéka is mutatja, hogy Koreeda magabiztosan kezeli filmjei formáját.

Ma kevés olyan filmkészítő akad, aki ennyire pontosan érzi, meddig kell tartania egy jelenetnek, és mi az a szemszög, amellyel a legteljesebben képes megteremteni a kép feszültségét: mi az, ami feltárul, és mi marad titokban? 

Mégsem ez foglalkoztatja a legjobban a rendezőt. Banálisan hangzik, de Koreeda leginkább a hétköznapi embereket akarja megfejteni. Milyen berögződésekből, hiedelmekből, féltudásokból és önigazolásokból áll össze érzelmi világunk? Hogyan mutatható meg a gyerekek és felnőttek lelkiélete közötti alapvető különbség? Mennyire kell közel merészkednünk egy családhoz, egy közösséghez, hogy érvénytelenné váljanak az előítéleteink?

Ezek a kérdések tartják mozgásban Koreeda legjobb filmjeit, szóljanak az életét újrakezdő özvegyasszonyról (Maborosi), a videóstúdióként elképzelt purgatóriumban életük legszebb emlékét újraforgató holtakról (After Life), összecserélt gyerekekről (A fiam családja), vagy bolti tolvajokról. Ennek a kivételes rendezői pályának az újabb, komoly teljesítménye a Szörnyeteg, és csak remélni tudjuk, hogy ezután rendszeresebben találkozhatunk a magyar mozikban Koreeda kiismerhetetlen kisembereivel.

Szörnyeteg (Kaibutsu), 2023, 126 perc. 24.hu: 8/10.