Biztosan találnánk korábbi példákat is, de a mainstream popkultúrába és vele a közbeszédbe alighanem a 2004-es év két alkotása, A stepfordi feleségek és még inkább a Született feleségek emelte be az amerikai kertvárosi családi idillek árnyékos oldalát. Persze az apropót meg kellett alapozni egy rejtélyes bűnüggyel – ez azóta is visszatérő eleme ezeknek a történeteknek –, de a valódi diskurzus nem erről folyt, hanem arról, hogy ez a közeg gyilkosságok és mocskos titkok nélkül is a pokol egy egészen sajátos bugyra. Az amerikai álom egyik csúcscéljaként megfogalmazott kertvárosok egyszerre kínlódó nőkkel, boldogtalan gyerekekkel, rossz fej, túlhajtott férfiakkal benépesült színjáték hazug kulisszáivá váltak, és ahogy felvirágzott a domestic noir a regényirodalomban is, az addig oly áhított világ jelentése szinte teljes ellenkezőjére fordult, a kertvárosi élet szitokszóvá vált. A téma azóta is őrzi népszerűségét, főleg, hogy időről időre kap némi muníciót a való élettől, akár frisset, akár múltbelit.
Az egyik leghíresebb ilyen muníciót egy 1980 nyarán történt texasi gyilkosság adta, amelyről egy éven belül két friss feldolgozást is kaptunk: a 2022-es, a Hulura készült Candyt Jessica Biellel és az ő fájdalmas parókájával, valamint a nemrég végetért, HBO-s Szerelem és halált Elisabeth Olsennel. Candy Montgomery történetét jó eséllyel minden truecrime-rajongó ismeri, az ő ügyénél többször csak a híres sorozatgyilkosokét mesélték el. Hátha mihozzánk kevésbé jutott el, álljon tehát itt a sztori: Candy Montgomery egy teljesen átlagos nő volt, feleség, kétgyerekes anya, és a Texas állambeli Wylie metodista gyülekezetének és a templomi kórusnak is oszlopos tagja, szabadidejében kreatív írást tanult, szívesen és jól sütött-főzött, időnként átrendezte a családi otthont. Aztán egy nap baltás gyilkosként állt bíróság elé, mi több, tettét még csak nem is tagadta. Hogy pontosan hogyan is történt mindez, arról mesél a Szerelem és halál című sorozat, az HBO egyik idei nagy sikere.
Candy Montgomery nem volt afféle zaklatott, borús, tragédiára predesztinált karakter, legfeljebb némiképp a megfelelési kényszer pörgött túl benne. Ezen kívül egyetlen, említésre méltó jellemhibája talán csak a benne munkáló nyughatatlanság volt, de hát az vesse rá az első követ, aki a ’70-es években a nőknek kiszabott siker teljes bingótábláját – férj, gyerekek, szép otthon – kipipálva, életmódszintű dögunalomban ne lenne némiképp nyughatatlan. Candy házassága kissé lapos, férje, Pat temperamentumának csúcsait ostromolja, amikor valami tévékomédián heherészik, így Candy önmagát is meglepve egy nap rákíván a gyülekezet, mi több, a baráti körük egyik tagjára, Allan Gore-ra. Allan minden, csak nem szívtipró, ám ő maga is egy elég boldogtalan házasságban él neurotikus, instabil nejével, Bettyvel, így Candy pragmatikus, direkt kérdésére, hogy lenne-e kedve Allannek esetleg szeretői viszonyhoz, végső soron igent mond.
De nem ám akárhogyan! Szó sincs holmi déli szenvedélyről, balszerencsés csillagzat alatt született hősszerelmesek szívszaggató románcáról, sokkal prózaibb, realisztikusabb, amit látunk: a viszony olyan gyakorlatiasan alakul, mint egy gyülekezeti projekt, előbb ki-ki külön pró-kontra listát ír arról, hogy megéri-e a dolog, majd hosszas egyeztetések kezdődnek, hogy milyen szabályrendszer mentén csalják meg házastársaikat, melyek közül a legfőbb szabály, Hogy kevesebb időt veszítsenek a pásztorórából, Candy csomagolt ebéddel készül a városon kívüli motelbe szervezett légyottra, ahol hatékony közösülés, majd a szexszagot lemosandó – hatékonysági okokból – közös zuhany történik, végül megy ki-ki vissza a saját életébe. A viszony félszegen, de elkezdődik, felível, örömöt ad, majd bánatot, végül véget ér – fáj-fáj, de mindenki túléli, és az élet megy tovább. Amíg egyszer csak már valakinek nem megy tovább. Hogy ki hal meg, azt nem spoilerezném el, hátha a magyar nézők nem tudják kívülről a sztorit – némi sejtetést leszámítva a sorozat is tartózkodik a korai lelepleződéstől, bár a trailer azért elég beszédes.
A Szerelem és halál, szépen tartva magát a címhez, messze nem csak a központjában álló véres bűnügyre fókuszál, ilyen formán igazi három az egyben történet: hét epizódjába belefér egy megcsalásos románc, egy gyilkosság krónikája és egy tárgyalótermi dráma is. Ahogy változik a fókusz, úgy változik a kulcsszereplők személye is, az egyedüli fix hős Candy Montgomery alakja Elisabeth Olsen egészen elképesztő alakításában. Mellé a történet első harmadában a szerető Allan Gore-t alakító Jesse Plemons sorakozik fel hasonló árnyaltsággal, majd Betty Gore szerepében Lily Rabe és Candy férjeként Patrick Fugit lép előre, a tárgyalótermi szakaszban pedig elsősorban Tom Pelphrey hívja fel magára a figyelmet Candy ügyvédjeként.
A viszonylag szigorú linearitás és a három szakasz miatt a sorozat szerkezetileg, hangulatilag, kiváltott hatásában is szokatlan. Stílusában, ábrázolásmódjában is tartózkodik a szenzációhajhászástól, a leegyszerűsítéstől. Pedig bűnügyeknél általában csábító fekete-fehérben ábrázolni a többnyire ötmillió árnyalatú valóságot, a sorozat mögött álló David E. Kelley viszont, aki elég otthonosan mozog az efféle kertvárosi drámák világában (pár éve az emlékezetes Hatalmas kis hazugságokkal mesélt a témáról), tartja magát, és szikáran, árnyaltan fogalmaz a konkrét eseményekről, valamint a közegről is, amelyben megtörtént – legyen szó akár a gyülekezeti közösségekről vagy a kertvárosi családi életről. Olyannyira, hogy az egészen kizökkentően hat a nézőre: úgy megszoktuk, hogy egyértelműen a szánkba adják, ki a jó- és ki a rosszfiú, kinek és ki ellen drukkoljunk, hogy hirtelen nem is tudunk mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy itt van egy minden ismérv szerint rettenetes bűncselekmény, amelyben a tettes személye nem kérdés, mégsem olyan egyértelmű, hogy a tettes vajon bűnös-e.
Kelley emellett bravúros érzékenységgel mutatja meg a felnőtt, érett, illúzióit vesztett szerelem milyenségét, amit alig látni mozgóképen – ami azt illeti, ebben lényegesen jobb is a sorozat, mint a gyilkossággal vagy a tárgyalással foglalkozó szakaszban: a gyilkosság ábrázolása naturális és gyomorforgató, a tárgyalótermi rész meg Pelphrey minden, az Amerikai psycho főhősét, Patrick Batemant idéző szexi seggfejsége ellenére sem tud újat mutatni, ezerszer láttuk már megénekelve az amerikai jogrendnek ezt a színjáték-jellegét. Ezzel együtt a Szerelem és halál az érdeklődést azért fenn tudja tartani mégis, azzal együtt is, hogy ez a sorozat is elköveti a hibát, hogy túl sok időt ad magának: belefért volna ugyanez egy-két epizóddal kevesebbe is, még ha akkor nem is lehetett volna ennyire dokumentarista, ennyire anti-szenzációhajhász a végeredmény. Jó, hogy így alakult: a Szerelem és halállal most kaptunk egy példát arra, hogy igenis lehet árnyaltan mesélni borzalmas bűnügyekről.
A Szerelem és halál hét epizóddal az HBO Maxon nézhető. 24.hu: 8/10
