Mick Jagger és a nyolcvan év még akkor is furcsán hat egy mondatban, ha már volt időnk hozzászokni, hogy nemcsak a hatvanas évek értek véget nagyon régen, de az egész 20. század is. Nemcsak ő lépett már jó ideje nagypapa korba, hanem az összes kortársa – akik még élnek. Mégis Jagger esetében a legsokkolóbb ez az szám, hiszen a hetven manapság már annyira nem tűnik vészesnek, de a nyolcvan? Főleg annak az embernek, aki az örökifjúság mintaképe, és aki nélkül nem hogy X vagy Y nem lehetett volna rocksztár, hanem egyáltalán nem létezne ez a fogalom.
Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy Mick Jagger annak az együttesnek az arca, amely gyakorlatilag egymaga teremtette meg a „szex, drogok és rock and roll” életstílus jegyében működő zenekar prototípusát, és ez legalább annyira hozzájárul a vonzerejükhöz, mint a seregnyi világsláger, amit előadnak a koncertjeiken. Még akkor is, ha Jagger és Keith Richards már régóta nem azok a lázadó fiatalok, akikhez a Rolling Stones botrányos imázsa hozzánőtt.
Jaggert nyilván a dalai mutatják be legjobban, de talán az sem érdektelen, ha ezúttal nem a Stonesra koncentrálunk, hanem magára Sir Michael Philip Jaggerre, és a portréját az ő saját szavai segítségével próbáljuk megrajzolni.
A nagy generáció
A hatvanas években túlzás nélkül forradalmi változásokon ment át a fejlett országok társadalma, és ebben hatalmas szerepük volt Jaggeréknek, akik egészen új szintre emelték a korábbi és az új nemzedékek közötti különbségeket. Ez ugye mindig is megvolt, amióta világ a világ, de ez az évtized sosem látott választóvonalat jelentett:
Kétlem, hogy valaha is meghallgatnák a zenénket. Nem szeretik, nem értik. Nem értenek meg engem, vagy hogy miről szól az egész. Ez nem az ő hibájuk. Egyszerűen csak az ő generációjuk nem értheti meg. Nem igazán. Nem vagyunk olyanok, mint ők voltak fiatalon. Mi valami új vagyunk, és ez teljesen felzaklatja őket
– mondta Jagger még 1968-ban. 35 évvel később, hatvanéves korában viszont már az ő nemzedéke és a későbbiek közötti különbségről beszélt:
Akik az 50-es években nőttünk fel, azoknak megtanították, hogy takarékoskodni kell. Nem szeretjük kidobni a számítógépeket, amint nem működnek – azon kívül, hogy dühünkben kidobjuk őket az ablakon. Szeretjük, ha az autókat megjavítják, ahelyett, hogy leselejteznék. Nem úgy neveltek bennünket, mint Puff Daddyt, hogy harminc ingyenélő barátot viszünk Dél-Franciaországba, és százezreket költünk pezsgőre. Az igazság az, hogy a legtöbb angol, akár gazdag, akár nem annyira gazdag, nem viselkedik így.
Dalszerzés
A Lennon–McCartney szerzőpárossal ellentétben a Jagger-Richards kettősnél inkább működött a hagyományos munkamegosztás: utóbbi írta zenét, Jagger pedig nagyrészt a szövegekért volt felelős (legalábbis az első pár évtizedben mindenképpen). Mint ahogy annyi minden annak idején, ez is véletlenül alakult így:
Nem volt tapasztalatom, amire támaszkodhattam volna, ami a dalszerzést illeti. Brian (Jones) sokkal jobb zenész volt. De nagyon természetesnek tűnt, és Keith és én elég jónak tűntünk benne. Brian elég problémás volt, és néhány próbálkozás után nyilvánvaló volt, hogy Keith-nek és nekem is működni fog. Brian bosszankodott, de bárki bosszankodik, ha kizárod őt, mert nem illik oda. Nekem volt egy kis tehetségem a szövegíráshoz, Keith-nek pedig mindig is nagy tehetsége volt a dallamhoz a kezdetektől fogva. Minden, beleértve a riffeket is, Keith-től jött. De keményen dolgoztunk rajta. Fejlődtünk. Gyakorlatra van szükség. Az első dalaink szörnyűek voltak
– tekintett vissza Jagger 1979-ben, és egy ‘68-as Rolling Stone-interjú a példa rá, hogy tényleg nem tartotta sokra a korai dalaikat:
Semmiség. Köszönöm a bókot, de szerintem egyáltalán nem nagyszerűek
– mondta a szövegeit dicsérő újságírónak.
Mások szövegeivel viszont még sokkal kritikusabb volt:
Nyilvánvaló, hogy nincs mit elemezni a rockszövegeken. Amikor az ember kritikákat olvas, a legtöbb kritika fanyalog a művész íráskészségének hiánya miatt, és szinte mindig igazuk van. Úgy értem, mindig igazuk van. Nem elég jó kifogás azt mondani, hogy tudod, ez nem igazán számít, mert ez egy rock and roll dalban van eltemetve. Hát, oké, ez így van, de nem vagy elég okos ahhoz, hogy a jó hangzáson kívül még jelentsen is valamit egy dal? Tudod, amire mégis törekedni kellene
– mondta Jagger 1981-ben.
Koncertezés
Lehet a Satisfaction vagy a Gimme Shelter bármekkora klasszikus, a Rolling Stonest mára elsősorban a koncertezés emeli élő klasszikus státuszba. Pedig Jagger a korai interjúk tanúbizonysága szerint eleinte ellentmondásos viszonyban volt a turnézással:
Utálom. Nem szeretek turnézni, de ahhoz képest, ahogy a turnék általában mennek, ez a mostani egész jó volt. A közönség jó… Örülni fogok, ha vége lesz ennek a turnénak. Nem szeretek vidékre menni. Nem lehet enni, és nem lehet tiszta inget kapni
– mondta 1964-ben, az egyik első turné idején, és négy évvel később sem volt sokkal megengedőbb:
Szeretnék fellépni, de a gondolat, hogy színpadra álljak és eljátsszam a Satisfactiont, a Paint It Blacket, a Jumpin’ Jack Flash-t és hat másikat, egyszerűen nem tetszik nekem.
1973-ra aztán már megbékélt a gondolattal:
Újra turnézunk, szeretem ezt csinálni. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem mehetnék, megőrülnék.
Valószínűleg ez nem független attól, hogy addigra a Stones már iparágszerűen űzte a turnézást:
Tudom, mikor nyújtottam pocsék teljesítményt, és tudom, mikor vagyok nagyszerű. Olyan állapotba dolgoztam magam, hogy tudom, soha nem lennék nagyon-nagyon rossz a színpadon, de a koncertek változóak, és szerintem mulatságos, hogy a legtöbb szakíró nem igazán tud különbséget tenni egy közepes és egy nagyszerű fellépés között
– mondta ugyanabban az évben, és azóta már ritkán hallhatjuk Jaggert a turnézásról panaszkodni.
Erőszak
A Stones korai éveihez hozzátartozott az erőszak, és ezt Jagger soha nem is tagadta:
A legjobb rock and roll zenék egyfajta felfokozott energiát – dühöt – rejtenek magukban, akár lemezen, akár a színpadon. Vagyis a rock and roll csak akkor rock and roll, ha nem biztonságos. Tudod, az egyik dolog, amit utálok, az az, amivé a rock and roll sok ember kezében vált: a pop biztonságos, életképes eszközévé. Ó, ez elkerülhetetlen, gondolom, de én nem szeretem ezt a fajta zenét. A rock and roll – a legjobb fajta, vagyis az igazi – mindig pimasz. Ez az oka a punknak. Úgy értem, miről szólt a punk? Erőszak és energia – és valójában ez az, amiről a rock and roll szól. És így elkerülhetetlen, hogy a közönséget felbolygassa a düh, amit éreznek. Ha ez a düh kiárad az utcára, az nem vicces másoknak. De ha ez egy koncertteremben marad, és néhány szék összetörik, az én véleményem akkor és most is az, hogy na és? De az igazság az, hogy nem szeretem, ha emberek megsérülnek
– mondta már lehiggadva 1987-ben. Négy évvel korábban pedig az előttük fellépő Prince-t rótta meg, amiért lemondta a turnét, miután sörösdobozokkal dobták meg:
Istenem, több ezer üveggel és sörösdobozzal dobáltak meg! MINDEN fajta törmelékkel. Mondtam neki, hogy ha igazán nagy sztár leszel, fel kell készülnöd arra, hogy az emberek üvegekkel dobálnak meg az éjszaka folyamán. (Nevet) Készülj a halálra!
Színpad
A stadionkoncerteken több évtizedes dalokkal fellépő Jaggernek persze már nem nagyon kell attól tartania, hogy üvegekkel dobálják. A frontember páratlan rutinnal lép színpadra esténként, és egyszer betekintést is engedett, mi játszódik le benne ilyenkor:
Ahogy az öltözőből lesétálsz a színpad felé, egy kicsit elkezdesz bizseregni. És hallod a közönség reakcióját, amikor a zene elindul. Aztán közvetlenül a kezdés előtt, amikor a zene már nagyon bemelegít, akkor még jobban felpörögsz. (…) Kisétálok az üres színpadra; nagyon magabiztos vagyok. Ez a hivatásom. Már annyiszor csináltam. Egyáltalán nem vagyok ideges, amikor felmegyek. Nagyon kényelmes és otthonos érzés. De azért vannak bizonyos érzések, amiket az ember átél, tudod: Jézusom, az a sok ember! Néha látok néhány üres helyet, és azt mondod: Ó, Istenem, hány üres hely van? És vicces dolgok jutnak az ember eszébe – csak butaságok –, és nem szabad ezekre gondolni, mert amint elkezdesz gondolkodni, hogy remélem, hogy a heves esőzések, amik Londonban voltak, nem tömítik el az ereszcsatornákat (nevet), és a tető megint beázik. (Nevet) Bármi eszedbe juthat, de ki kell dobnod onnét, mert csak arra kell koncentrálnod, amit csinálsz.
És hogy mire figyel koncert közben, amikor ezredszerre adja elő ugyanazokat a számokat?
Nem hagyom magam az első számnál elszállni, mert az nagyon veszélyes. Régebben hagytam magam, de ez nem olyan jó ötlet, mert túl sok mindent kell ellenőrizni. Úgy értem, minden működik? Úgy tűnik, hogy különböző részekre osztódsz. Van egy részed, amely azt mondja neked, hogy oké, ne felejtsd el ezt, ne felejtsd el azt. És van ez a másik részed, amelyik olyan dolgokat csinál, amiknek nem igazán tudsz parancsolni, ami szerintem a veszélyes rész. Megsérülhetsz, ha nem vigyázol – mert annyi adrenalin van benned. (…) Vigyáznod kell. Nagyon megütheted magad – vagy túl gyorsan elfáradhatsz az első öt percben, és egyszerűen csak kimerülsz.
Drogok
Jagger imázsától azóta elidegeníthetetlen a drogfogyasztás kérdése, amióta 1967-ben lecsukták kábítószer birtoklása miatt. A kábítószer előtte is nyilvánvalóan hozzátartozott a színtérhez, aminek Jagger a része volt, de a rendőrségi ügye óta a mai napig előhozzák a témát az interjúkban.
Tudod, evés, ivás, drogozás és szex. Ez csak az élet része volt. Nem volt semmi különleges. Egy kicsit leginkább unalmas volt, tényleg. Mindenki végig drogozott, és végig ki voltál ütve. Nem volt különleges esemény
– mondta erről, de az kezdettől fogva zavarta, hogy csak attól, mert drogokat említ a dalszövegeiben, mindjárt junkie-nak nézik:
Az emberek azt mondják, hogy mindig tablettákról és összeomlásokról énekelek, ezért biztosan függő vagyok – ez nevetséges. Vannak olyan szűklátókörű emberek, akik nem ismerik el maguknak, hogy ez tényleg megtörténik más emberekkel is a popsztárokon kívül.
1987-ben már így tekintett vissza erre:
Igen, szerintem ez nagyon rossz, hogy a Stonest a drogfogyasztás mellett való kiállással azonosították. Mint mondtam, nem emlékszem, hogy én magam valaha is hirdettem volna. De azt hiszem, hogy a Rolling Stonesban mindenkinek, akit valaha is letartóztattak vagy drogokkal keveredett, elege lett ebből. (…) Lehet, hogy a zenekar különböző tagjaitól különböző válaszokat kapsz, de ha jól emlékszem, a Rolling Stonesnak nem állt szándékában, hogy drogfogyasztó törvényen kívüliekké váljon. Ez egy igazi hátrány volt, ami a kreativitást illeti. És ez egészen 1977-ig tartott, Keith torontói letartóztatásáig. Mindezek a dolgok hatással voltak a zenekarra, és azt a képet keltették rólunk, hogy igazi, törvényen kívüli drogosok vagyunk – ami bizonyos mértékig, azt hiszem, igaz is volt. De ezt egy kicsit ránk is kényszerítették. Mert szerintem az eredeti szándék az volt, hogy csak tegyük, amit jónak látunk, és nem csinálunk belőle ügyet.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy Jagger drogokkal kapcsolatos álláspontja változott volna:
Még mindig abszurdnak tűnik számomra, hogy bárki börtönbe kerülhet a marihuána elszívásáért vagy akár az eladásáért. Ez abszurd. Természetesen ez lett az egyik fő érv a (’60-as években): ez az én testem, és nem írhatják elő, hogy mit csináljak vele. Ami igaz is: nem lehet. Nem lehet csak úgy törvényeket hozni és betartatni őket, ami a drogokat illeti. Ez nem működik. Nem működött a szesztilalom idején, és nem működik a kokain esetében sem.
Egészség
Jagger a fenti nyilatkozata idején 44 éves volt, és már alaposan visszavett a drogokból és az alkoholból. Sőt, az idő előrehaladtával egyre jobban odafigyelt az egészséges életmódra, és az egyik fő kérdés vele kapcsolatban már az lett, bírja-e még mindig a saját tempóját?
Még mindig 28 hüvelykes a csípőm (kb. 71 cm), ugyanolyan, mint 19 évesen. Jó az állóképességem. Figyelsz arra, hogy mit eszel, mozogsz, és egy kicsit szórakozol. (…) Nagyon jó génjeim vannak, és nem hízom. Még mindig iszom alkoholt. Nem vagyok fanatikus, aki órákig az edzőteremben van, vagy kocog, mert az is káros. Ha nem koncertezel, akkor is fenn kell tartanod egy bizonyos szintű kondíciót, különben nincs visszaút. Hetente ötször kell fél órát biciklizni vagy edzeni. De a tánc nagyon jó és szórakoztatóbb, mint az edzőteremben lenni. Eljárok hát táncolni
– mondta 2011-ben Jagger. Egy másik interjúban azt is bevallotta, néha baromira unja a fitneszedzést, de muszáj csinálni:
Nagyon unalmas. Őszintén szólva, a sportolóknak pokoli lehet. Tízszer annyit edzenek, mint én. Szeretek kimozdulni és jól érezni magam, de sok mindenről le kell mondanod, amíg egy turnéra készülsz. Elég komolyan veszem a dolgot. Fizikailag fittnek, szellemileg ébernek kell lenned, a hangodnak pedig erősnek kell lennie. Ez unalmas és repetitív. Az egyetlen dolog, amit élvezek, az a táncpróba. Bérelek egy táncstúdiót, és ott téblábolok.
Pénz
Álszentség lenne elhallgatni, hogy Mick Jagger az évtizedek alatt több százmillió dolláros vagyonra tett szert, ezért üzletemberként is elismerik, noha ő maga erre kevésbé büszke, vagy legalábbis nem híreszteli. Persze fiatalon erről is másképp gondolkodott:
Nem, nem akarok személyes kereskedelmi birodalmat. A Beatles nyitott egy boltot. Ez az angol álom. Én nem akarom beteljesíteni. Ők sem akarták.
Később már erről is kicsit másképp vélekedett, noha tény, hogy Jagger valóban nem nagyon indított olyan vállalkozásokat, amik nem a zenéhez vagy későbbi szerelméhez, a filmhez kapcsolódtak:
Természetesen a pénzért is csináljuk. Mindig is a pénzért csináltuk. A rock and rollban az embereket jól megfizetik. Ezért olyan vonzó. Olyan, mint a boksz. Az emberek nem a semmiért bokszolnak. Azért kezdik el csinálni, mert remélik, hogy a csúcsra jutnak, mert ha feljutnak a csúcsra, akkor sok pénzt keresnek. Úgy értem, ez Amerika. De szerintem ezt is úgy kell csinálni, hogy az embereket ne húzzuk le. Jó ár-érték arányt kell nyújtani. Nem szabad kevesebbet kérni, mint bárki más. Lehet többet kérni, mint bárki más, de többet is kell adni nekik, mint bárki másnak.
Jagger azt sem hallgatta el, hogy a showbiznisz nagyon is vonzotta, és a turnézásnak ezt a részét is megszerette:
Nagyon belemerülök abba, amit én üzletnek hívok. Egyszerűen imádom a grafikát, a színpadtervezést és minden mást. Ha ez nem lenne, akkor elég unalmas lenne, mert ugyanazokat a dalokat játszanád. Úgy értem, a Jumpin’ Jack Flash-t el tudom énekelni a kádban éjfélkor, a fejemen állva. Ehhez nem kell próbálnom, tényleg nem. De a színpadtól kezdve a pólókig, ez óriási munka, de szórakoztató, mert nem minden nap csinálod ezt. Számomra ez tartja fenn az érdeklődést, csakúgy, mint a zene. A zene nagyszerű, és számomra minden, de nem 100 százalékban ebből áll a show. Keith számára lehet, hogy igen, de valójában nem. Ez egy hatalmas show, és van benne világítás és trükkök. Olyan, mintha egy musicalre mennél – slágereket akarsz, de ez nem lesz elég.
Öregedés
Végül nem lehet kikerülni a kor kérdését. Annál is inkább, mert Jagger már harmincéves kora óta rendszeresen megkapja, hogy öreg:
Egy srác azt mondja nekem a minap: »Te elmúltál 30, hogy tudsz rock and roll dalokat írni?«. De én úgy kezdtem, hogy 40, 50, 60 éves férfiak dalait énekeltem. A You Gotta Move-ot egy 70 éves férfi írta. Úgy értem, mit számít ez? Az a helyzet a rock and rollal, hogy én sosem akartam rock and roll sztár lenni. Soha nem szerettem tinédzser dalszövegeket énekelni, és amikor elkezdtem, olyan dalokat énekeltem, amelyeket idős emberek írtak. Talán ezért volt az, hogy az emberek néha megdöbbentek a szövegeimen. Van egy örökös kamaszkori hatás, mert amit 18 évesen csináltam, azt csinálom most is.
Ezt mindössze 32 évesen nyilatkozta. De akár mondhatná ma, 80 évesen is.
