Gyarmati Andrea aranyos, ezüstös történetekkel jutalmazza a gyerekeket

Hatéves, komoly nagyfiú, kötelező oltásra jön. Felettébb tájékozott, néha úgy érzem, tesztelget, mennyire vagyok képben a világ dolgait illetően.

Szeretem az ilyen gyerekeket (is), öröm látni az érdeklődést, a kíváncsiságot, azt, ahogy szivacsként szívják magukba a tudást. Nekik, ha az időm engedi, igyekszem készülni mesélnivalóval.

Szóval fegyelmezetten tűri az oltást, már húzom ki a tűt, amikor elkiáltja magát: „Heuréka! Túléltem!”

Mi pedig, a szülei, az asszisztensnőm és én, vagyis az úgymond komoly felnőttek egyszerre mosolyodunk el, annyira aranyos a „műsor”.

„Tudod-e, mit jelent az a szó, hogy heuréka” – kérdezem, mert, fura véletlen, ha ugyan egyáltalán létezik véletlen, épp a napokban olvastam erről valami meglepőt.

Természetesen érdekli a dolog.

Tisztázzuk gyorsan, hogy a „heuréka” nem pont azonos azzal, hogy „túléltem”, inkább az a megfelelője, hogy „megtaláltam”, aztán mesélem a sztorit.

A kifejezés, ahogy azt tanultuk általánosban, az időszámításunk előtt III. században élt görög matematikushoz, Arkhimédészhez köthető, aki állítólag csupaszon és csuromvizesen, egyenesen a fürdőből kiszaladva kiáltott fel ekképpen.

A rendelőmben előadott történetem így szólt:

„Az uralkodó aranykoszorút rendelt egy ékszerésztől, aki el is készítette a tárgyat, ám az a pletyka kapott lábra, hogy a mester a rendelkezésére bocsátott arany egy részét ezüstre cserélte, magyarán lopott. Az uralkodót kétségek gyötörték, s Arkhimédészt kérte fel, hogy a tudomány segítségével derítse ki az igazságot. Arkhimédész sokat töprengett, és épp a fürdőkádban ücsörögve jött rá a megoldásra. A tétele mai iskolás rigmusban úgy szól, hogy minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya – ez a felhajtóerő. A tétel folyományaként Arkhimédész kért az uralkodótól egy pont akkora súlyú aranytömböt, mint amit az ékszerésznek adott, plusz kért egy szintén ilyen súlyú ezüsttömböt is, majd külön-külön mindkettőt egy-egy vízzel teli edénybe merítette, s összehasonlította a kiömlő folyadékok mennyiségét. Vagyis megmérte a két tömb térfogatát. A kísérlet bizonyította, hogy csalás történt, ugyanis a nagyobb fajsúlyú aranyból készült tömb kevesebb vizet szorított ki, mint az ezüstből készült. Eztán magát a koszorút engedte vízbe Arkhimédész, és bizony több víz folyt ki, mint az aranytömb esetében.”

Hogy magát a csaló ékszerészt eztán vízbe merítették, netán aranyba vagy ezüstbe öntötték, arról nincs hír. Mindenesetre az én heurékázó nagyfiúm eltátott szájjal hallgatta a sztorit, és azzal köszönt el, hogy „ha legközelebb is ilyen érdekeset mesélsz, jövök szurira”.