A Sziget utolsó előtti napján két olyan énekesnő is fellépett a Nagyszínpadon, akik ugyan korábban nem működtek együtt semmilyen formában, de nem állnak olyan nagyon távol egymástól, és már a program nyilvánossá válásakor reménykedni kezdtek a rajongók, hogy hátha most. Kettejük közül Lorde a nagyobb név, aki nagyjából pont Caroline Polachek, és egy másik idei fellépő, a fesztivált kedden záró Billie Eilish közötti képzeletbeli egyenes közepén található: mindhárom énekes-dalszerzőnő sikeres, ugyanakkor saját, egyéni hanggal bír, ha tetszik, a gondolkodó ember énekesnői. Még úgy is, hogy a kísérletezőbb Polachek egyértelműen az indie pop irányából jön, és Lorde közönségéhez képest maroknyi ember nézte a fellépését a Nagyszínpadon, míg Eilish az egyik legnagyobb név ma a popzenében világszerte.
Lorde megígérte, hogy magánemberként is eljön
Sőt, az új-zélandi énekesnő hasonló utat is járt be, mint Billie Eilish: tizenhat évesen robbant be, ő is fura, magának való tinilány volt, aki hirtelen ott találta magát a slágerlisták élén, de itt véget is érnek a párhuzamok, mivel Ella Yelich-O’Connor még a régi, streaming előtti világban tette mindezt. A Royals igazi világsláger volt, talán az utolsók egyike, melyek még a hagyományos úton váltak ismertté, és tényleg közismert dal volt egy évtizeddel ezelőtt. Annyira, hogy ekkorát már nyilvánvalóan sosem fog dobni – nemcsak ő, hanem nagyjából senki (hogy miért nem, arról hosszabb cikkben írtunk). De az Eilish-párhuzamok ott is megszűnnek, hogy Lorde nem az az extravagáns alkat, vissza is húzódott a második vonal biztonságos menedékébe, ahol továbbra is jókora közönségnek írja és énekli dalait, de nincs annyira szem előtt, és láthatóan ez fekszik is neki.
A mostanra kiszőkült Lorde gyorsan túl is esett a Royalson: a dal, amely gyakorlatilag bevitte a mainstream popba a gazdasági egyenlőtlenség tematikáját (egy szűk évtizeddel megelőzve például a filmes elitet), megadta az alaphangot, és irányt is mutatott a koncert hátralévő részére. Bár a háttérben látszott két kísérőzenész is, a középpontban maga Lorde maradt, aki bejárta a színpadot, sokat kommunikált a közönséggel, és esetében joggal érezhettük úgy, hogy ezúttal nem probléma, hogy nem a berobbanásakor láthattuk élőben. Az introvertált tinilányból magabiztos énekesnő lett, aki nem mozog idegenül a színpadon, és ha nincs is még egy fesztivál-szettet megtöltő slágere, mostanra azért korrekt műsort tud összerakni. Sőt, tíz éve nem volt még a Solar Power sem, Lorde két évvel ezelőtti nyári slágere, mely megosztotta ugyan a táborát, de az eddigi talán legjobb dala, és nemcsak azért, mert megidézi a Primal Scream Loaded című klasszikusát, de azért is, mert ritka az ilyen felemelő és pozitív hangvételű dal a mai popzenében.
A Solar Powert azonban rögtön el is lőtte a Royals után, majd azon kívül mindössze egyetlen további dal képviselte a legutóbbi albumát, és inkább az első kettőről játszott, mint ahogy azt egész nyáron is tette. Lorde azonban hiába fejlődött sokat, illetve tűnik természetes jelenségnek a színpadon, ez a műsor annyira mégsem erős, hogy végig fenntartsa a figyelmet, láthatóan három-négy szám után kicsit ritkult is a közönség, bár még így is egész szép tömeg maradt a Nagyszínpad előtt. Ami nekünk különösen szimpatikus lehetett, hogy Lorde többször is lelkendezve beszélt Magyarországról, ahol most járt először, de egy Új-Zélandon élő magyar barátja már előre beharangozta neki az országot, és annyira tetszett is neki, hogy vissza akar jönni valamikor turistaként is. Legalábbis nekünk, a Sziget közönségének ezt mondta.
De míg a műsora első felében többször is szünetet tartva kommunikált a közönséggel, addig a koncertje második fele kicsit megamix-szerű volt, egymásra kevert számokkal, talán ezért is érezhettük néha egysíkúnak. Ám aztán jött a Green Light, a Melodrama album sikerdala, és váratlanul feltűnt mellette a színpadon egy másik énekesnő is. A láthatóan korábban gondosan elpróbált Lorde-Polachek duett aztán újra aktivizálta a közönséget (még ha a többségnek alighanem le sem esett, kit lát, csak a végén mutatta be Lorde), és tett róla, hogy a hír megfussa a maga körét a nemzetközi popsajtóban, sokan pedig már most reménykednek, hogy nem egyszeri koprodukciót láttunk. Akárhogyan is, ez volt a hétfői nap slágersztorija a Szigeten. (IB)
Caroline Polachek, avagy transzcendencia a Nagyszínpadon
A hétfő első kiemelt fellépője, Caroline Polachek még délután fél 6-kor lépett fel a Nagyszínpadon. Szokta érni a Szigetet az a kritika, hogy mindig késve érkeznek ide az előadók, már akkor jönnek ide, ha leszálló ágban van a karrierjük, na, ez Polachekre egyáltalán nem igaz. Noha már 38 éves, karrierje még mintha csak most kezdődne, vagy legalábbis most durranna be, pedig ez nagyon nem így van. 2008-ban jelent meg a Chairlift duó első lemeze, rajta a zenekar máig legismertebb számával, a Bruisesszal, noha számos másik jó popdaluk is volt. A zenekar aztán feloszlott, így Polachek már 34 éves volt, mikor megjelent az első szólólemeze, a Pang, amit már szintén bírt a kritika, de ennél is jobban szerették az idén kijött Desire, I Want To Turn Into You című albumát, ami fix, hogy jó pár év végi top10-ben benne lesz.
Zenéjéhez elég széles spektrumból merít ihletet, van olyan dala, ami akár egy Dua Lipa-szám is lehetne: a Bunny Is a Rider. A koszovói énekesnővel való hasonlóságot pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Polachek volt az előzenekara a turnéján. Közben viszont nem egy szimpla popelőadó, érezhetően nagy hatással van rá a brit PC Music elekronikus-popos (hiperpop) kollektíva, dalai java részét Danny L Harle-lal együtt készítette, a Szigeten az I Believe című dalánál pedig megemlékezett a 2021-ben elhunyt SOPHIE-ról, aki szintén közeli kapcsolatban volt a PC Music-kal. A harmadik ihletforrása az erős hangú, mégis transzcendensnek is nevezhető énekesnők, mint Kate Bush vagy Enya.
Ez a földöntúliság jelentkezett a koncertjén is. A nagyon lecsupaszított, szinte teljesen fekete színpadképbe csak a szférikus háttérvetítés hozott némi változatosságot. Na meg Polachek öltözéke, ami egy fekete áttetsző ruha volt, alatta egy bodyval, ezt pedig egy hatalmas öv és egy elég érdekes kialakítású csizma ellenpontozta. A pár százasról a koncert közben ezresre növekedett közönség többségében az új album dalait hallhatta a Szigeten. Az volt az érzése az embernek, hogy Polacheket valamikor láthatja majd későbbi időpontokban is a Nagyszínpadon, és nemcsak úgy, hogy felhívja magához Lorde a ráadásszáma erejéig. Minden adott hozzá: egy kedves, a közönséggel viszonylag sokat kommunikáló – bár kissé teátrális – énekesnő, úgy hogy végig nagyon szépen énekel (operaénekesi képzettsége is van), és a dalok sokszínűsége, a némi furcsasággal beoltott pop is a siker hozzávalója lehet. A másik időpont már csak azért is jót tenne neki, mert a tűző napon kicsit el lehetett unni a nagyjából egy órás koncertet, pedig a koncertzáró So Hot You’re Hurting My Feelings alatti tánc megmutatta, sok lehetőség van még ebben a zenében és Polachekben. (SA)
Amyl and The Sniffers: egyszerre cuki és pronyó
Hétfőn úgy tűnt, a Szigeten minden az énekesnőkről szólt, bár a Lorde, Caroline Polachek és a Confidence Man Janet Planetje mellett egészen mást adott az Amyl & The Sniffers énekesnője, Amy Taylor. A Freedome-ban tartott koncertjük alatt egyszerűen nem tudtunk másra gondolni, mint hogy hogy lehet valaki egyszerre cuki és ilyen szinten pronyó. Az ausztrál kocsmapunk zenekar énekesnőjén a koncerten mindössze egy hatalmas csizma és egy aranyszínű body volt, amiből végig kikandikáltak a fluoreszkáló melltapaszai. Egészen elképesztő, hogy mikor nincs megőrülve, akkor olyasminek tűnik, mint ahogy a butácska nőket szokták karikírozva ábrázolni a filmekben (lásd a Szexoktatás Aimee Lou Woodját – nagy szemek, szőke haj, kiálló első fogak, magas hang –, csak sokkal durvább dialektussal). De ha megőrül, akkor kő kövön nem marad: lehúz egy fél korsó sört, köpköd össze-vissza (néha saját magára), izmait mutogatja, fekvőtámaszozik, a levegőbe bokszol vagy éppen mindenféle szexuális cselekvést imitál a mikrofonnal a kezében. Mindeközben a dalokból is azt lehet érezni, hogy egyszerre van meg benne az elementáris düh, vétlenség és a szeretetrvágy („Security, will you let me in your pub?/ I’m not looking for trouble, I’m looking for love”). Kicsit egyébként Courtney Love-ra is emlékeztet.
Hétfőn alapvetően kevesen voltak a Szigeten, így ezen a koncerten is, de arányaiban elképesztően sok embert megmozgatott a mintegy egyórás, szinte pihenés nélküli energiabomba. Az Amyl & The Sniffersnek két albuma van, mindkettőből játszottak, szerencsére mind a kettőn vannak kiemelkedő dalok, így nem csak egy óra katatón zúzás volt, hanem megtűzdelték az olyan slágereikkel, mint a Security, a Hertz vagy a Capitol. Az Amyl & The Sniffers a mostani zenekarok közül talán az Idleshez és a Fontaines D.C.-hez lehetne hasonlítani, de azokhoz képest jóval őszintébbnek hat ez a melós alpáriság, a redneckség, pontosabban boganség. Nem azért, mert ők tényleg munkásosztálybeliek lennének – ezt nem is tudom pontosan –, ahogy erről vita alakult ki az Idlesszel kapcsolatban, hanem csak a zenéjükből kiindulva. Talán a kedden fellépő Sleaford Modsot hallgatva érezhetünk hasonlót, még ha az éppen egyébként brit rap és nem ausztrál punk. (A nevüket egyébként az Ausztráliában amylnek nevezett, inhalálható drogról kölcsönözték.) (SA)
Confidence Man: merjünk idétlenek lenni!
Az ausztrál Confidence Mannek már a neve is egy vicc: a négytagú együttes tagjai különféle indiepop zenekarokban játszottak, mielőtt szórakozásnak induló elektronikus projektbe kezdtek, mely aztán váratlanul komollyá vált. A Confidence Man elektropopos, vicces dalokkal vált ismertté, ám azóta egyre inkább egy mainstream dance zenekarrá kezd válni, viszont szerencsére a szórakoztató énje megmaradt. A négytagú zenekar két, fekete lebernyeggel takart zenészből, és egy energiabomba fiú-lány párosból áll, akik közül Janet Planet elsősorban énekel, Sugar Bones pedig főként táncol, de a lényeg a nagybetűs szórakozás, a FUN, amely sajnálatosan kiveszett mára a popzenéből. Az együttes viszont láthatóan küldetésének tekinti a szórakoztatást, és ezt a célkitűzését maximálisan meg is valósította hétfő este a Freedome sátorban.
A Confidence Man szégyentelenül azt a korszakot idézi meg, amikor a popzene még nem a közösségi média egyik járuléka volt, és fel sem engedtek volna egy popfesztivál színpadára senior frontend fejlesztő külsejű zenészeket, hogy a saját nyomorukról énekeljenek, akár akusztikus gitárral, akár autotune-nal megbolondítva. Igen, a kilencvenes évekről beszélünk, legyen szó extatikus, korai house slágerekről vagy akár a legbutább dancefloor/eurotrash dalokról, ezeket a hatásokat a Confidence Man mind magába olvasztja. A többször is átöltöző Janet Planet egyszer egyenesen a Vogue című Madonna-klipet idézi meg a kúpos melltartóval, míg amikor néha Sugar Bones kapja meg a mikrofont, túlzás nélkül a Real McCoy vagy valami hasonló német eurodance projekt ügyetlen rapbetéteit idézi meg.
Ami a legjobb, hogy bár van megtervezett koreográfia, átöltözés, és percre kiszámolt a műsor, valahogy az egész show idétlen, a szó legjobb értelmében. Az énekesek sokszor csak funkciótlanul ugrálnak, ha nincs jobb ötletük, nincs egy pillanatnyi megállás, és ez átragad a közönségre is, melynek vélhetően kis része tudta csak, hogy mire vállalkozik. A vége felé aztán az első lemez slágereivel (Don’t You Know I’m In a Band, Boyfriend) arra is emlékeztetnek, hogy tudnak (vagy legalábbis akartak egy időben) jó dalokat is írni, majd a végén ráadásként egy igazi eurotrash klasszikust is feldolgoznak (DJ Sammy Heavenjét, amely ugye már maga is egy Bryan Adams-feldolgozás), tökéletes lezárás egy tökéletes fesztiválkoncerthez. (IB)
