Igazság szerint az idei cannes-i filmfesztivál nyitóestéjén jobban lázba hozott a 78 éves Michael Douglas megérkezése, mint a Johnny Deppet felvonultató nyitófilm. Deppről (aki egyébként június 9-én tölti be a hatvanat) lemondtam akkor, amikor annyira belebonyolódott A Karib-tenger kalózai-franchise-ba, hogy elfelejtett rendes filmekben is szerepelni, Douglas ellenben máig izgalmas maradt, és alig pár éve villantotta meg komikus oldalát a szuper hangulatos A Kominsky-módszer című netflixes sorozatban.
A vörösszőnyeges bevonulásnál Douglast felesége, Catherine-Zeta Jones és gyönyörű, nemrég színészi pályára lépett húszéves lánya, Carys fogta közre. A még mindig határozottan fess sztár életműdíja átvételére érkezett, és az este kiemelkedő pillanata volt, amikor véget érni nem akaró álló ovációval ünnepelte őt a terem. Kicsit kevésbé volt menő, amikor Douglas a spontánnak beállított beszédét szemüveggel is csak akadozva tudta leolvasni a súgógépről, és ekkor elkezdtem kicsit aggódni, hogy a másnapi nyilvános beszélgetés vele – amire csak gyors reflexeimnek köszönhetően sikerült jegyet szereznem – talán mégsem lesz olyan szórakoztató, mint remélem.
Zárójel: a Jeanne du Barry című nyitófilm, amelyben Depp XV. Lajost, a rendező, Maiwenn pedig a király kurtizán szeretőjét alakítja, a várakozásaimnak megfelelően szinte teljesen érdektelen volt, leszámítva Depp és Maiwenn kettősét, ami remekül működött, és hosszú idő óta most láttam a tisztességes franciasággal beszélő Deppben megint valami kis szikrát. Remélem, a rendezőnő visszatér az olyan realista filmekhez, mint a Polisse vagy a szívbemarkoló Az én szerelmem volt, de egy gratulációt megérdemel azért, hogy felébresztette Deppben a színészt.
Szerencsére Douglas másnap, súgógép nélkül sokkal jobban teljesített, amikor körülbelül kétszáz ember előtt beszélgetett egy francia újságíróval, aki a kelleténél több „És az milyen érzés volt…?”-típusú kérdést tett fel, de a sztárnak időnként sikerült kicseleznie az unalmas kérdéseket, és becsempészett néhány jó sztorit a beszélgetésbe. Douglas egyébként rendszeres vendég Cannes-ban: először 1979-ben járt itt a Kína szindrómával, amelynek producere is volt, ezt követte az Elemi ösztön, az Összeomlás, a Tőzsdecápák második része és a Túl a csillogáson. És hogy mindez milyen érzés volt?
Folyamatos rajongás vesz körül, ami megtisztelő, de ez azzal is jár, hogy nem vehetek részt az eseményekben, nem tudok elkeveredni az emberek közt. Leonardo DiCaprióval beszélgettem erről: régebben még el tudtunk menni szórakozni, de a közösségi média korában, ha odamegyünk valahova, valaki rögtön kiposztolja, és azonnal megjelenik ott egy csomó ember.
Az összes filmjén persze nem ment végig a másfél órás beszélgetés során, de többről is mondott egy-egy aranyköpést.
- Elemi ösztön: „Még a franciáknak is sok volt a cannes-i fesztiválpalota óriási vetítővásznán látni a szexjeleneteit. Utána nagyon csendes volt a vacsora, mindenki emésztette a látottakat.”
- Végzetes vonzerő (amelyben Douglas figurája megcsalja a feleségét Glenn Close-zal, és ennek nem lesz jó vége): „Mondták nekem, hogy a franciáknál természetes, hogy mindenki szeretőt tart, nem fognak megbotránkozni a filmen. Tényleg nagy siker lett Franciaországban, de szerintem azért, mert minden feleség elvitte rá a férjét, hogy «Nézd, ez történhet veled is!»”
- A rózsák háborúja: „Danny DeVito rendezte, akinek A smaragd románcában és A Nílus gyöngyében sok kényelmetlenséget ki kellett állnia miattam. A film zárójelenetét forgattuk, ahol egy csillárról lógunk Kathleen Turnerrel. Eltartott egy ideig, amíg felkecmeregtünk a helyünkre, és akkor Danny elkiáltotta magát: »Ebédszünet!«. De aztán jött valaki, és leszedett minket.”
Ami általában a szexjeleneteket illeti:
A szexjelenet olyan, mint az akciójelenet, ki kell találni előre a koreográfiáját lépésről lépésre. Fontos, hogy a partnered ne érezze úgy, hogy visszaélsz a helyzettel, mindig előre szólsz, hogy hova fogod tenni a kezed. Aztán, ha szép lassan felépült a jelenet, fel lehet gyorsítani, és remélhetőleg a végén úgy tűnik, mintha improvizált lenne az egész. Azért így is akadnak néha meglepetések. Például amikor Jeanne Tripplehorn az Elemi ösztön forgatásán ránézett a másnapi forgatási tervre, megkérdezte: »Mi ez a tizenkét eltéphető bugyi a listán?«
Utoljára 2013-ban, az extravagáns, meleg zongoristáról, Liberacéról szóló Túl a csillogásonnal szerepelt a cannes-i programban, erről több sztorit is mesélt. Nem elég, hogy a rendező, Steven Soderbergh maga fényképezi és vágja a filmjeit, elképesztően gyorsan is dolgozik. Erre Douglas már az első közös filmjük, a Traffic forgatása elején rájött: „Steven felajánlotta, hogy megmutatja a lakókocsimat, ahol a felvételek közti szünetekben tudok pihenni. Odasétáltunk, és azt mondta: »Jól nézd meg, mert most látod utoljára.« Annyira gyors, hogy mire hazaérsz a forgatásról, lezuhanyozol és megnyitod az emailed, már ott vár az aznapi anyag összevágva.”
Soderbergh akkor osztotta Douglasre Liberace szerepét, amikor a színész nyelv- és torokrákkal küzdött, amelyből aztán teljesen felépült. Szeretője szerepét Matt Damon vállalta. Ám jött egy kis fennakadás:
Steven azt mondta, csak egy év múlva tudunk elkezdeni forgatni, mert még van egy másik munkája előbb. Aztán Matt is felhívott, hogy sajnos neki is van még egy másik kötelezettsége, csak egy év múlva tudunk forgatni. Később tudtam meg, hogy valójában azt akarták megvárni, hogy kicsit normálisabban nézzek ki, mert csont és bőr voltam.
Annál a jelenetnél is Soderbergh kezelte a kamerát, amikor Douglas és Damon figurája bedrogozva szexelnek. „Steven ott volt alattunk a kamerájával, mi tettük a dolgunkat, a végén leeresztette a kamerát, letörölte a homlokáról a verejtéket, és csak annyit mondott: »Nincs hozzáfűznivalóm«.”
Természetesen muszáj volt szót ejteni Michael apjáról, a 2020-ban, 103 évesen elhunyt Kirk Douglasről is: „Az 50-es, 60-as években a filmsztárok még évi öt-hét filmet forgattak, így az apám nem volt annyira jelen az életemben, mint szerettem volna, és ezért nehezteltem rá egy kicsit. Aztán amikor saját gyerekeim lettek, rájöttem, hogy az apám nem is teljesített olyan rosszul!”. A két Douglas csak egyszer, a 2003-as Túl nagy család című vígjátékban szerepelt együtt, de ebben rögtön Michael első házasságából született fia, Cameron is játszott. „Eleinte izgultunk az apámmal, hogy Cameron ügyes lesz-e, de aztán láttuk, hogy jól csinálja. Akkor összenéztünk: Megjött a riválisunk! Innentől mindenki csak magára számíthat!
Douglas egyik fő hagyatéka biztosan a gátlástalan bróker, Gordon Gekko figurája lesz a Tőzsdecápákból, aki szerint ugyebár „a kapzsiság jó dolog”. Igaz, hogy folytatása, a Cannes-ban 2010-ben bemutatott Tőzsdecápák: A pénz nem alszik a közvélekedés szerint nem sikerült fényesen, mégis meglepő kissé, hogy ezt Douglas is kész elismerni. A kérdésre, hogy miért vállalta el a folytatást, frappánsan úgy felelt: „Valószínűleg a kapzsiság miatt.” És még cizellálta is: „Nem volt a legihletettebb döntés, de azt hittük, kijöhet belőle valami jó. A forgatókönyv nem sikerült elég erősre, de élveztem a forgatást, és Shia LaBeouf csodás volt a filmben.”
