A bontás réme által fenyegetett, a magyar kártya szülőházaként emlegetett Kazinczy utca 55. kapcsán az elmúlt években számos alkalommal került elő a három olimpiai érmet (két ezüstöt és egy bronzot) is szerző kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás (1948-2020) neve, aki 1987-től egészen öt évvel ezelőttig ott működtette a nemes egyszerűséggel csak Wichmann kocsmájaként ismert helyet. Távolról sem ő volt azonban az egyetlen élsportoló, aki a visszavonulása után a vendéglátóiparban képzelte el magát.
Ennek a váltásnak volt a Kádár-kori úttörője a kardvívó legenda, Kovács Pál (1912-1995), aki alig néhány hónappal az 1956-os forradalom leverése után, a Városháza oldalában nyitotta meg a rendszerváltást követő átalakulásokig túlélő Quint Eszpresszót, a sportolók és művészek kedvelt helyét.
Az 1929-ben a Budapesti Budai Torna Egylet (BBTE) tagjává vált férfit a középiskola elvégzése után, 1930-ban a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre vették fel, egy évvel később azonban bejutott a vágyott Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára is, ahol vívótudása gyorsan fejlődött, így épp nyolcvan évvel ezelőtt, 1933-ban európai bajnokká vált magyar kardcsapat tagja lehetett.
A győzelem a következő három évtizedben sem kerülte el, hiszen az 1937-es párizsi, illetve az 1953-as brüsszeli világbajnokságokon egyéniben és csapatban, Stockholmban (1951), Luxemburgban (1954), Rómában (1955), az 1957-es párizsi EB-n, illetve Philadelphiában (1958) pedig társaival együtt lett a legjobb.
A merőben új stílusával a magyar vívósportot megváltoztató Borsody László tanítványaként a válogatottat huszonhét éven át erősítő, a páston kívül egy évtizeden át hivatásos katonatisztként aktív férfi az olimpiákon is csúcsra ért:
A röviddel a második világháború kitörése után, 1939 novemberében főhadnaggyá előléptetett Kovács nem sokáig maradhatott távol a háborútól: előbb az 1. légvédelmi tüzérosztály ütegparancsnoka lett, majd 1941-1942 fordulóján a keleti harctéren szolgált, majd a Légvédelmi Tüzérkiképző Ezred kiképzőtanárává nevezték ki.
1945 májusában francia hadifogságba esett, tizenhárom hónappal későbbi hazatérése után nem sokkal nyugállományba helyezték. Tartalékos tisztté vált, a Honvéd helyett pedig a Vasas vívója lett. Páston kívüli pályáját a Ganz Vagon- és Gépgyár műszaki tisztviselőjeként folytatta, ahol 1956-ig dolgozott.
Életében az alig három héttel a forradalom leverése után, november 22-én kezdődő melbourne-i olimpia hozhatta volna el a nagy váltást, a nyolcvanhárom sportoló jó részéhez hasonlóan ugyanis családjával együtt ő is a disszidálást fontolgatta: a terv szerint
A nagy lépésre végül sosem került sor, hiszen Kovács Rómából hazatelefonált, hogy mégis visszatér Budapestre – derül ki fia, a későbbi olimpikon és világbajnok, Kovács Tamás a Hócipőnek adott 2006-os interjújából.
1957-ben ennek ellenére tartalékosként megbízhatatlannak minősítették, ez azonban valószínűleg egy pillanatig sem érdekelte a ravaszsága és intelligenciája miatt Fuxiként emlegetett férfit, aki egy torinói (más források szerint novarai) világversenyen tiszteletdíjként begyűjtött FAEMA márkájú olasz kávégépével 1957 májusában megnyitotta a város első gebinben működő presszóját, a Quintet, ahol
A gebin működése pofonegyszerű volt: az üzlet, illetve a helyiség tulajdonosa az állam maradt, vezetőjét azonban nem terhelte pontos elszámolási kötelezettség, így mindenféle megkötés nélkül, szabad kezet kapva vezethette az egységet.
A kirakatában egy porcelánhuszárral hívogató Quint nevét a különböző korabeli források kétféleképpen magyarázzák – egyesek a megnyitás idejére begyűjtött öt olimpiai aranyra való utalást látják benne, a valódi ok azonban ennél prózaibb: így hívják ugyanis a vívásban azt a védelmi állást, amiben a versenyző a kardot, illetve a tőrt valamivel vállmagasság alatt, kissé kifelé kinyújtott karral, ferdén felfelé tartja.
Az épületbe a Bárczy István utca felől mélyen benyúló, keskeny terem rövidesen a főváros művészeti és sportéletének fontos központjává vált, hiszen az asztalain lévő műanyagdobozban mindig két-három mignont rejtő, 1958 februárjában már az első magyar síugró bajnokból, illetve olimpiai ezüstérmes gerelyhajítóból kiemelkedő karikaturistává vált Szepes Béla (1903-1986) rajzaival – az egyik oldalon nyolc magyar kardívó, a másikon pedig nyolc másik sportoló alakjával – díszített presszóban
Molnár Péter építész, illetve a LAKÓTERV (Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat) a Kristóf téri Finom falatból lassan átszokó más munkatársai mellett a többek közt a grafikus és festő Kondor Béla, Juhász Ferenc és Nagy László költők, illetve Molnár Edit Balázs Béla-díjas fotóművész tűntek fel, de számos zenész, színész, sportember, illetve más híresség is feltűnt, akik a krémkávé miatt mindennapossá vált hosszú sorba is beálltak.
A Martinelli (ma Szervita) térre néző helyet megszületése után másfél évtizeddel az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) irodaházának, illetve az INTERAG hozzá ragasztott parkolóépületének (ép. Szabó István, Jakab Zoltán, 1970-1973) árnyéka tette a járókelők számára egy fokkal láthatatlanabbá, vonzereje azonban semmit sem kopott.
Az egykori törzsvendég, Bodnár György Előleg személyes tartozásaimból című írása szerint a hely lelke a megnyitáskor még az irodalomtörténész Czibor János feleségeként ismert, rövidesen azonban Kovács második nejévé vált Gyöngyike volt,
Ildikót, a csinos felszolgálót ugyancsak a vívócsalád adta, így hiába volt szegényes az eszpresszó berendezése, tárgyaiból az az elegancia áradt, amely nélkülözni volt képes a flancot.
A presszót nem csak a hírességek, de a Belügyminisztérium is kedvelte: az apjáról hatvanhét oldalnyi ügynökaktát megszerző Kovács Tamás az Új Népszabadságban megjelent írásában arról számolt be, hogy a BM Szamosi, Tóvári János, Bakos Miklós, Meszlényi, Assmann Kurt, Zoltán, Pataki, illetve Lesko fedőnevű hálózati ügynökei rendszeresen figyelték az asztaloknál folyó beszélgetéseket, sőt, tüzérszázados múltja miatt apja is szerepelt a III/2. osztály antidemokratikus elemekről vezetett, illetve A-932/3. jelzésű, Budapest területén élő volt horthysta katonatisztek címet viselő nyilvántartásában.
A megfigyeltek az ügynököket sokszor nyilvánvalóan személyesen is ismerték – köztük a cikk szerint a Nemzetközi Vívó Szövetség Technikai Bizottságának magyar tagjaként is aktív Szamosit –, így azok minden lépésükről, rendszerkritikus mondatukról, valamint a hozzájuk eljutó valuta mennyiségéről és forrásáról is értesülhettek.
A vendégek egy részét rendszeresen a
komoly ember nem issza tejjel a kávét
megállapítással ugrató, visszafogott, vagyona ellenére mindvégig puritán életet élő Kovács Pál a Quintben megkezdett munkával – ahol sokszor ő maga állt a kávéfőző mögött – persze nem vonult vissza teljesen a sporttól: 1958-1960 közt még hat magyar bajnoki aranyat, egy vb-elsőséget, illetve egy olimpiai csapataranyat is begyűjtött, majd átadta a stafétát a következő generációnak – köztük két fiának, a két világbajnoki aranyat begyűjtő Attilának (1939-2010), illetve a már említett korábbi magyar szövetségi kapitánynak, az egy világbajnoki arannyal, illetve egy olimpiai bronzzal büszkélkedő Tamásnak (1943).
Ezután a Magyar Vívó Szövetség alelnöke (1961-1963), majd elnöke (1963-1968) lett, ezt követően pedig a Nemzetközi Vívó Szövetségben (FIE) folytatta: a végrehajtó bizottsági tagsága után a kard szakbizottságot vezette, majd 1980-1988 között a FIE alelnöke lett, de rövid ideig a magyar szövetségi kapitányi posztot is betöltötte.
Az edzőként, illetve némiképp meglepő módon a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdekképviseleti Szövetségének (KISOSZ) alelnökeként (1968-1986) is aktív, tizenkét éven át a Magyar Olimpiai Bizottságban is helyet foglaló sportolót pályájának elismeréseként díjak egész sorával is elhalmozták: 1976-ban a Francia Sportérdemérem ezüst fokozatával, 1984-ben NOB-érdemrenddel, 1985-ben Nemzetközi Fair Play-életműdíjjal, 1992-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével ismerték el.
Katonai rehabilitációjára végül az Antall-kormány kerített sort: 1993 februárjában alezredessé léptették elő, a Horn-kormány pedig 1994 szentestéjén nyugállományú dandártábornokká nevezte ki. A XX. század egyik legeredményesebb magyar vívója ezt az eseményt már csak fél évvel élte túl, röviddel 83. születésnapja előtt, 1995. július 8-án ugyanis elhunyt.
Rövidesen a Quint is bezárt, majd tulajdonost váltott. A Népszabadság (1995. feb. 17.) szerint az új gazda nem folytatta az előd által megszabott irányt:
tradíciómentes, a kávéház és a belsőépítészet ideáját egyszerre csúfolni képes borzalmat
varázsolt belőle, a nevet azonban továbbra is megtartotta.
Szepes karikatúrái a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumba kerültek, az egykori presszónak az elmúlt harminc évben azonban minden nyoma kitörlődött a városképből. Helyén ma egy gondos bérlőre váró, üres helyiséget találunk, aminek egy üvegén még ma is látszik a talán a kilencvenes években felhelyezett Quint Café felirat.
