Kultúra

Tinibálványt csinált a fiúkból, csak közben bedrogozta és megerőszakolta őket

PA Images / Getty Images
PA Images / Getty Images
A hetvenes évek legsikeresebb fiúcsapata a skót Bay City Rollers volt, útját hisztérikus rajongás és sikítozó lányok kísérték. Ma viszont már nyilvánvaló, hogy a mesebelinek tűnő sztori a legtöbb résztvevő számára horror volt, a zenekar menedzserét, Tam Patont viszont sosem vonták felelősségre a tettei miatt.

Amit napjaink tizenévesei számára a BTS, a One Direction vagy egyéb fiúcsapat jelenthet, az a hetvenes években egyértelműen a Bay City Rollers volt. A Beatles zajos sikereit követően rengetegen próbáltak építeni a kedvenceik koncertjén fülsiketítően sikítozó, extázisba jövő tinilányokra, és a hatvanas évek végén már meg is jelent néhány együttes, amely egyértelműen a kora tizenéves lányokat célozta meg: ezek a hagyományos zenekarokkal ellentétben nem egy vagy két frontembert toltak az előtérbe, hanem valamennyi tag jól marketingelhető volt, jellemzően valamennyien énekeltek is. Ilyen volt a Jackson 5 és az Osmonds, melyek óriási népszerűségre tettek szert, elsősorban az amerikai tizenévesek körében.

A briteknél sokáig nem vált szét ilyen nyilvánvalóan a két irány, hiszen a hetvenes évek első felének rendkívül sikeres popzenekarai (T. Rex, Sweet, Mud stb.) nemcsak a tinilányok (jelen cikk kontextusában: 14 év alatti lányok) körében voltak népszerűek. Egy Tam Paton nevű, krumplikereskedőből lett popmenedzser azonban úgy gondolta, hogy ez a piac nincs kellően kiaknázva, és amikor elvállalta egy feltörekvő edinburgh-i zenekar menedzselését, egyértelműen ezt a közönségréteget célozta meg. Ez lett a Bay City Rollers, mely 1974-75-ben már a legnagyobb sztárok közé került Nagy-Britanniában.

A koncertjeiken megismétlődtek a Beatles vagy Elvis Presley korai fellépésein megismert jelenetek, hisztérikus rajongás övezte minden lépésüket, és az együttes népszerűsége rövidesen túlterjedt a Brit-szigeteken, hiszen 1976-ban már világszerte a legnagyobb sztárok közé tartoztak – ideértve Amerikát is. A PR-zseninek elkönyvelt Paton többek között tartan (skót kockás) ruhákba öltöztette a tagokat, akikről elterjesztette, hogy csak tejet isznak, továbbá korán fekszenek. Ezt azért tette, hogy megőrizze a tiszta image-üket; a tagok is gyakran cserélődtek a zenekarban, mindig újabb, csinos, fiatal arccal szolgálva a rajongóknak. A zenekar sikerei csúcsán még saját tévéshow-t is kapott.

Idővel azonban egyre több jel utalt rá, hogy valami nem stimmel a Bay City Rollers körül: Paton nem is titkolta, hogy vaskézzel irányítja a fiúkat, akiket egyre jobban megviselt az állandó médiafelhajtás, a koncertezés és a rajongók tömegei; a tagcserék egyre szaporábbak lettek, a frontember, Les McKeown rendőrségi ügyekbe keveredett, az együttes népszerűsége pedig gyorsan múlni kezdett, és 1977-re gyakorlatilag el is tűnt a slágerlistákról. A következő évben McKeown és a zenekar útjai elváltak, majd a pénzügyi visszaélésekkel megvádolt Patont is kirúgták, de már senki nem tudta visszahozni a Rollers régi sikereit, és az együttes a nosztalgia-turnék állandó résztvevője lett, mind a mai napig.

A Bay City Rollers története azonban jóval sötétebb, mint a szokásos sztorik arról, hogy a szórakoztatóipar hogyan zsigerel ki mindenkit. Patonről ugyanis hajmeresztő pletykák kezdtek terjedni, melyek még inkább lendületet kaptak, miután a nyolcvanas években börtönbe került, tizenéves fiúk megrontása miatt. A zenekar egykori tagjain is poszttraumás-stressz szindróma jeleit lehetett felfedezni: drog- és alkoholfüggőség, kisiklott életpályák, korai halálesetek jelezték, hogy sokaknak egész életükre kiható következményekkel járt a mégoly rövid ideig tartó tinisztárság is.

Michael Putland/ Getty Images A Bay City Rollers tagjai 1974-ben.

Ma már sem Tam Paton, sem Les McKeown nem élnek ugyan, de a Bay City Rollers-sztori nem került le a napirendről. Legutóbb a brit ITV sugárzott egy dokumentumfilmet Secrets of the Bay City Rollers (A Bay City Rollers titkai) címmel, mely újra ráirányította az érdeklődést az ügyre, pláne, hogy új vádakat is megfogalmazott. A filmet a brit közönség által jól ismert skót médiaszemélyiség, Nicky Campbell készítette, aki ugyancsak Edinburgh szülötte, és aki pont tavaly számolt be arról, hogy szintén a hetvenes években, egy elit magániskolában rendszerszintű bántalmazást és szexuális erőszakot tapasztalt, az ügyben azóta rendőrségi nyomozás is indult.

Ennek megfelelően a film sem egy hagyományos zenei portréfilm, hanem egyértelműen a Bay City Rollers-sztori sötét oldalát igyekszik megvilágítani. Elhangzanak benne új állítások is: rögtön a karrierút elején például Paton közölte a tagokkal, hogy a daluk akkor lesz sikeres, amennyiben valamelyikük lefekszik a BBC egyik rádiós műsorvezetőjével, Chris Denninggel. Denning aztán még a hetvenes években lebukott, és azóta számos alkalommal elítélték pedofília és egyéb szexuális bűncselekmények miatt, mint ahogy hasonló ügyben gyanúsították meg a zenekar egyik producerét, Jonathan Kinget is. Paton gyakorlatilag egy pedofil hálózatot működtetett, a házában népes összejöveteleket tartott, ahol a Bay City Rollers tagjai is gyakran hivatalosak voltak, de a film legsokkolóbb felfedezéseként megszólal benne egy egykori nevelőintézeti növendék, akit tizenhárom évesen számos társával együtt bedrogoztak és megerőszakoltak Paton bulijain.

Paton nem kivételezett a Bay City Rollers tagjaival sem, sőt. Korábban már Les McKeown is megvádolta nemi erőszakkal az ex-menedzsert, most pedig egy újabb tag, Pat McGlynn mesélte el, hogyan szoktatta rá a kábítószerekre a menedzser, és ezek segítségével hogyan bántalmazta szexuálisan. Egy másik, ma már hatvanas férfi, a dán Gert Magnus pedig egy volt azok közül a tizenéves fiúk közül, akiket Paton talonban tartott későbbi tagcserék esetére, ám belőle végül mégsem lett Bay City Rollers-tag, hiába készítette fel Paton hónapokon át, mert visszautasította a menedzser közeledését.

PA Images / Getty Images A Bay City Rollers tagjai egy manchesteri hotelben Tam Paton menedzserükkel és annak jegyesével 1976-ban.

Sokat mond, hogy többen is úgy beszélnek az általuk tapasztaltakról, hogy a menedzserük olyan körülményeket teremtett, hogy végletekig kiszolgáltatott áldozatai azt gondolták, a popszakma egyszerűen így működik, és ha vinni akarják valamire, akkor be kell tartani a szabályokat. A Bay City Rollers tagjai jellemzően munkásnegyedekből érkeztek: bár a közhiedelem szerint Edinburgh egy jómódú turisztikai és kultúrcentrum a nyers és veszélyes Glasgow-hoz képest, ennek a városnak is megvan a sötétebb oldala, még ha sokat is fejlődött ötven év alatt. Ebből a közegből akartak kitörni a tagok, akik azt hihették, ez az egyedüli lehetőségük arra, hogy vigyék valamire, Paton pedig kíméletlen módon ki is használta ezt. Ráadásul a hetvenes években a szórakoztatóipar is sokkal zártabb volt, és lehetőséget adott a hasonló visszaélésekre: ekkoriban tartozott a legnagyobb sztárok közé a később számos szexuális bűncselekményért elítélt Gary Glitter; ekkor követhette el a legtöbb bűncselekményt az idén meghalt egykori tévés, Rolf Harris, illetve egyéb műsorvezetők, és ekkor érezhette magát érinthetetlennek a hírhedt pedofil ragadozó, az életében népszerű médiasztárként kezelt Jimmy Savile is, akiről ugyan már a hetvenes években terjedni kezdtek a pletykák, mégis csak a halála után indult vizsgálat, melyben százával vádolták meg egészen döbbenetes bűncselekményekkel.

Savile neve elő is kerül a filmben, Gert Magnus szerint ugyanis ő is jelen volt egyik-másik összejövetelen Paton házában. Ez persze ma már nehezen bizonyítható, de Nicky Campbell is párhuzamot vont a két szexuális bűnöző között:

Paton hasonló volt Savile-hoz abban, ahogyan behálózta és bántalmazta az embereket. Úgy érezték, joguk van ehhez, legyen az Savile, Paton, vagy egy tanár egy előkelő iskolában. Megkaphatják, amit akarnak, és nincs következmény.

George Wilkes / Hulton Archive / Getty Images Tam Paton

Akkoriban az egész társadalom másképpen viszonyult a szexuális bűncselekményekhez, beleértve a rendőrséget is, nem véletlen, hogy az áldozatok nagy része csak évtizedekkel később mert feljelentést tenni. A filmben bemutatott eseteket pedig összeköti, hogy mindet hatalmi pozícióból követték el, legyen szó a popiparról vagy egy iskoláról, ezeknek pedig mind a brit osztályrendszerben kell keresni a gyökereit. Azt is meg kell említeni, hogy a helyzet az elmúlt évtizedekben rengeteget változott, a szigorú osztályrendszer is már a múlté, de ez természetesen nem teszi boldoggá azokat, akiknek az egész életét befolyásolták a hetvenes években történtek.

A filmben megszólal a két éve meghalt Les McKeown özvegye és fia is, akiknek először 2009-ben beszélt arról, miken ment át fiatalkorában, és nyilván ez valamelyest segített, hogy megpróbáljon túllépni a traumákon, de ahogy a családtagok mondják, az egykori tinisztár haláláig nem tudott békére lelni. Nem jártak jobban a többiek sem: Pat McGlynn elmondása szerint a mai napig kísértik a tinédzserkorában történtek (akkor a nemi erőszak mellett Paton gyakorlatilag drogfüggővé tette), és több rendőrségi ügy is indult ellene felnőttként, amelyek jelzik, valóban életre szóló következményei lettek a tinisztárságnak.

George Wilkes / Hulton Archive / Getty Images Pat McGlynn 1978-ban.

A legsikeresebb felállásból már nem él a basszusgitáros Alan Longmuir, aki annak idején depresszióra hivatkozva lépett ki sikerei csúcsán a Bay City Rollersből, és hosszú betegeskedés után halt meg hetvenéves korában; öccsét, a dobos Derek Longmuirt gyerekpornó birtoklása miatt ítélték el, míg a szólógitáros Eric Faulkner szintén évek óta beteg, és az állapotára való hivatkozással nem is vállalta, hogy megszólaljon a filmben. Az Alan Longmuirt váltó Ian Mitchell alig hét hónapig bírta a zenekarban, ő három évvel ezelőtt halt meg, alig 62 évesen. Egyedül a ritmusgitáros Stuart „Woody” Wood az, akire látszólag nem voltak hatással a történtek: a mai napig turnézik a Bay City Rollersszel, melynek ő az egyedüli eredeti tagja, és ugyan ő is haragszik a zsarnoki Patonre, a „nincs értelme rágódni a múlton” válasszal üti el a további kérdéseket. De hogy az ő megküzdési stratégiája mögött mi van pontosan, azt csak ő tudhatja.

Antonin Cermak / Fairfax Media / Getty Images A Bay City Rollers koncertje 1976-ban.

Tam Paton sem sokat foglalkozott a múlttal: miután másfél évet töltött börtönben, a szervezett bűnözésben találta meg a helyét, drogokkal kereskedett, férfiprostituáltakat futtatott, és a Scottish Sunday Express cikke szerint terhelő bizonyítékokkal zsarolt egy sereg helyi bírót, ügyvédet vagy rendőrtisztet, így nem kellett többé visszatérnie a rácsok mögé. A magas szintű kapcsolatokkal bíró Paton 2009-ben halt meg szívinfarktusban (a 70 éves férfi élete utolsó éveiben 160 kilót nyomott), és ma már egyenesen Jimmy Savile skót megfelelőjeként emlegetik. Csakhogy amíg Savile ellen legalább halála után eljárás indult Angliában, Patonhoz még holtában sem nyúlnak a skót hatóságok – az idézett cikk szerint azért is lehet ez, mert tartanak tőle, hogy az beszennyezné a nemzeti imázst, és akár még ártana a függetlenségi törekvéseknek is. Akárhogyan is, a Secrets of the Bay City Rollers is ezzel a szikár ténnyel zárul: tizennégy évvel a halála után még mindig nincs folyamatban nyomozás Tam Patonnel szemben.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik