Az idol: tényleg annyira rossz az év leggyűlöltebb sorozata?

Minél híresebb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy egy nap arra ébred, a feje felett átcsaptak a gyűlölet hullámai. Vegyük Jocelyn történetét: a veteránnak számító, de még mindig nagyon fiatal popsztár visszatérő turnéjára készül édesanyja halála után, amikor az interneten keringeni kezd egy fotó. Jocelyn látható rajta, ondóval az arcán. Az Instagramon végigsöpör a népharag, az énekesnőt tegnapi rajongói is utolsó szajhának kiáltják ki. Jocelyn sleppje – menedzserek, zenei producerek, művészeti vezetők és még néhány léhűtő – kapkodva igyekeznek kezelni a válságot. Hogyan lehet a mélyből visszakapaszkodni a csúcsra? Van, aki ebben a helyzetben is meglátja a lehetőséget.

Az idol felütése mintha megelőlegezte volna a sorozat fogadtatását. Az HBO hányatott sorsú produkciója alighanem az idei év leghevesebben gyűlölt sorozata, de van rá esély, hogy többéves távlatban is komoly kudarcként emlékszünk majd rá.

Nem tudjuk, hogy a túlnyomórészt negatív kritikáknak és a közösségi médiában keltett felháborodásnak köze van-e hozzá, hogy a bejelentett hat epizód helyett végül az ötödikkel fejezték be július elején Az idol első és minden bizonnyal egyetlen évadát.

Ezzel a sorozat rendezője, Sam Levinson elmondhatja magáról, hogy nincs ma nála megosztóbb fiatal filmes Amerikában. Az Assassination Nation – Gyilkos nemzet még csak kisebb botrányt kavart (mert kevesen látták), a Malcolm és Marie esetleges Oscar-esélyeit viszont tönkretette, hogy Levinson fehér alkotóként egy fekete filmrendező tapasztalatairól mesélt benne. Az Eufóriát a kezdeti siker után egyre több kritika érte a kamaszhősök túlságosan negatívnak mondott ábrázolása miatt, Az idol pedig már indulásától kezdve éles elutasítással találkozott azok körében, akik szeretik kitwitterelni és eltiktokolni a véleményüket.

Levinson azonban eredetileg úgy került Az idol környékére, mint Pilátus a krédóba. A sorozat ötletét The Weeknd, azaz Abel Tesfaye találta ki, akinek a popzenei, dalszerzői karrierje a 2010-es évek elején futott fel. The Weeknd mára világsztárrá emelkedett – Az idol forgatását egy időre azért kellett abbahagyni, mert neki kellett beugrania a Coachella fesztivál fő műsorszámaként –, de Tesfayet-t a filmezés is évek óta foglalkoztatja, mellékszerepet játszott például kedvenc 2020-as filmünkben, a Csiszolatlan gyémántban.

Az idolt szórakoztatóipari szatíraként képzelte el, amelyben egy gyanús figura szektaszerű közösséget hoz létre feltörekvő zenészekből, és behálóz egy befutott popsztárt is. A rendezésre felkért, korábban szolid sikerű független filmekben dolgozó Amy Seimetz azonban a forgatás befejezése előtt otthagyta a produkciót – hogy saját akaratából-e, vagy kirúgták, nem egyértelmű –, az HBO pedig az Eufóriával már bizonyított Sam Levinsont hívta be, hogy alakítsa át és fejezze be a sorozatot. (Így került Az idol stábjába Levinson állandó alkotótársa, Rév Marcell operatőr is, aki videóklipes tapasztalataira is alapozhatott a forgatáson.)

A sorozat elkészítésének nehézségeit és rémes fogadtatását azért érdemes ismerni, hogy lássuk, Az idol minden szempontból elátkozott produkciónak tűnik. Ám ez csak izgalmasabbá teszi a történetét, az ugyanis részint éppen arról szól, hogy hányféleképpen és mennyire mélyen tudnak félrecsúszni szórakoztatóipari karrierek.

Jocelyn hírnevének bemocskolása tönkreteheti menedzsereinek és alkalmazottainak a pályafutását is, az egyik epizódban pedig a Jocelyn luxusvillájába és életébe beférkőző Tedros lejáratja a nő volt barátját, a feltörekvő színészt – pusztán azért, mert Jocelyn még mindig meghitt viszonyt ápol a férfival.

Jocelynt Lily-Rose Depp alakítja, aki Johnny Depp és Vanessa Paradis lányaként a szórakoztatóipar luxuskörülményei és viszontagságai között nőtt fel. Az idolban mintha ettől a kétarcú örökségtől is igyekezne szabadulni, amit rendszeres vetkőzéssel nyomatékosít (a sorozatot a sok meztelenség miatt is bírálták, igazolva a producerek félelmeit, akik eltüntették a szexet Hollywoodból). Az idol végső soron Jocelyn harcának története, amit saját önállóságáért folytat. Korábban zsarnoki anyja, majd a jó zsarut és a rossz zsarut felváltva alakító menedzserei uralkodtak rajta, a sorozat cselekményének kezdetén pedig a klubtulajdonosként megismert, magát zenei producernek mondó, amúgy leginkább stricinek nevezhető Tedros igyekszik őt a befolyása alá vonni.

A férfi nyomásgyakorlásának és érzelmi manipulációjának része a szexuális kizsákmányolás, emiatt látunk fojtogatós és kötözős szexet is egy-egy epizódban. Öncélúnak tűnhetnek ezek a jelenetek, de valójában Jocelyn és Tedros kapcsolatának természetéről szólnak: arról, hogy milyen félelmetesen gyorsan szolgáltathatja ki magát egy másik ember kénye-kedvének valaki, aki üresnek és céltalannak érzi a saját életét. Levinson melodrámai túlzások iránti hajlama viszont valóban kissé nevetségessé teszi az erőszakossá váló szex amúgy dermesztő képsorait. Erősebb lenne a hatás, ha nem lobogna a tűz, vagy nem lihegne valamilyen r’n’b dallam a két főhős héjanásza közben.

Ám ezek mindössze a sorozat külsőségei. A rendező Levinson és az író Tesfaye az Eufóriából ismerős, neonfényű stilizációval kapcsolják össze Jocelyn zárt világának talmi csillogását. Hogy az énekesnő környezetének ábrázolása mennyire fontos lehetett az ötletgazdának, jól mutatja, hogy Tesfaye saját Los Angeles-i házában vették fel a Jocelyn otthonában játszódó jeleneteket, tehát a sorozat nagy részét. Az idol inkább azzal teszi próbára a közönségét, hogy egyáltalán nincsenek rokonszenves szereplői, talán az énekesnő józan asszisztense és a menedzseri csapat egyik vagány munkatársa kivételével, akik viszont egyértelműen mellékalakok.

A kezdetektől egyértelmű, hogy Tedros hétpróbás gazember, idővel viszont Jocelyn is kitör az áldozat szerepköréből. Ellentmondásos módon éppen azzal nyeri el a saját autonómiáját, hogy az őt érzelmileg foglyul ejtő Tedroshoz válik hasonlatossá.

Ezzel Levinson és Tesfaye mintha egy olyan típusú, mérgező párkapcsolati játszmát bontanának ki, mint amilyet néhány éve Paul Thomas Anderson Fantomszálában láthattunk (máskülönben annak a filmnek a lefojtott feszültségét, a visszafogott stílus mögötti izzását Az idol nem adja vissza).

Nem a kötözős szex és a meztelenség, hanem a gyarló, gyáva, kisszerű vagy egyenesen visszataszító figurák ennyire bő válogatása teszi viszonylag bátorrá a sorozatot. Különösnek tűnhet, de emiatt is szórakoztató, méghozzá a szatírák sötét humora révén. Az idol annak példázata, hogy a valóságtól elszakadt, külső kontrollt nem ismerő alakok törvényszerűen egyre mélyebbre ássák egymást az érzelmi sivatagba. Ebből az ördögi körből csak azok lehetnek képesek szabadulni, akik elhatározzák, maguk is gazemberek lesznek.

Ez nem különösebben mélyenszántó gondolat, de hát Az idol nem különösebben mélyenszántó sorozat. Viszont messze nem olyan rossz, mint amilyennek híresztelik.

Az idol (The Idol), 2023, 5 epizód, HBO. 24.hu: 7/10.