A mai napig tisztán fel tudom idézni a sóvárgást: nyolcéves vagyok, és suli után nem hazafelé veszem az irányt, hanem futólépésben elzarándokolok a közeli játékbolthoz, hogy csendes áhítattal adózhassak az új, fenséges jövevény előtt. Arcomat az üvegnek nyomom, és közben elönt a bizonyosság, hogy ha valahogy megkaphatnám a kirakatot uraló, hatalmas T. Rexet, soha többé semmi problémám nem lenne az életben. A hipotézist sajnos nem volt alkalmam empirikus úton tesztelni, mert a szüleimet hidegen hagyta a vaslogikával levezetett érvelés az őshüllők és az örök boldogság kapcsolatáról.
Tragédiám persze a legkevésbé sem egyedi, hiszen akkoriban gyerekek milliói sóvárogtak fröccsöntött műanyag dinoszauruszok után. Ez csak egyik leágazása volt a Jurassic Park-láznak, ami végigsöpört a világon Steven Spielberg 1993 júniusában – Magyarországon szeptemberében – bemutatott sikerfilmje nyomán, új szintre emelve az amúgy is meglévő dínómániát. A Jurassic Park ugyanis jóval több volt egynyári kasszasikernél. A popkultúrára gyakorolt hatása mai napig lépten-nyomon felfedezhető, és messze túlmutat az elmúlt harminc évben készült folytatásokon és spin-offokon. A két trilógia és a több milliárd dolláros bevétel eltörpül amellett, hogy rabul ejtette a kollektív tudatot, megoldásai beépültek a hollywoodi sikerfilmek DNS-ébe, és generációk számára tette szexivé a paleontológiát.
A ‘90-es évekre a popcorn-mozi bejáratott dologgá vált, a stúdiók már jó ideje futószalagon gyártották a látványos, agresszív marketinggel megtolt, nagy költségvetésű filmeket, amik még annál is nagyobb bevételt söpörtek be pár hétvége leforgása alatt. Ebben is élen járt Spielberg, elvégre az első blockbusterként 1975-ös filmjére, A cápára szokás hivatkozni, mely hatalmas sikerével kitaposta az utat az új forgalmazási stratégia előtt. A Jurassic Park viszont ehhez képest is szintlépést hozott: csak a marketingre 65 millió dollárt költöttek, aminek része volt a több mint száz céggel mintegy ezer termékre megkötött licencszerződés is. A Jurassic Park-logót és a merchandise termékeket így képtelenség volt elkerülni a bemutató körüli hetekben, de Spielbergék – jó dramaturgiai érzékről tanúságot téve – gondosan ügyeltek arra, hogy miközben a csapból is a dínók folynak, mégse lőjék le előre az igazi poént. Az előzetesekben például csak villanásokra mutatták meg a film igazi sztárját, a T. Rexet, mert tisztában voltak vele, hogy a titokzatosság és a sejtetés csak még jobban fokozza a kíváncsiságot – főleg, ha megtámogatják az ezredvégi fogyasztói társadalom teljes arzenálját felvonultató totális kampánnyal. A stratégia bevált, az emberek tódultak a moziba, a Jurassic Park pedig minden idők legjövedelmezőbb filmjévé vált, és ezt a címet végül csak a Titanic ragadta el tőle 1997-ben.
Az éles szemű filmkritikus, Anne Thompson 1993 júliusában, hetekkel a premier után hosszan sorolta a Jurassic Park által megdöntött rekordokat, ám rögtön felhívta a figyelmet arra is, hogy a számok és statisztikák önmagukban nem adják vissza a film kulturális-üzleti jelentőségét:
Szóval milyen nagy is a Jurassic Park? Próbáljuk meg a következő méretet: ez maga a jövő. Megváltoztatta a hollywoodi filmkészítés örökre, de legalábbis addig, amíg be nem köszönt a következő Jura korszak
– írta az Entertainment Weeklyben, ám lelkesedésébe érezhető aggodalom is vegyült. Ekkor látta ugyanis végleg szárba szökkenni azt a jelenséget, miszerint a filmek nem önálló alkotások többé, hanem egyre inkább egy óriási termékportfólió elemeivé degradálódnak, ami a videojátékoktól kezdve a Happy Meal-menükön át terjed egészen a játékboltok kirakatait uraló T. Rexekig, amik előtt kisfiúk tömegei vágyakoznak mindhiába.
Ezt is a Vészhelyzetnek köszönhetjük
Spielberg fél évszázados pályafutásában voltak erős évjáratok, de 1993 ezen belül is rendkívüli. Ekkor ugyanis néhány hónap eltéréssel mutatták be a mozik a Jurassic Parkot és a Schindler listáját, vagyis a tökéletes nyári, óriásszörnyes blockbustert, illetve a fekete-fehér holokauszt-drámát, amely ország-világ előtt bizonyította, hogy Spielberg „komoly”, szerzői filmes rendezőként is megállja a helyét. A meglehetősen különböző hangulatú világok között szusszanásnyi szünetet sem tarthatott – a két film olyannyira egymásra csúszott, hogy a Jurassic Park utómunkáinak egy részét régi barátjára, George Lucasra bízta, mert neki el kellett utaznia Lengyelországba forgatni. Az őrült tempónak meg is lett a gyümölcse a következő évi Oscar-gálán: a Jurassic Parkkal három technikai díjat söpört be, a Schindler listája pedig tarolt, a fő kategóriákból hozva el hét elismerést, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járót.
Spielberg amúgy az 1991-es Hook után már egyből a Schindler listájának akart nekiállni, ez ugyanis személyes jelentőséggel bírt a számára – főleg miután a berlini fal leomlását követően aggódva tapasztalta, hogy a neonácizmus és a holokauszttagadás egyre nagyobb teret nyer a nyugati társadalmakban. A Universal csak úgy adott zöld lámpát a nem túl jövedelmezőnek ígérkező történelmi drámára, ha előbb Spielberg leszállítja nekik a kasszarobbantó dínós filmet. A rendező később maga is elismerte, hogy volt ráció a stúdió gyengéd zsarolásában, hiszen jól mérték fel, hogy a fordított sorrend úgysem működött volna: a Schindler listája után Spielberg ugyanis aligha lett volna kész egyből nekiállni a Jurassic Park forgatásának.
Na, nem mintha az óriáshüllők ne izgatták volna a fantáziáját. Spielberg már gyerekkorában hatása alá került a japánok atombomba-traumáját feldolgozó, ‘50-es évekbeli Godzilla-filmnek, amit felnőtt fejjel is a legmesteribb dinoszaurusz-filmnek nevezett (ennek újravágott, szemérmetlenül amerikanizált változatát az Egyesült Államokban is bemutatták, Godzilla, King of the Monsters! címen). Ezt a gyerekkori inspirációt láthatóan beépítette első nagy sikerfilmjébe, A cápába és a Jurassic Parkba is. Egy későbbi interjúban fel is fűzte ezeket egyetlen filmtörténeti fonálra, amikor úgy fogalmazott:
A szellemiséget tényleg sikerült továbbvinnie, különösen, ha ahhoz viszonyítjuk, mire jutott Hollywood Spielberg nélkül A cápa második, harmadik és negyedik részével.
A Jurassic Park tehát olyan volt, mintha neki íródott volna, és nagyon messze ez nem is áll a valóságtól. Az ötletbe ugyanis már akkor beleszeretett, amikor a film alapjául szolgáló regény még el sem készült. Akárcsak George Clooneyt, ezt is a Vészhelyzetnek köszönhetjük, mert Spielberg 1989 őszén azért találkozott a bestsellereket író Michael Crichtonnal, hogy megvitassanak egy forgatókönyvet, amelyből évekkel később a kultikus kórházi sorozat kinőtte magát. Beszélgetés közben az író mesélt készülő regényéről, Spielberg pedig egyből meglátta a genetika segítségével feltámasztott dínókban a lehetőséget, és meg is győzte a Universalt, hogy a többi stúdiót túllicitálva vegye meg neki a megfilmesítési jogokat. Alaposan beletenyereltek ezzel a korszellembe, ráérezve, hogy az óriásszörnyes zúzást és a kalandot csak erősíti az égetően aktuális tanmese, amely a természet rendjébe beavatkozó emberi hübriszről szól – akárcsak a már említett, eredeti Godzillában, amelyben szintén az erkölcsről elszakadt tudományos fejlődés túlkapásait bünteti meg a mélytengeri óriáshüllő.
A modern kor totemállatai
A dínómánia persze korántsem a Jurassic Parkkal, és még csak nem is a 20. században kezdődött. A földben talált hatalmas csontok már évezredek óta izgatták az emberi fantáziát, gyakran ezek szolgáltak alapul a sárkányok és más mitikus lények megalkotásához is. A 19. század elején pedig tudományosan is elkezdték kutatni és osztályozni a dinoszauruszokat, ami nemcsak az egymással versengő kutatókat, kalandorokat tartotta lázban, de a kulturális képzeletünket is hamar leigázta. Természetesen a popkultúrának vérfrissítést adó filmesek nem maradhattak ki a buliból: az első dínófilm már 1905-ben készült, ám erről csak feljegyzések maradtak fent, mert később elveszett. Kevesebb, mint egy évtizeddel később viszont már a korai Hollywood legnagyobb rendezője, D. W. Griffith nyűgözte le a mozinézőket elszabadult őshüllőkkel (Brute force, 1914), a ‘20-as, ‘30-as évek kultikus látványfilmjei közül pedig elég olyan klasszikusokat említeni, mint az Arthur Conan Doyle írásából adaptált Az elveszett világ (1925), illetve a King Kong (1933), ahol a címszereplő óriásgorilla vérszomjas dínókkal verekszik meg a képzeletbeli Koponya-szigeten.
Az elmúlt évtizedben számos elmélet született arra, hogy miért nyűgöznek le minket ennyire a dinoszauruszok. W. J. T. Mitchell amerikai irodalomprofesszor és művészettörténész könyvet írt erről, szerinte épp a hozzájuk fűződő ellentmondásos viszonyunk az egyik fő ok.
Olyanok, mint mi, és mégis nagyon mások. Rémisztő szörnyetegek, ám biztonságot nyújtóan kihaltak. Valahogy úgy tekintünk a dinoszauruszokra, ahogy a hajléktalanokra vagy a munkanélküliekre: felsőbbrendűség, szorongás, szánalom és rettegés vegyes érzéseivel. Végülis mi nem vagyunk elavultak, hajléktalanok, és nem is tartunk a kihalás felé… ugye? És azok ott nem bánthatnak minket… vagy mégis?
– írta The Last Dinosaur Book című 1998-as könyvében Mitchell, aki egészen odáig megy, hogy a dinoszauruszokat a modern kor totemállatának nevezi. Szerinte ugyanis ezek a tudományosan megalapozott, részben mégis a képzeletünk által életre hívott lények tökéletesen jelenítik meg az ipari és fogyasztói társadalom konfliktusos vágyait és félelmeit. Ebben az értelemben tényleg a sárkányok és egyéb szörnyek modern leszármazottai, és ilyen módon kulturális kivetülésük Mitchell szerint elsődleges a kutatási eredményekhez képest. Ő úgy tartja, hogy ha a dínók nem ragadnák meg ennyire elementárisan a populáris képzeletet, akkor a tudományos érdeklődés is hamar elapadna irántuk.
A legjobb dolog, ami az őslénytannal történhetett
Az mindenesetre nem kérdés, hogy a dínóőrületet a Jurassic Park járatta soha nem látott csúcsokra. Azon kevés tudományos-fantasztikus filmek egyike, melyek nemcsak a popkultúrára, de a tudomány fejlődésére is komoly hatást gyakoroltak.
„A Jurassic Park hatalmas és alulértékelt szerepet játszott a paleontolológia manapság látott átalakulásában. Régebben ez egy meglehetősen száraz akadémiai területnek számított, amivel idős emberek foglalatoskodtak Oxbridge-ben és a Harvardon. Mára viszont tudósok sokszínű csoportja ássa bele magát világszerte, és a Jurassic Park szolgáltatta ehhez a fordulópontot” – mondta a 25. évfordulón a Guardiannek Steve Brusatte, az Edinburghi Egyetem kutatója, és legtöbb kollégája egyetért az értékelésével. A londoni Természettudományi Múzeum egyik paleontológusa például felidézte, hogy tinédzserként mekkora lökést adott neki a film.
Ugyan már előtte is érdekeltek a dinoszauruszok, a film népszerűsége miatt többé nem tartottam kínosnak, hogy karrierként beszéljek erről. Nem éreztem ettől magam kockának.
Mike Benton, a Bristoli Egyetem professzora pedig arról mesélt, hogy minden évben megkérdezi az új tanítványait, hogy mi volt a legfőbb inspiráció, ami miatt a paleontológiát választották, és minden alkalommal a Jurassic Parkot említik a legtöbben. A természettudományi múzeumok látogatószáma megugrott, a dinoszauruszok váltak a sztárokká, és a fokozódó figyelem hatására az intézmények újragondolták a kiállításaikat, központi helyen mutatva be a dinoszaurusz maradványokat.
Az érdeklődés hullámai még az évtized legnépszerűbb szitkomját, a Jóbarátokat is elérték: Rosst ugyan sokszor szívatták a többiek azzal, hogy az általa rajongott paleontológia milyen ciki és unalmas, ám ő jogosan vághatott vissza Rachelnek azzal, hogy az ő foglalkozásáról szóló filmet százmillióan nézték meg a moziban, míg a ruhakereskedelmről szóló thriller aligha érdekelne ennyi embert. A Jurassic Park-hatásnak persze voltak az árnyoldalai is: volt tudós, aki arról beszélt, hogy a közvéleményben túlzó és téves képzeteket és elvárásokat ültetett el arról, mire képes a génkutatás az őslényekkel kapcsolatban, más pedig arról, hogy a filmet követően megugrott az őslénycsontok és fosszíliák illegális kereskedelme, valamint elmosódtak a határok tudomány és szórakoztatás között.
Ezzel együtt is szinte teljes az egyetértés abban, hogy a Jurassic Park a legjobb, ami történhetett a paleontológiával. Spielbergék a korábbiaknál sokkal jobban odafigyeltek a tudományos pontosságra, de persze számos ponton el is tértek tőle a hatás kedvéért. Tudományos szakértőnek felkérték a neves őslénykutatót, Jack Hornert. „Az volt a dolgom, hogy vigyek némi tudományt a filmbe, de azért ne tegyem tönkre” – mondta utólag Horner, aki a tanácsok mellett inspirációként is szolgált: részben róla mintázták az egyik főszereplőt, a Sam Neill alakította Alan Grantet. A paleontológia ráadásul sok mindent felülírt 1993 óta azzal kapcsolatban, hogy milyenek voltak a dinoszauruszok.
Most, 30 évvel később már sokkal többet tudunk róluk, mint akkor. A legfontosabb talán az, hogy ma már tisztában vagyunk vele: a legtöbb dinoszaurusznak voltak tollai, néhányuknak még szárnya is. A Velociraptorok testét toll borította, a mellső lábaikhoz kisebb szárnyak csatlakoztak, bár valószínűleg repülni nem tudtak velük. Az első tollas dinoszauruszfosszíliákat az 1990-es évek közepén fedezték fel Kínában, évekkel a Jurassic Park után, így a film készítőinek fogalmuk sem volt erről az egészről
– mondta a 24.hu-nak adott interjújában a már említett Brusatte, akinek dinoszauruszokról szóló könyve magyarul is megjelent, és aki azóta maga is bekerült a Jurassic World-filmek szakértői gárdájába, így módjában áll küzdeni a még hitelesebb filmes ábrázolásért.
A csúcsragadozó visszatérése
A Jurassic Park erejét nyilván úgysem a tudományos hitelesség adja, hanem Spielberg elbeszélői képessége és a filmes meggyőző erő: vagyis az, hogy a közönség számára hihetően és izgalmasan keltette életre a 65 millió éve kihalt dínókat. Ezen a téren meglepően jól kiállta az idő próbáját, ami főleg akkor szembetűnő, ha a Jurassic World-filmekhez viszonyítjuk. Az 1993-as eredeti még ma, harminc év távlatából is jobban néz ki és jobban épít feszültséget, mint nagyobb, hosszabb és bombasztikusabb leszármazottai. A maga idejében pedig kifejezetten forradalminak számított, ugyanis új távlatokat nyitott a látványfilmek számára, átléptetve Hollywoodot a CGI-korszakba. Spielberg épp a paradigmaváltás határán hozta létre klasszikusát: a filmben még vegyesen használt A cápából is ismert animatronikus robotokat és számítógépes speciális effekteket.
Nem a Jurassic Park az első film, ahol használtak CGI-t – akadtak korábbi mérföldkövek, mint Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa, A mélység titka és a Terminátor 2 –, ám abban úttörő volt, hogy itt sokkal nagyobb tétekben játszottak az alkotók. Spielberg később elismerte, hogy a Jurassic Park sikere azon állt vagy bukott, sikerül-e realisztikusan életre kelteni ezeket a lényeket a vásznon az új technológia segítségével, amihez addig csak nagyon óvatosan nyúltak a filmesek. Ez még annak ellenére is látványos szintlépés volt, hogy a számítógéppel animált dínók mindössze hat percig látszottak a vásznon, a többi jelenetben robotokkal dolgoztak (így például a legendás T. Rex irányítható modelljét tetőtől talpig megépítették).
A CGI tehát hirtelen a tömegfilm perifériájáról központi szerepbe került, ennek a gesztusnak pedig együtt élünk áldásos és kevésbé áldásos következményeivel. A Jurassic Park dinoszauruszait látva hitte el Peter Jackson, hogy van értelme belevágnia A gyűrűk ura monumentális megfilmesítésébe, George Lucast pedig a Star Wars-előzménytrilógiájának elkészítésre bátorította. Még Stanley Kubrickra is akkora hatással volt, hogy új lendülettel vette elő régóta dédelgetett filmtervét, az A. I. – Mesterséges értelem című filmet, amelyet halála után végül épp Spielberg fejezett be. De ha körbenézünk a mai hollywoodi kínálaton, könnyű belátni, hogy
A látványosság már a Jurassic Parknál is túlnőtt a szereplőkön, Spielbergék ezért azt is megtehették, hogy nem az igazi hollywoodi húzónevek közül válogattak (bár eredetileg Harrison Fordnak is felajánlották Alan Grant szerepét, de ő visszadobta). Sam Neill fel is idézte nemrég ezzel kapcsolatos frusztrációit: eleve volt némi imposztor-szindrómája, hogy mit keres ő egy gigantikus látványfilm főhőseként, ám ez csak tovább fokozódott, amikor látta, hogy a film promóciója másról sem szól, minthogy Spielbergnek igazi sztárok sem kellenek egy blockbuster elkészítéséhez. Hiába vált Jeff Goldblum fanyar humorú matematikusa, a bőrdzsekis Ian Malcolm később népszerű mémmé, és hiába tűntek fel nagy színészek Alec Guinnesstől kezdve Samuel L. Jacksonon keresztül Laura Dernig, a humán szereplőgárda érezhetően másodlagos volt a dínókhoz képest.
A kampányígéret tehát igaznak bizonyult, amit csak még jobban aláhúzott a szimbolikus egybeesés, hogy 1993 júniusában a Jurassic Park nagy riválisa épp Az utolsó akcióhős volt a mozipénztáraknál. A Schwarzenegger karizmájára (és karizmára) építő akcióvígjáték látványosan alulmaradt a versenyben, átengedve az utat a mozisztárok fölé magasodó dinoszauruszoknak és más, CGI-generálta látványelemeknek, amelyek ismét csúcsragadozóvá válhattak a popkultúra vadonjában.
