Sajnos nem tilthatom meg, hogy homoszexuálisok látogassák a Sziget rendezvényeit. Mert az valóban diszkrimináció lenne. Itt azonban másról van szó. Több százezer fiatal, részben kiskorú is látogatja az egyhetes rendezvénysorozatot. Itt bármelyik sátorba bárki bemehet, így ez a tény már a fiatalok, főleg a kiskorúak egyértelmű veszélyeztetését jelentené, nem beszélve azon szülők sokaságáról, akikről alapos okkal feltételezhető, miszerint nem azért engedik gyermekeiket a Pepsi Szigetre, hogy ilyen szellemű kiképzést kapjanak
– írta Gerendai Károlynak Tarlós István 2001-ben, akkor még a III. kerület polgármestereként. A levélben megdöbbenését fejezte ki, hogy a fesztiválon „valaki egy úgynevezett szivárványsátrat szándékozna felállítani, amelyben egyéb műsorok között a hírek szerint homoszexuális felvilágosító programok is szerepelnének”, és írásos garanciát követelt arra, hogy „meleg programok sem a programfüzetekben, sem a valóságban nem lesznek a Szigeten”. Az első Magic Mirror megszervezése tehát nem volt épp magától értetődő vagy kockázatmentes mutatvány, a szivárványsátrat ennek ellenére felállították a Hajógyárin, a fenyegetőző Tarlós István pedig végül nem záratta be a Szigetet – az LMBTQ-közösséget bemutató programhelyszín azóta is minden évben helyet kap Európa ma már egyik legnagyobb, és egyre inkább külföldieknek célzott fesztiválján (leszámítva a két Covid-évet, amikor az egész Sziget elmaradt).
A későbbi főpolgármester levelét azért is tanulságos időnként újraolvasni, mert két évtized elteltével sem szelídülttörténelmi relikviává, sőt, az abban megfogalmazott gondolatok több mint ismerősek 2023 Magyarországán, elvégre a kormányzati retorika visszatérő elemeivé léptek elő. Egyfelől a politikai frázisok szintjén köszön vissza lépten-nyomon a fiatalok megvédése a „melegpropaganda” ártalmaitól, az utóbbi években pedig már törvényileg is korlátozni kezdték a „születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést”, illetve a „homoszexualitás megjelenítését és népszerűsítését”. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy nem pusztán gender szak nem indulhat már az ország egyetemein, de mostanában a hazai könyvszakmának is efféle – mérsékelten könyvszakmai – kérdéseken kell vívódnia: vajon melyik ifjúsági és mesekönyveket kell lefóliázni, mit lehet büntetlenül a kirakatba tenni, és árusíthatják-e mondjuk Platón vagy Shakespeare műveit a templomok és iskolák környékén.
Néha úgy érzem, mintha megállt volna az idő, illetve mintha visszafelé haladna
– utalt a déjà vu-érzésre tavaly nyáron Kardos József, a Sziget programigazgatója, aki a rendszerváltás idején maga is részt vett a Fidesz megalapításában, ám aztán eltávolodott a párttól és általában a politikától, a Magic Mirror indulásakor pedig már a Sziget csapatát erősítette. Szerinte ma is ugyanazon előítéletek ellen kell küzdeniük, mint 2001-ben, Tarlós „elég infantilis” sorai pedig íródhattak volna akár most is, Orbán Viktor által.
Az idén 21. alkalommal megrendezett Magic Mirror így korántsem vesztette el a tétjét, sem küldetéstudatát. A szervezőket és az egyik külföldi fellépőt is arról kérdeztük, hogy a kormány LMBTQ-ellenes retorikája, intézkedései, valamint az ezek nyomán kialakult közhangulat változtat-e a programon, illetve nehezíti-e a szervezést.
Úgy érzem, leginkább az attitűdünk az, ami változik a Magic Mirrorban. Felismerjük annak a politikai jelentőségét, hogy mi a szó legszorosabb értelmében vagyunk »Island of Freedom«, vagyis a »A Szabadság Szigete«. Ez a mottó – sajnos vagy sem – hangsúlyozottan igaz a Magicre, és két elmaradt fesztivál után 2022-ben, ahogy a backstage-ben egyre-másra beszélgettem fellépőinkkel, kikristályosodott, hogy a Magic Mirror sokkal nagyobb politikai súlyt kapott a budapesti LMBTQ-kultúrában, mint korábban. Ez számomra egyszerre volt ijesztő, sokkoló és felemelő. Ahhoz hasonlóan, mint amit másoknál is megfigyelek, az a tény, hogy a tét egyre nagyobb, felvértez és ellenállásra sarkall
– nyilatkozta a 24.hu-nak Ujvári Pintér-György, a Magic Mirror programigazgatója, hozzátéve, hogy maguk a programok nem változtak, és hosszú évek óta az a céljuk, hogy a rendkívül sokrétű LMBTQ-közösség mindegyik része számára tudjanak olyan programokkal szolgálni, amelyek azonosulási pontot jelenthetnek a számukra.
„Ezen keresztül tudjuk megmutatni a többségi társadalomnak is azt, hogy kik vagyunk, és tapasztalatból tudom, hogy az őszinte megmutatása az identitásunknak eloszlatja az esetleges félelmeket. E sokféleség miatt vannak könnyed bulik és underground fellépők, gondolatébresztő workshopok és beszélgetések, showműsorok és változatos filmvetítések, külföldi fellépők lehetőleg mind nyugatról, mind pedig keletről, és persze minden évben igyekszem a hazai szcéna fontos szereplőinek is teret adni. Ez tehát nem változott.”
Elmondása alapján a szervezés sem vált sokkal nehezebbé, mert a magyar fellépők továbbra is szívesen jönnek, hogy bekapcsolódjanak a nemzetközi vérkeringésbe, a külföldi fellépők pedig szerencsére pontosan értik, hogy az ország elszigetelődésére nem a bojkott a válasz, hiszen azzal csak hozzájárulnának egy amúgy is gyászos folyamathoz. Ugyanakkor lát romló tendenciát is, amit leginkább a félelem motivál.
Vannak fellépők még külföldről is, akik azért nem akarnak Budapestre utazni, mert tartanak attól, hogy atrocitás éri őket. Csak bízni tudok benne, hogy ez a jelenség nem válik a jelenleginél jellemzőbbé.
Hasonló félelmekkel találkozott Kanicsár Ádám, a sátorban délutánonként futó Mirror Talks-beszélgetéssorozat házigazdája is. Szerinte a szervezés eddig sem volt egyszerű, de ez viszonylag természetes velejárója volt annak, hogy nemzetközi és hazai szakértőket, aktivistákat és influenszereket igyekeznek évről évre leültetni egy asztalhoz.
Idén azonban ő is azt tapasztalta, hogy változott valami. A külföldi meghívottak részéről több alkalommal is felvetődött a kérdés: biztonságos-e, ha eljönnek Magyarországra genderről, vagyis tanult nemi szerepeinkről beszélni. Itt tehát még nem is kifejezetten LMBTQ-témáról volt szó, nem a transzneműség lett volna terítéken, egyszerűen az, hogy maga a gender hol helyezkedik el a társadalmunkban, és milyen változtatásokat indíthat be. Volt, aki arról érdeklődött, milyen a security a Magic Mirrorban, de az is felvetődött, lehet-e jogi következménye annak, ha valaki ilyen dolgokról beszél egy színpadon. Az aggodalmaikat megfogalmazók közül ketten végül nem is vállalták a szereplést.
Szomorú fejlemény, de el kellett kezdenünk kommunikálni azt, hogy tudjuk, külföldön sokan úgy gondolják, Magyarországon teljesen tilos és akár börtönbüntetéssel járhat, ha szexualitásról, nemi identitásról, szexuális orientációról beszélsz, de igazából nem erről van szó. És igenis van a magyar társadalomnak egy számottevő rétege, amelyik szeretne ezekről a témákról is beszélni, kíváncsi ezekre a kérdésekre, a színpadon pedig ott fognak ülni magyar szakértők, magyar érintettek is, akik ugyanúgy beszélnek majd genderről és LMBTQ-témákról
– mondta a 24.hu-nak Kanicsár, akiben az idei szervezés tudatosította először azt, hogy a homofób politikai klíma miatt nekik is megnövekedett a felelősségük ezekkel a beszélgetésekkel. Szerinte például egy 17–18 éves fiatalnak a mai Magyarországon alig van lehetősége arra, hogy a transzneműségről hiteles információkat szerezzen, valódi párbeszédet halljon, akár érintett a kérdésben, akár csak érdekli a téma – a Mirror Talks szerinte azon kevés alkalmak közé tartozik, ahol ezt megteheti. „Mindenről beszéljünk, amiről nem szabadna beszélni” – összegezte tömören a témaválasztás filozófiáját.
Idén terítékre kerül többek között a drag kultúra története, a szerelem különleges formái, a szexpartik, drogok és alkoholfüggőség körüli bonyolult kérdések, de az is, hogy miben tér el a nyugat- és kelet-európai Pride küldetése, illetve miként nézne ki egy gender nélküli világ, elképzelhető-e egyáltalán a társadalom vagy a divat férfi és női szerepek nélkül. A tabuk elutasítását annyira komolyan veszik, hogy a sokak számára provokatív felvetések megtárgyalásától sem riadnak vissza.
Az elmúlt években visszatérő téma volt például a világvallások és a szexuális kisebbségek kapcsolata. Keresztény, zsidó és buddhista résztvevővel beszéltek arról, hogy Isten vajon nonbináris identitású-e, illetve felmerült egy brit teológus elmélete, amely szerint – mivel Isten nem nélküli és Mária nő, ezért ha a kromoszómákat nézzük – Jézus akár lehetett transznemű is. Ez az elmélet a következő évben is szóba került, és a beszélgetés címében is megjelent, amire pedig felfigyelt a kormányközeli sajtó, majd ennek nyomán politikusok is.
„A propaganda vádja egyrészt nem igaz, másrészt senki nem gondolta azt a szervezők közül, hogy el kellene fogadnunk ezt az igényt” – mondta Ujvári-Pintér György, hozzátéve, hogy a Magic Mirror továbbra is az Island of Freedom gondolatát követi, „hangosan és kompromisszumok nélkül”.
Szerinte amúgy mert a külföldiek jó részének fogalma sem lenne arról, hogy valójában miért került ki. Ám rendkívül cinikusnak tartaná ezt a megközelítést, ráadásul ezzel egyben engednének annak a nyomásnak, amelynek a szcéna egy jelentős része „szinte hősiesen igyekszik ellenállni”.
„Úgyhogy maradunk, akik eddig voltunk, továbbra is kibeszéljük a társadalmilag és kulturálisan fontos témákat, továbbra is felvonultatunk genderfluid, transz vagy társadalmilag nonkonform művészeket is a hetero- vagy homonormatívabb művészek mellett, és a Magic Mirror továbbra is mindenkié marad nemi identitástól és orientációtól függetlenül. Az egységben hiszek és az egység erejében. És ezt a hitet senki sem veheti el sem tőlem, sem mástól.”
Úgy persze nehéz a saját utat járni, ha folyamatosan a külső támadásokra és kampányokra kell reagálni. Kanicsár Ádám szerint a magyar LMBTQ-aktivizmus abban a nagyon kellemetlen helyzetben van, hogy nem ő jelöli ki a saját közösségének témaköreit, hanem a politika szabja meg, hogy az LMBTQ-aktivista szcéna miről beszéljen.
Nehezen tudunk építkezni ebben az országban, mert inkább a védekezésre kell koncentrálnunk.
Az már a helyzet iróniáját jelzi, hogy a kormány sokszor ugyanebben a sarokba szorított, defenzív pozícióban láttatja magát, amint hősiesen küzd, hogy megvédje a magyar embereket az egész világunkat, de legalábbis annak nyugati felét behálózó destruktív erőtől, az úgynevezett „LMBTQ-propagandától”. Kanicsár is tisztában vele, hogyha egy Fidesz-politikus ránéz a Magic Mirror programjára, úgy érezheti, hogy pontosan ez az a propaganda, amiről beszélnek. A szexualitásról, genderről, droghasználatról és mindenfajta furcsa, nyugati, liberális szerelmi formáról nyilatkozó vendégek tűnhetnek a szemükben külföldi ügynököknek, akiket azért hívnak ide, hogy a magyarok fejét teletömjék ezekkel a „bomlasztó” ideológiákkal.
Ők mindig így fogják látni, nekünk viszont nem az a feladatunk, hogy őket meggyőzzük, hanem az, hogy beszéljünk azokról a dolgokról, amikről a hatalom úgy gondolja, hogy nem szabad róluk beszélni. Mert egy társadalom akkor tud fejlődni, ha beszél a kényelmetlen témákról is. A genderkérdés megpedzegetése nélkül nem lett volna női szavazójog, ahogy az sem lett volna általánosan elfogadott, hogy egy nő is nyolcórás munkába áll. Lehet, hogy ők ebben propagandát és ügynököket látnak, én viszont azt, hogy ez egy eszköztár a társadalmunk fejlődésére
– mondta Kanicsár, mikor ezt a párhuzamot felvetettük neki.
A nemzetközi kitekintés és tapasztalatcsere már csak azért is fontos, mert segít megmutatni, hogy a hazai helyzet értékelése viszonylagos. Jól demonstrálja ezt az Amsterdam Rainbow Dress elnevezésű projekt, amely idén a Magic Mirrorban is bemutatkozik. A hatalmas, mintegy 16 méter átmérőjű ruhát azon 68 ország zászlajából varrták össze, amelyek törvényileg büntetik az LMBTQ-közösséghez való tartozást, ezek közül nyolcban a mai napig halálbüntetéssel is sújtható a homoszexualitás. Ha menet közben valamelyik országban eltörlik a diszkriminatív törvényeket, a nemzeti zászló helyére szivárványos zászló kerül, a ruha 2016-os elkészülése óta eddig kilenc ország zászlaja szivárványosodott be. Az Amsterdam Rainbow Dress Kanicsár szerint emlékeztet arra, hogy mindig van miért küzdeni, még ha a legnyugatibb országokban is él az ember, mert az aktivizmus nemzetközi dolog.
De talán a globális összevetésnél is fontosabb tudni, mi zajlik a környező országokban. Idén például – a magyar mellett – az ukrán és a cseh Pride elnökei (Sofia Lapina és Czeslaw Walek) is részt vesznek egy beszélgetésen, hogy megosszák, mi a helyzet náluk ezen a téren. Ukrajnában természetesen erre a kérdésre is nagy hatással volt a háború, ám nem feltétlenül azon a módon, ahogy várnánk: a hazájukat védő LMBTQ-katonák közösségi médiás jelenléte nyomán ugyanis nőni kezdett a melegek láthatósága, egyben elfogadottsága is a hagyományosan konzervatív értékrendű társadalomban.
Kanicsár szerint ez gyönyörű példája annak, hogy identitások megférnek egymás mellett: lehet valaki egyszerre baromira nemzeti érzelmű és LMBTQ-ember is, csak ez nem fér bele magyar kormányt is jellemző fekete-fehér gondolkodásba.
Ha nem sírsz Trianon miatt, akkor nem vagy rendes magyar, ha pedig siratod Trianont, akkor biztos, hogy heteroszexuális vagy. Miközben én ismerek liberális melegeket, akik amúgy sírnak Trianon miatt.
Ebből is fakad, hogy míg egy nyugati Pride az ünneplésről, addig egy kelet- vagy közép-európai Pride inkább a küzdelemről szól, ahol erősebb üzenetekkel kell megszólítani a közösséget. „Itt az egész történet sokkal átpolitizáltabb, amit szerintem a magyar LMBTQ-közösség sem szeret. De hát nem mi politizáljuk át magunkat, hanem a hatalom.”
Lesz mit mesélnie a Szigeten a prágai Pride elnökének, Czeslaw Waleknek is, aki amúgy személyesen is kötődik Budapesthez: 1999-ben és 2000-ben az azóta Bécsbe elüldözött CEU-n tanult, és máig nosztalgiával gondol vissza az itt töltött éveire.
Huszonéves voltam, a nagy presztízsű egyetemen tanultam Európa egyik legjobb és legliberálisabb városában, egyszerűen úgy éreztem, mindenem megvan. Emlékszem, hogy kimentem a Pride-ra, az volt életemben az első Pride. Nagyon békés esemény volt tele jókedvvel, szeretettel és boldogsággal. Nem sokkal ezután coming outoltam, amihez szerintem hozzájárulhatott ez az élmény is. Pár évvel ezelőtt visszatértem, hogy részt vegyek a Budapest Pride-on, a felvonulást már rendőrkordonok övezték, és ott bujkált bennem a félelem, miközben sétáltam a városotok utcáin. 15 vagy 17 év telt el a két élmény között, mégis olyan mintha egy teljes élet választaná el őket egymástól. Teljesen ellentétes érzelmeim kapcsolódnak a két alkalomhoz, ugyanis azóta a hatalmon lévő politikusaitok bűnbakká tették az LMBTQ-embereket
– felelte kérdésünkre Walek, aki az aktivizmus mellett volt emberi jogokért és kisebbségekért felelős miniszterhelyettes is Csehországban. A teljes képhez szerinte hozzátartozik, hogy hazájában az LMBTQ-emberek jogi védettsége talán még rosszabb, mint Magyarországon. Az európai LMBTQ-jogokat monitorozó szervezet, az ILGA szivárványtérképén például Magyarország 33, míg Csehország csak 26 százalékon áll. Azt viszont nagy különbségnek tartja, hogy míg náluk a politikusok szimplán semmit nem tesznek, hogy javítsanak az LMBTQ-emberek helyzetén, addig nálunk aktívan igyekeznek rontani az életkilátásaik minőségén.
Ennek ellenére a Szigeten is inkább a reménykeltő folyamatokról szeretne beszámolni. A cseh LMBTQ-közösség ugyanis eljutott oda, hogy már nem csak védekezni tud a kommunikációs térben, az ügyük társadalmi támogatottságnak és az évek óta kitartóan épített kampányuknak köszönhetően. Walek szerint mára képesek irányítani az azonos neműek házasságáról szóló közbeszédet, ami valójában egyenlő az LMBTQ-közösség helyzetéről szóló párbeszéddel. „A cseh parlamentben épp tárgyalunk egy házassági egyenlőségről szóló törvénytervezetről. Nem egyszerű folyamat és sokszor történik visszaesés, de minden egyes párbeszéd fontos, mert kinyithatja az emberek szívét és elméjét, ami később változáshoz és áttöréshez vezethet.”
