A hetvenes években egyre-másra dőltek le a televíziózás tabutémái, és ebben a három nagy amerikai tévécsatorna legkisebbje, az ABC kulcsszerepet játszott. Ez még annak ellenére is igaz, hogy maga a csatorna hitt legkevésbé a saját úttörő produkcióiban: e cikksorozat előző részében írtuk meg, hogyan dugták el a rabszolgaságról fekete nézőpontból mesélő Gyökerek sorozatot, és hasonlóan bizonytalanok voltak a Charlie angyalai sikerében. Nem hittek benne, hogy a nézőknek tetszik majd a bűnözőket üldöző három női főhős, noha a sorozat elképesztő sikerét látva ez ma már nehezen érthető.
Színre lép a női krimihős
Az amerikai bűnügyi filmek és sorozatok kezdettől fogva férfi főszereplőkről szóltak: legyen szó kemény öklű detektívekről vagy csavaros eszű nyomozókról, sokáig természetesnek tűnt, hogy a magánnyomozó, a rendőrfelügyelő és a többi főhős csak férfi lehet. Az első női nyomozó a tévében az ötvenes évek közepén tűnt fel, Beverly Garland alakította a Decoy című sorozatban, melyet nem a nagy csatornák egyike gyártott, hanem helyi tévéknek adták el, nem is sikertelenül. Ennek ellenére beletelt még egy évtizedbe, mire a nagy, országos csatornák egyike is megpróbálkozott hasonlóval, amit az is magyarázhatott, hogy általánosságban se nagyon készültek még drámasorozatok női főszereplővel. A hatvanas években azonban már egyre kevésbé csak háziasszonyként és anyaként mutathatták be a nőket, és az ABC elérkezettnek látta az időt arra, hogy női detektívet szabadítson Amerikára.
Csakhogy volt egy fontos különbség a Honey West című sorozat címszereplője és elődje között: míg a Decoy főhősének nem adott külön dimenziót, hogy nő volt, addig a Honey West nagyban épített a főszereplő, Annie Francis szexuális vonzerejére. A szőke, vagány, és igencsak szűk ruhákban látható Honey West mellesleg könnyedén összecsomagolta a nála kétszer nagyobb férfiakat a dzsúdótudásával, ám vélhetően megelőzte a korát, mert a sorozat csak egy évadot ért meg, ráadásul egyértelműen hatott rá egy aktuális brit sorozat, az Avengers, melyben Diana Rigg hasonlóan veszélyes és szexis női ügynököt alakított, aki ráadásul ugyanolyan jól képzett volt a küzdősportokban is, egyszerűbb volt hát ezt megvásárolni, a csatornák pedig továbbra is maradtak a férfias krimiknél.
A Honey West producere, Aaron Spelling azonban nem tett le arról, hogy sikerre vigye ezt a koncepciót, ám a rivális NBC megelőzte, amikor 1974-ben műsorra tűzte a Police Woman című sorozatot, amely végre tényleg nagy siker lett, a főszerepet alakító Angie Dickinsont több díjra is jelölték alakításáért, holott nagyjából ugyanazt a figurát hozta, amit Honey West egy évtizeddel korábban, azaz szőke volt és nagyon szexis, amit szégyenteljesen ki is használt a sorozat. Olyannyira, hogy már Dickinsonnak is elege lett abból, hogy minden részben kellett egy jelenet, amikor épp fürdés közben keresik telefonon.
A Police Woman végül négy évadot élt meg, és az évtized hátralévő részére meghatározta a női nyomozókra vonatkozó szabványt: lehetnek okosak, bátrak és aktívak, de csak addig, amíg szexisek, alávetik magukat a férfiak tekintélyének és lehetőleg szőkék
– fogalmazta meg a sorozat jelentőségét a Maifeminism nevű portál.
A nyerő felállás: két barna, egy szőke
Spelling végül úgy előzött vissza, hogy megtriplázta a szexi női detektív figuráját: nem egy volt belőle, hanem mindjárt három. Az ötlet egy másik producertől, Leonard Goldbergtől jött, aki két veterán forgatókönyvíróra bízta a pilotot: Ivan Goff és Ben Roberts évtizedek óta dolgoztak Hollywoodban, több filmklasszikust is jegyeztek, mielőtt átnyergeltek volna a televízióra. Ők az Alley Cats (Kóbor macskák) címet javasolták, de ez nem aratott sikert, és előbb Harry’s Angelsnek keresztelték el a készülő sorozatot, ám mivel épp futott egy Harry O. című sorozat, Harryből végül Charlie lett.
Ebben a döntésben már szerepe volt Kate Jacksonnak is, akit elsőként választottak ki a producerek a főszerepek egyikére, miután egy másik sorozatukból már jól ismerték. Őt követte a szőke Farrah Fawcett (aki férje, Lee Majors nevét is viselte a válásukig), végül harmadiknak egy vörös hajú nőt szerettek volna, de miután úgy látták, hogy Jackson és Fawcett mellett Jaclyn Smith mutat a legjobban a próbafelvételeken, elengedték ezt a koncepciót, és maradt a két barna, egy szőke felállás. Ők egy titokzatos milliárdos, Charlie Townsend magánnyomozó ügynökségének dolgoznak, akivel soha nem találkozhatnak, csak a hangját hallják, amikor kiadja nekik a feladatokat. Charlie szerepét eredetileg Gig Youngra bízták, ám miután tökrészegen jelentkezett munkára, villámgyorsan szerezni kellett valakit a helyére, és a választás John Forsythe-ra esett, akit éjszaka szó szerint az ágyból rángattak ki a szerep kedvéért, ő pedig úgy, ahogy volt, pizsamában rohant el felmondani a szerepet. Mivel Forsythe-nak csak a hangja kellett, nem is voltak közös jelenetei a főszereplőkkel, akikkel jóval később találkozott csak.
Volt még rajtuk kívül egy állandó szereplő, John Bosley (David Doyle), Charlie ügyintézője, aki összekötő funkciót tölt be főnöke és a lányok között. Sőt, az alkotók eredetileg úgy gondolták, kellene még egy férfi, aki megmondja a nőknek, mit kell csinálniuk, de Scott Woodville-t (David Ogden Stiers) végül a pilot után kiírták a sorozatból. Charlie az epizódok elején elhangzó monológjából kiderülhetett az alaphelyzet, miszerint a sportos Jill Munro (Fawcett), az okos Sabrina Duncan (Jackson) és a vagány Kelly Garrett (Smith) elvégezték a rendőrakadémiát, de a testület nem bízott rájuk az ambícióikhoz méltó feladatokat, ezért Charlie szolgálatába szegődtek, aki minden epizódban más-más munkát bízott rájuk.
Az ABC az ígéretes premissza ellenére sem bízott a sorozat sikerében, sőt, minden idők egyik legrosszabb ötletének tartották a három női detektívet, és ha nincs Spelling állhatatossága, a sorozat örökre a fiókban marad. A csatornát még a pilot sikere sem győzte meg, ezért még egyszer levetítették, és csak amikor az ismétlés is hasonlóan jó számokat hozott, akkor kapott zöld utat a sorozat. A Charlie angyalai 1976. szeptember 22-én indult útjára, és bombasikernek bizonyult: milliók nézték hétről hétre, a három angyal pedig pillanatok alatt vált szupersztárrá. Különösen Fawcett, noha az alkotók eredetileg Jacksonban látták a sztárt, ám kolléganője ikonikus szőke loknijai őt is a háttérbe szorították. Ahogy a New York Post újságírója fogalmazott, Smith és Jackson is a „helyes lány a szomszédból” típust hozták –
Fawcett viszont nem volt senkinek a szomszédja, akit te ismerhettél volna.
Fawcett egész Amerika kedvence lett, milliók utánozták a frizuráját, a fürdőruhás naptárja mindenhol ott lógott, ő viszont nem szexszimbólum akart lenni, hanem színésznő. Ráadásul a hektikus forgatási menetrend a házasságát is megviselte, ezért az első évad után kiszállt a sorozatból, majd hosszadalmas jogi csatározásba bonyolódott az ABC-vel. Utódja a szintén szőke Cheryl Ladd lett, aki a húgát, Krist alakította a forgatókönyv szerint, és ugyan közel sem érte el Fawcett népszerűségét, a sorozat a második évadban is a legnézettebbek között maradt, azután viszont romlani kezdtek a számok. Kate Jackson ráadásul nehezen viselte, hogy a sorozat miatt lemaradt a Kramer kontra Kramer főszerepéről (mint az jól ismert, a helyette választott Meryl Streep Oscart kapott érte), és egyre gyengébbnek érezte a forgatókönyveket is, elégedetlenségének pedig egyre gyakrabban hangot is adott, ezért a producerek a harmadik évad végén kitették a sorozatból, a helyére pedig egy fiatal modell, Shelley Hack került, ám a számokon ő se tudott segíteni. Egy utolsó húzással az ABC az ötödik évadra Hacket is lecserélte, de hiába, csodát a helyére érkező Tanya Roberts sem tudott tenni, és 1981 nyarán a sorozat véget ért.
Jiggle TV vagy úttörő női sorozat?
Nem mondhatni, hogy a kritikusok nagyon szomorúak lettek volna: a Charlie angyalai kezdettől fogva sok bírálatot kapott, és megkapta a Jiggle TV jelzőt, mely az ugráló mellekre célzott, de elterjedt volt a „Cicik és Popsik TV” is. Az alkotók és főként a főszereplők eleinte határozottan visszautasították ezeket a kritikákat: Jaclyn Smith szerint mindhárman önálló egyéniségek voltak, akik ráadásul összetartottak, és példát mutattak a női barátságra is, miközben független és erős nők képét mutatták. Sőt, egyesek egyenesen feminista sorozatnak próbálták beállítani a Charlie angyalait, melynek köszönhetően a nézők végre elfogadták a női főhősöket.
Ezt a véleményt azonban ma már kevesen osztják. Tény, hogy mindjárt az epizódok elején hallható bevezető hangvétele is kellemetlenül atyáskodó: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három kislány, akik rendőrakadémiát végeztek” – mondja Charlie, akit néha hátulról látni, mindig gyönyörű nők koszorújában: „Mintha Hugh Hefner magánnyomozó irodát nyitott volna” – hasonlította a Playboy alapítójához a Popmatters, mely kitér rá, hogy a sorozat tényleg minden alkalmat megragadott, hogy a színésznők idomaira irányítsa a figyelmet:
Lehet, hogy nincs sok bikini, van viszont rengeteg szűk póló, amelyek megrendezett ruhatári hibaként funkcionálnak. Röhejesen rövid szoknyák is akadnak bőven. És az Angyaloktól eltekintve is rengeteg női szereplő van, akiknek testén a kamera elidőzik, miközben hálóingben és rövidnadrágban lazulnak.
Maga Fawcett sem tagadta, hogy mi volt a sorozat első számú vonzereje:
Amikor a műsor a harmadik legnézettebb volt, azt gondoltam, hogy ez a mi színészi játékunk következménye. Amikor az első helyre került, már úgy döntöttem, hogy ez csak azért lehet, mert egyikünk sem visel melltartót.
Sőt, a forgatókönyveket is alárendelték ennek a célnak: az egyik epizódban Fawcettnek be kell épülnie egy Playboy-nyuszikra hajazó csoportba, nyilván azért, hogy a nézők láthassák abban a merész kosztümben. A leghírhedtebb részben pedig mindhárman egy női börtönbe kerülnek, amely a fenti cikk szerint már egyenesen a korszak b-kategóriás sexploitation filmjeit idézi, pláne, hogy az egyik jelenetben egy feltehetően leszbikus női börtönőr arra kényszeríti a három Angyalt, hogy vetkőzzön meztelenre.
A televízió tartalmára akkor jóval szigorúbb szabályok vonatkoztak, mint a filmekre, melyek jóval előrébb jártak a szexualitás ábrázolása terén. A tévék ezért voltak sokkal konzervatívabbak és óvatosabbak, de merítettek a merészebb filmekből is, csak felvizezték azokat, lásd a börtönös vetkőzős jelenetet, ahol a lényeget mindig kitakarták egy spanyolfallal. A szexualitás viszont cél is volt az ABC-nél, miután a hetvenes években már a hirdetők egyre inkább a városi, fiatalabb és képzettebb rétegeket célozták meg az idősebb, vidéki réteg helyett. Ez azt jelentette, egyre több tabutéma kerülhetett be a tévébe (még ha nem is explicit módon), és a mind közül legfiatalabb közönséggel bíró ABC ezt az utat választotta a nézettsége növeléséhez.
Mindez azonban nem zárta ki, hogy a sorozat egyben úttörő is legyen a maga módján:
„Megnéztem, amikor eredetileg adásba került – egyszerre volt szexista és bátorító” – idézte a Fast Company cikke Terry Lawlert, egy New York-i női filmes szervezet ügyvezető igazgatóját. „Olyan dolgokat csinálnak, amiket a normális rendőrös sorozatokban a férfiaktól várnánk el, de ők ezeket ilyen lehetetlen öltözékben csinálják, és Charlie is ott van nekik, mintha nem lennének elég okosak nyomozóként ahhoz, hogy ezt egyedül is meg tudják oldani.”
A hetvenes években ezért nem nagyon volt más módja annak, hogy nők kerüljenek sorozatok főszerepeibe: „A felhatalmazást (empowerment) valamiféle kizsákmányolásba kellett csomagolni, hogy egy női főszereplőkkel futó műsor eladható legyen.” Vagy ahogy Julie Burchill fogalmazott a Guardianben:
Valójában egyik sem volt: sem szent, sem bűnös. Ehelyett egyike volt azoknak a fenséges, buta, csillogó pillanatoknak, amikor a populáris kultúra pont telibe talál valamit, mint a Mony Mony, a Coca-Cola vagy a Simpson család.
Innen nézve tehát a Charlie angyalai is egy szükségszerű lépés volt azon az úton, mely aztán évtizedek alatt eljutott odáig, hogy a legkülönfélébb női sorozatok között válogathassanak a nézők. Lehet, hogy a Charlie angyalai ágyaztak meg az olyan műsoroknak, mint a Baywatch, de kellett ez a sorozat ahhoz is, hogy elindulhasson mondjuk a Cagney & Lacey, mely két női rendőrről szólt, de már sokkal realisztikusabb megközelítéssel, majd egyre hátrébb szorult a nők ábrázolásában a szexualitás. Ezért nem túlzás, hogy a Charlie angyalai minden szexizmusával együtt is hozzájárult, hogy kitolják a határait annak, hogy mit tartottak elfogadhatónak a nők számára a televízióban, és előkészítette az utat a nők progresszívebb ábrázolásához az elkövetkező években.
A magyarok még mindig Sherlock Holmesra várnak
A Charlie angyalai szokatlan mivoltát az is mutatja, hogy mennyire nem tudott vele mit kezdeni a szocialista Magyarország kulturális sajtója. A világszerte sikert arató sorozatot 1979 szilveszterén ismerhették meg a magyar nézők, az MTV pedig rendszertelenül, általában hétvégén esténként sugárzott a következő évek folyamán további epizódokat. A Charlie angyalai nálunk is rendkívül népszerű volt, melyről kevés valódi adat maradt fenn, de például 1983 januárjában arról számolt be az Új Tükör, hogy a sorozat aktuális részét ugyanakkora közönség, 6,1 millió néző figyelte, mint az Onedin családot.
A magyar kritika azonban látványosan lepattant a Charlie angyalairól, melyről nem is jelent meg rendes bírálat, noha akkoriban a legtöbb sorozatról megszokottak voltak a kritikák. Ebben az esetben azonban a magyar sajtó az arisztokratikus kívülállást választotta, így utalások szintjén rendszeresen előkerült, magáról a sorozatról főként jegyzetnek álcázott puffogások kerültek az újságokba.
„Vannak a krimiben is tisztességtelen fajták, a Charlie angyalai ezek közül való” – így az Esti Hírlap jegyzetírója, aki tovább is megy ennél:
A Charlie angyalai egyébként a jó frizurák és jó popsik egyedüli hatására építő, ostobácska fecsegés elejétől végig, de igazán attól kedélyborzoló, hogy a legcsekélyebb módon sem tesz eleget a szabályoknak.
Hasonló problémája volt a Népszava szerzőjének, Vajk Verának is, aki szerint „a műfaj játékszabályai szerint a krimi, bármilyen csalafinta is, logikus magyarázattal, tisztességes megoldással tartozik nézőjének. Ezzel szemben Charlie angyalai nem avattak be a borzadálykeltés filmtrükkjébe (mert ilyen nem is létezik), személyes bájaikkal pedig csupán a férfinézőket kárpótolták.”
Csatlakozott hozzá a Békés Megyei Hírlap újságírója is, aki így mérgelődött:
De krimi volna az, ahol az izgalom, a fordulatosság, s a logika csöppnyi jelét sem fedezhetjük fel? Vagy lehet, hogy bennem a hiba? Lehet, hogyha férfi lennék, jobban tudnám értékelni a három leányzó jelenését? No, nem logikájuk csillogtatására gondolok, hanem bájaikra, melyek kibontakoztatására készült volna e sorozat(?). No, de muszáj-e a cél érdekében ilyen bárgyú forgatókönyvet írni? S muszáj-e a krimik alapvető jellemzőit is elfeledni e cél érdekében? De rájöttem a lényegre: a film készítői a három nő bájától teljesen eszüket vesztették …
Érdekes egyébként, hogy mindhárman a krimi szabályrendszerét kérték számon a Charlie angyalain, amely valójában sosem volt igazi krimi, sokkal inkább eszképista szórakoztatás, és ha valamihez, inkább a hatvanas évek akció/kalandsorozataihoz állt közel, mint Az angyal, semmint a Columbóhoz vagy pláne a krimi műfaj klasszikusaihoz. Ez egyébként hasonlóan alakult a Kojakkel is, amely a bűnügyi zsáner másik kategóriáját, a rendőrségi bűnüldözés folyamatát bemutató police proceduralt képviselte, miközben a magyar kritikusok ott is a klasszikus, rejtvényfejtős krimit kérték számon az alkotókon. De volt azért másfajta kritika is, például Lőcsei Gabriella egy félmondatot szánt a sorozatra a Magyar Nemzetben, ahol csak arra tért ki, hogy a Charlie angyalaiban látható színésznők tehetségtelenek.
Újra és újratöltve
A Charlie angyalai két évtized elteltével látványosan tért vissza, nagy költségvetésű mozifilm formájában, melyben az angyalok új nemzedéke mutatkozott be. Őket három szupersztár alakította: Cameron Diaz, Lucy Liu és a producerként is közreműködő Drew Barrymore. A film producere ugyanúgy Aaron Spelling volt, sőt, az idős John Forsythe is visszatért, mint Charlie hangja. A film adott egy ironikus, képregényszerű gellert az eredeti koncepciónak: ezek az angyalok már sokkal viccesebbek és vagányabbak voltak, és nem utolsósorban kungfuzni is megtanultak.
Az újratöltött Charlie angyalai igazi blockbusternek bizonyult, és nem meglepő módon készült hozzá 2003-ban egy folytatás is, amely már egy fokkal kevésbé volt sikeres, pedig egy cameo erejéig Jaclyn Smith, azaz Kelly Garrett is feltűnt benne. De ez nem szegte a filmesek kedvét, 2019-ben készült egy újabb reboot, melyet először a franchise történetében női alkotó rendezett (az addigi Charlie angyalai részeket és filmeket kivétel nélkül férfiak írták és rendezték), Elizabeth Banks személyében, de a film bukásnak bizonyult, pedig Kristen Stewart volt az egyik angyal. Időközben az ABC a sorozatot is újratöltötte, de a 2011-ben újraindított Charlie angyalait olyan kevesen nézték, hogy nem is vetítették le a teljes évadot. Voltak aztán nem hivatalos nemzetközi verziók is, de ezek sem arattak nagy sikert.
Így aztán történhet bármi, a 2009-ben, 62 évesen elhunyt Farrah Fawcett marad a Charlie angyalai igazi arca, pláne, hogy sem ő, sem pedig Kate Jackson vagy Jaclyn Smith nem aratott a későbbi szerepeiben megközelítőleg sem akkora sikereket. Aaron Spelling viszont olyan további sorozatokat jegyzett, mielőtt 2009-ben meghalt volna, mint a Szerelemhajó, a Melrose Place, a Dinasztia vagy a Beverly Hills, 90210. Ezek mind nagy nézettségű, népszerű műsorok voltak, de egyik sem tett hozzá annyit a tévétörténelemhez, mint a Charlie angyalai.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
