Ritkán látunk ma már olyan egyértelműen szerelmesfilmet, mint Az első kettő – és amikor látunk, akkor is sokszor előre félünk: nehéz ezt a műfajt jól csinálni. A szerelem, azzal együtt, hogy erejét az emberi mozgatórugók sorában nem becsülnénk alá, úgy önmagában ritkán tud filmtémaként is elég lenni. Nagyon érzékeny filmesek nagyon kegyelmi pillanatokban képesek időnként olyan megállapításokat írni egy efféle film forgatókönyvébe, amelyek a szerelemben érintett két félen túl bárki más számára is igazán érdekesek vagy tanulságosak tudnak lenni. Ha pedig ez nem jön össze, és nincs más, amit a szerelmi történet mellé tehetnénk – társadalmi kommentár, történelmi tabló, az emberi létélmény aspektusai –, abból többnyire valami fájdalmasan kínos sül ki, amint azt idén kollégám már megtapasztalta egy másik magyar filmnél. Az első kettővel, Szövényi-Lux Balázs nagyjátékfilmes bemutatkozásával szerencsére nem történt meg ez, de időnként túl közel imbolygott ehhez a ponthoz.
A történet két huszonéves fiatal szerelméről mesél, egészen pontosan egy fájdalmas búcsúról: az amerikai Sasha és a magyar Boldizsár két éve egy pár, voltak már skype-os és papíron levelezős távkapcsolatban, voltak együtt a lány hazájában és a fiúéban is, ám most az elválás közeleg. Amikor megismerjük őket, Sasha az egész nyarat Boldizsárral töltötte Budapesten, ám az idillnek hamarosan vége, a lányt ugyanis várja utolsó éve az egyik puccos amerikai egyetemen, Boldizsár pedig megkapta első tanári állását egy budapesti gimnáziumban. A terv, hogy egy gyors házasságkötéssel megkönnyítik egymás meglátogatását, egy adminisztrációs hiba miatt füstbe megy, kénytelenek szembesülni vele – még ha kimondani nem is bírják –, hogy ez a mostani búcsú alighanem nagyobb súlyú és véglegesebb lesz, mint az eddigiek, hisz egy ilyen intenzíven együtt töltött időszak után nem lehet beérni azzal a kevéssel, amit egy távkapcsolat adni tud.
A film Sasha és Boldizsár utolsó közös napját követi, a repülőgép felszállásáig hátralévő utolsó huszonnégy órát. Amit sajnos – bár egy kávé mellett elhangzik potenciális programként – nem egy egész napos szeretkezés-maratonnal töltenek, hanem utazgatnak a városon keresztül-kasul, Boldizsár családjával ebédelnek, nagymamát látogatnak, sietnek ide és beülnek oda, úgy általában kint vannak a városban, miközben mindkettejüket láthatólag szétfeszíti a vágy, hogy begubózzanak még egyszer utoljára a saját kétszemélyes világukba. És mivel ezt ilyen-olyan okokból – szokásjog, kényelem, konfliktuskerülés – nem teszik, csak még inkább megnyílik a lehetőség, hogy azzal tartsák el maguktól, illetve szedálják le a fájdalmukat, hogy tépik egymást. Piti viták, odamondogatások fejlődnek fel értékrendi veszekedésekké – hisz bennük egyébként azon túl, hogy szeretik egymást, nincs olyan nagyon sok közös, Sasha a gondtalan jóléti világ könnyű léptű, szabadelvű leánya, Boldizsárt pedig a konzervatív, vallásos neveltetése és a hivatás kötelmei bilincselik meg.
Itt kellene a filmnek megtennie azokat a bizonyos általánosabb érvényű megállapításokat áthatolhatatlan neveltetésbeli és kulturális különbségekről, a globalizáció hozadékairól és ártalmairól, a fiatal szerelem őrületig fokozott melodrámájának szükségszerűségéről, és ezzel egyidejűleg érvényes fenntarthatatlanságáról – ez azonban nem sikerül megfelelő erővel. Itt mutatkozik meg, hogy az a közelség, amiből Szövényi-Lux Balázs rendező ezt a történetet írta, hogyan tudta egyszerre megkönnyíteni és megnehezíteni az ő dolgát: a szerelem örvényszerű monomániájának ábrázolásához nagyon jól jön, hogy a rendező saját élményeiről mesél, azt viszont megnehezíti, hogy mondjon erről bármit, ami túlmutat azokon – túl közelről nézve nem látszik a teljes kép. Bár a film a konkrét történettel párhuzamosan egy álomszerű, a címben is megidézett édenkert-analógiát is mesél, melyben az a két fiatal az első szerelmes emberpár a Földön – míg előbbi fekete-fehér, utóbbi színesben pompázik – a történet nem tud több lenni önmagánál, amely által saját szerelmeinkről, fájdalmas búcsúinkról is elmerenghetünk. De még ez sem lenne feltétlenül gond, ha a film végig ott tartotta volna fókuszát, ahol hitelesen tudott mozogni: a szerelmeseken.
Sasha és Boldizsár szerelmének ábrázolása ugyanis egészen intim, szeretetreméltó és hiteles – kedves és életszerű a becézgetés, a csak általuk értett utalások, a magyar-angol keveréknyelv, a kettejük közti érzéki kapcsolat ábrázolása különösen szép –, ám a rendező biztos keze megremeg, amikor a fókuszt kinyitni próbálja, és a párt körülvevő világ ábrázolásába kellemetlen hibák csúsznak. Budapest Insta-fotókká egyszerűsödik, a film magyarságábrázolása meg nem is lehetne ennél sztereotipikusabb, itt van a teljes turisztikai közhelygyűjtemény, pogácsa, lángos, pálinka, Tavaszi szél vizet áraszt, épp csak a népviselet meg a Hortobágy hiányzik, a nagymama-meglátogatós jelenet pedig olyan ízlésficamos, mintha azt egy teljesen más alkotógárda csempészte volna bele ebbe az egyébként ízléses, szép filmbe.
Szerencsére ezen a jeleneten még a film első felében túlesünk, és ahogy a szerelmesek végre visszahúzódnak a saját tereikbe, úgy válik egyre pontosabbá, átélhetőbbé a dráma, és úgy lesz ez a film egyre jobb. Hiszen valójában ez egy kamaradráma, az a szűk, szinte klausztrofób szemszög működik a legjobban, amivel a film utolsó harmada dolgozik, ebben a zárt világban érvényesek tudnak lenni azok az egyszerű, suta mondatok is, amelyeknek esetleg sehol máshol nincsen túl sok értelmük. A főszereplő színészek, Hannah Saxby és Bergendi Barnabás végig nagyon jók, Saxby egészen feledhetetlen, de itt válnak igazán kimagaslóvá – amit a végig bivalyerős képi világ és Vass Gergely csodálatos operatőri munkája csak tovább emel. A fájdalom az elviselhetetlenül éles és a szinte zsibbadtra tompult között hullámzik, az elválás előtti percekben pedig olyan meredeken fokozódik, hogy azon nézőként sem lehet kívül maradni.
Nincs könnyű dolga Az első kettőnek, ha a közönségét akarja megtalálni: ha a magyar filmeknek általában kisebb a közönsége, mint egy hollywoodi szuperprodukciónak, akkor képzeljük el, mire számíthat egy olyan magyar film, ami mögött még a honi filmtámogatási rendszer promóciója sem áll, ami ráadásul szinte teljes egészében fekete-fehér, valamint szinte teljes egészében angol nyelvű. Innen szép nyerni. A film tisztában is van saját halmozottan hátrányos helyzetével, az első percekben reflektál is erre, széttárva kezeit, mondván, tudjuk, hogy nem könnyítettük meg a saját dolgunkat, de ez van, csak így tud autentikus lenni a mesénk. Többek között épp emiatt érdemli meg a film az esélyt és a segítséget – mindig szimpatikus, amikor a művészet fontosabb, mint a marketing –, nem beszélve arról, hogy megrendülni látszik az elsőfilmeseket támogató Inkubátor Program tisztasága, így az efféle független projektek mellett kiállni egyúttal kultúrpolitikai kiállás is, hiszen a néző a pénztárcájával szavaz. Az első kettőre viszont szerencsére nem muszáj csak a tudatos kultúrafogyasztók felelőssége miatt szavazni – lehet egyszerűen csak a minősége miatt is.
Az első kettő április 13-tól nézhető a magyar mozikban. 24.hu: 7/10
