A legsúlyosabb városképet formáló esemény természetesen maga a világháború volt. Budapest szörnyű ostromában a házak 27 százaléka semmisült meg, vagy rongálódott meg súlyosan, összesen 32 ezer lakás pusztult el vagy vált lakhatatlanná. Az ötvenes-hatvanas évek utcaképeinek meghatározó elemeivé váltak az eltakarított romok hűlt helyei: a foghíjtelkek hatalmas tűzfalakkal. Fontos utakról, terekről, közlekedési csomópontokról hiányoztak hosszú évtizedeken keresztül épületek, elég csak a Kálvin térre, az Astoriára vagy épp a Rákóczi útra gondolni.
A politikai akarat még a foghíjak között is válogatott. Míg a világháborúban megüresedett telkek némelyike a 21. századot is megérte beépítetlenül, az 1956-os szabadságharc leverésekor lerombolt házakat elképesztően gyorsan visszaépítették az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésében. A három kilőtt ház helyén 1960-ra már három vadonatúj épület állt, melyek nemhogy a szovjet tankokra, de a szocializmusra se emlékeztettek: megjelenésük megfelelt a legfrissebb nemzetközi trendeknek.
A megmaradt tűzfalaknak azonban városképi jelentősége lett. Nem csak a csupaszoknak, vagy a vadszőlővel befutottaknak. A legtöbb helyen hirdetéseknek adtak helyet. Akkoriban nem váltogatták olyan gyorsan a reklámokat – hiszen a szocializmusban a cégek és a termékek is viszonylag állandók voltak –, így a tartós hirdetések több helyen ikonikussá váltak. Mint a legendás Fabulon-mozaik a Kálvin téren.
Nem kellett sokat várni, hogy a neonfeliratok is megjelenjenek a tűzfalakon. Ez a technológia ugyan koránt sem volt új – már az 1910-es években voltak fényreklámok Budapesten –, de a szocializmus idején második virágkorukat élték. Egyesek szerint ezzel nem csak az adott termékeket vagy szolgáltatásokat szerették volna hirdetni, hanem azt is, hogy a szocialista főváros valódi metropolisz, ahol „fényűző” az élet.
A háború persze az állva maradt házakon is rajta hagyta a nyomát. Volt amelyiken szó szerint is, hiszen még az ezredfordulón is jó pár golyónyomokkal pettyes ház állt a városban (sőt, aki akar, még ma is találhat ilyeneket). Ám a helyreállítások is alaposan alakítottak a városképen.
Az épületeket ugyanis nem eredeti formájukban, hanem gyakran leegyszerűsítve építették újra. Nem volt ritka, hogy új emeletet vagy akár emeleteket húztak rájuk, és a földszinteken nagy, üvegkirakatos üzleteket alakítottak ki. E beavatkozásoknak számos oka lehetett. Egyesek szerint a szocializmus szakítani akart az „úri világ” díszítésével, mások szerint egyszerűen nem volt pénz a háború utáni időszakban a teljes körű renoválásra. Valószínűleg a korszellemnek is szerepe lehetett ebben, hiszen ne feledjük el: a modern portálok kialakítása, az emeltráépítések és a historizáló épületek díszítésének egyszerűsítése, a tetőidomok visszabontása már a negyvenes évek elején megkezdődött. Az akkor harminc-negyven éves épületek nem jelentettek különösebben értéket a kortársak szemében, mint ahogy most is kevesen gondolnak így a nyolcvanas-kilencvenes évek építészetére.
Persze azért a két világháború között kialakított modernista üzletportálok nagyon más színvonalat képviseltek, mint a szocializmus legtöbb boltkirakata. Pláne máshogy néztek ki, mint a századelő tágas, másfél szint magas, nagyvonalú, elegáns üzletterei, melyeket számos helyen födémekkel választottak ketté, kis belmagasságú üzleteket alakítva ki.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a háborút követő helyreállítások során jóval több „kupola” tűnt el Budapestről, mint a korábbi időszakban. Elég csak az Egyetem téri Pázmány Péter Tudományegyetem épületére (ma ELTE Állam- és Jogtudományi Kar) vagy épp a Műegyetem CH-épületére és annak szomszédjára gondolni a Szent Gellért téren.
Ha a háború utáni átépítések állatorvosi lovát keressük, akkor azt alighanem a Rákóczi út 52. alatt találjuk meg. Ezt az 1956-os harcokban megsérült kis házat a helyreállítás során megfosztották tetődíszeitől, homlokzatát leegyszerűsítették, ráhúztak még két szintet és átépítették a földszintjét is.
Ráadásul megfigyelhetünk rajta valamit, ami nagyon jellegzetes beavatkozás volt Budapesten a hatvanas-hetvenes években, de néhány helyen még a kilencvenes években is szívesen alkalmazták. Ez az árkádosítás.
Ebben az időszakban Budapest közlekedési problémáit úgy igyekeztek megoldani, hogy megpróbálták zökkenőmentesebbé tenni az autóközlekedést. A metró megépülte után például a Rákóczi úton megszűnt a villamosközlekedés, és hogy még több hely jusson a várost keresztülszelő autóforgalomnak, úgy döntöttek, hogy a gyalogosokat a házak alá terelik.
A drasztikus beavatkozás alaposan átformálta a Rákóczi út képét, ráadásul hosszú távon egyáltalán nem váltotta be a reményeket. Míg a kiszélesített úttesteken továbbra is állt a forgalom csúcsidőben, a sötét árkádok idővel közbiztonsági és higiéniai problémát kezdtek jelenteni.
Bár a módszer nem vált be, néhány helyen máshol is találkozhatunk vele a városban, elsősorban ott, ahol másképp nem tudták elhelyezni a metrófeljárókat a kiszélesített úttestek miatt.
Persze voltak olyan üres telkek is, amelyeket nem a háború tett azzá. Olyanok, amelyeket ugyan többszintes lakóházaknak jelöltek ki valamikor a századfordulón, mégis üresen maradtak. Ezek a grundok voltak a huszadik század jelentős részében a gyerekek játszóterei, akár a Pál utcai fiúkra gondolunk, akár a focira: legendás magyar labdarúgók tanultak meg játszani a beépítetlen telkeken.
Ugyanakkor a hatvanas években még tele volt a város olyan földszintes épületekkel is, amelyekből mára csak mutatóba maradt egy-egy. A Margit körúton és a Frankel Leó úton is jóval több akadt belőlük, a helyükre idővel modern lakóházak kerültek. Az Árpád út földszintes házainak nagy részét a lakótelepépítés tüntette el.
Különösen alakult a budai Vár újjáépítése. Itt a budapesti átlaghoz képest is jóval súlyosabb károkat okozott az ostrom, gyakorlatilag alig maradt ház komolyabb károsodás nélkül. A helyreállítások során a kortárs műemlékvédelem szempontjait vették figyelembe. Sok helyen a középkori részletek megmutatásával állítottak helyre épületeket, máshol modernista házakkal pótolták a foghíjakat. A századelőn és a két világháború között épült, a barokk kori kisváros léptékétől idegen nagy paloták, iroda- és bérházak romjait elbontották. Érthető módon, hiszen itt is alig harminc-negyven éves épületekről volt szó. Bár az akkori helyreállítás nemzetközi elismerést vívott ki, ma heves viták középpontjában áll.
Történtek azonban olyan beavatkozások is, amelyeket egyértelműen pozitívnak ítél meg az utókor. Voltak ugyanis házhelyek, amelyeket nem építettek be a háborús pusztítások után, hanem meghagytak nyílt térnek. Ilyen mondjuk az Erzsébet – később Sztálin, majd Engels – tér keleti fele. Ez ugyan a házak elbontása után jó darabig buszpályaudvarként működött, majd a Nemzeti Színház építési területe lett, végül azért válhatott parkká, mert az egykori épületeket nem állították helyre.
Ugyanilyen elképzelhetetlen lenne mondjuk a Lánchíd budai hídfőjénél állt házak újjáépítése: az egykori falak helyén ma már fák nőnek – mindenki örömére.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/budapest-varosarculat
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
