A traumáikból lábadozó hősök embert próbáló, magányos utazása kedvelt témája a filmeseknek, főleg akkor, ha még valóságalapjuk is van. Egyszerűen van valami emberi, felemelő és inspiráló abban, ahogy valaki a romokban heverő életének darabjait hátizsákba pakolja pár térképpel és némi ivóvízzel együtt, majd útnak indul. A jellemzően pofátlanul fotogén tájak közt lerótt súlyos kilométereken túl a lényeg a belső utazáson van, hisz az El Caminóra sem azért megy az ember, mert puszta kilométerhiánya van.
Egy részeg író zuhanása, majd felemelkedése is unalmas klisé lenne, ha csupán a forgatókönyv lapjain létezne, de amint Franciaország nagyon is valóságos íróreménységéről van szó, máris más a helyzet. Sylvain Tesson prominens párizsi művészcsaládba született, kalandvágyó íróként hamar saját jogán is fontos tagja lett az értelmiségi elitnek. Tesson ezer fokon lobogott, még saját bevallása szerint is a párizsi éjszakai élet fenegyereke volt, aki az egyik őrültséget művelte a másik után. A maximális kalandvágy nem csak a partiéletét határozta meg: azzal vált Franciaország egyik legünnepeltebb írójává, hogy kalandjait papírra is vetette, azokból pedig volt elég. Nem kispályázott: ha nem épp Izlandot szelte át motorral, akkor keresztülgyalogolta a Himaláját, fél évig teljes izolációban élt a Bajkál-tó partján vagy épp hópárducokat figyelt meg Tibetben. Mindebből máris kiviláglik, hogy Tesson az a típusú örökmozgó kalandor, aki csak akkor képes megülni a fenekén, ha az élet parancsolja így. 2014-ben ez meg is történt, amikor Chamonix-ban egy átmulatott éjszakát követően részegen kizuhant az ablakon, és kis híján meghalt: húsz helyen törte össze magát, arca részlegesen lebénult és kómába került.
Nem túl nagy spoiler, hogy Tessonnak sikerült megtennie az 1300 kilométert, ahogy az sem, hogy élete talán legfontosabb kalandján már bőszen jegyzetelt következő könyvéhez. A Járatlan utakon 2016-ban jelent meg franciául, most pedig Denis Imbert készített belőle egy visszafogott drámát az Oscar-díjas Jean Dujardinnal a főszerepben.
A Járatlan utakon főhősét nem Tessonnak hívják, ám sorsa nyilvánvalóan a szerzőén alapszik. Pierre sármos és ünnepelt író, aki fél perc alatt dumálja le bárkiről a bugyit, és a bulikra sem olyan kispolgári módon érkezik meg, ahogy az unalmas földi halandók – ajtón –, hanem az ereszcsatornán felkapaszkodva az erkélyről ugrik be. Még azt is elhiszi magáról, hogy eléri a Holdat – így zuhan nyolc métert, és töri magát ripityára. A meglehetősen arrogáns és forgószél-jellegű férfit, és a megtört, sebhelyes arcú, sántikáló vándort a kétféle idősíkon játszódó történet forrasztja lassan építkezve egyetlen emberré.
Pierre jelleme egyrészt a múltbéli történések alapján tárul fel, másrészt túratársai által. A férfi bár magányosan gyalogol, időről időre csatlakozik hozzá egy-egy régi ismerős, vagy épp idegen, amelyek tovább formálják a bicegő kalandor alakját – kifejezetten jó pillanatai a filmnek, amikor a húga érkezésével édesanyjukkal kapcsolatos gyászuk is előtérbe kerül, vagy amikor egy fiatal, láthatóan kallódó srácot kezd akaratlanul is mentorálni. A film azonban nem időz sokat egy-egy ilyen epizódnál, Pierre veszi a hátizsákját, és továbbáll, hisz nem mások utazása ez, csakis az övé.
A történetben megvan a potenciál ahhoz, hogy zajos, látványos, katartikus kalandfilm legyen egy gyarló hőssel, aki a film nagy pillanataiban belátja, milyen hamis és pusztító életet élt, hogy aztán Mont Saint-Michel festői szépségű szigetével a háttérben valamilyen érzelmes zenére élje át a nézővel együtt a sorsfordító katarzist. A Járatlan utakon nem is állhatna ettől távolabb, Imbert pedig nem is hozhatott volna ennél jobb rendezői döntést. Egy csendes és intim belső utazás ez, fölösleges pátoszoktól mentes önterápia, ahol ugyan Dujardin Pierre-ként folyamatosan narrálja a cselekményt, nem pszichologizál feleslegesen, és távolról sem akar úgy tenni, mintha egy ilyen utazás automatikusan magával hozná az univerzum titkainak megfejtését.
Nem attól lettem okosabb, mert ráleltem a bölcsességre, hanem azért, mert a testem a saját egészségem érdekében erre kényszerített
– mesélte Tesson egy interjúban, amely tökéletesen összefoglalja Pierre utazását is. A sérült író számára az önként vállalt sajátos zarándoklat egy tanulási folyamat: saját vallomása szerint útjával a megváltást keresi, hogy aztán rájöjjön, saját magán belül kell megtalálnia azt a múltbéli hibák és a jelenlegi korlátok elfogadásával.
A belső utazást hangsúlyozandó a lecsupaszított küzdelemből szinte teljesen ki vannak vonva az ilyen jellegű túrákat jellemző objektív veszélyek, amely szintén rendkívül bátor döntés: nincsenek természeti csapások, éhes vadkancsordák vagy egyéb, izgalmas és cselekménypörgető veszélyfaktorok, Pierre nagyrészt füves pusztákon és domboldalakon gyalogol különösebb akció nélkül. A természet egészen más jellegű főszerepet játszik: nem csupán csodálatosan szép biodíszlet, hanem katalizátora is annak, hogy Pierre a tájon túlra, önmagába tekintsen. Ami a Járatlan utakon előnye, az egyben a hátránya is: az akció ilyen jellegű kivonása, a hangsúlyos csúcspontok hiánya kissé ellaposítják a végeredményt. Ez főleg azok számára csorbíthatja a filmélményt, akik nem feltétlenül tudnak belefeledkezni a szép képekbe és a lassú, akciómentes cselekménybe, esetleg látványos kalandfilmet várnak.
A film végén egy férfi áll a tengerparton hatásvadász dallamok helyett lágy zongoraszóval kísérve. Megérkezett, de most már tudja, hogy sosem ez volt a lényeg, hanem az addig vezető 1300 kilométer – a Járatlan utakon ezt az ordító klisét tudja csendesen és visszafogottan, mégis sallangmentesen, életszagúan és felemelően tálalni.
Járatlan utakon (Sur les chemins noirs), 2023, 95 perc. 24.hu: 7/10
