Egyik cikke címében „az elfeledett Einsteinnek” nevezte Neumannt. Miért felejtettük őt el, és milyen módokon formálta a modern világunkat?
Újságíróként nyilván tudja, hogy ritkán dönthetünk a cikkeink címéről, de ebben az esetben szerintem helytálló a kissé hangzatos kifejezés. Ahogy látom, Neumannt még Magyarországon is részben elfeledték. Ha megkérdeznénk ma egy átlagos járókelőt, jó eséllyel nem tudna sokat mondani róla. Pedig Budapesten született, és a 40-es, 50-es éveire nemzetközi hírű figurává vált.
A saját jogán tehát legalább olyan ismertnek kéne lennie, mint Niels Bohrnak Dániában, vagy akár Einsteinnek, akivel egy időben – a második világháború utáni Amerikában – vetekedett is az ismertsége.
Hogy azóta nagyrészt feledésbe merült, annak számos oka van, a legfőbb talán az, hogy legtöbbször keményvonalas jobboldaliként és a militarista Dr. Strangelove-típus mintapéldányaként karikírozzák: hűvös, hiperracionális alakként, akinek meggyőződése, hogy le kell bombázni a Szovjetuniót, nehogy ők is képesek legyenek atomfegyvert fejleszteni. És Neumann tényleg hitt a megelőző csapásban, tehát ez nem teljes kitalált tény, de nem szabad megfeledkezni a történelmi kontextusról sem, amely a rettentő véres és brutális második világháborút követően állt elő. Neumann meggyőződésévé vált, hogy elkerülhetetlen a harmadik világháború nagyjából egy évtizeden belül. Tisztában volt vele, hogyha ezt atomfegyverekkel vívják meg, akkor vége az emberiségnek, és elborzasztotta ez a lehetőség. Közben gyűlölte a hatalmi önkényt – akár jobbról, akár balról fenyegetett. Valószínűleg napjainkban inkább jobboldali liberálisnak sorolnánk be. Fontos tényező tehát, hogy politikailag kényelmetlen mindegyik oldal számára. Ehhez járul még hozzá, hogy a tudományos eredményei annyiféle területet fognak át, hogy nagyon nehéz mindezt összefogni és elmesélni egy koherens történetként.
Marketing szempontból nehezítő körülmény, hogy túl sok kérdésben brillírozott tudósként?
Pontosan. Einsteinről azonnal eszünkbe jut a relativitáselmélet. Neumann-nal viszont az a baj, hogy nemcsak egy, de sok nagy ötlete volt. Ráadásul ezek néha olyan hatalmasak voltak, hogy évtizedekig nem is értették őket teljesen. Remélem, a könyvemből sokan rácsodálkoznak arra, hogy a mindennapi életünket milyen mélységben átszövik Neumann felfedezéseinek eredményei. A zsebünkben hordott mobiltelefon is a Neumann-architektúrán alapszik, mert 1946-ban Neumann megalkotta a modern, „tárolt programú” számítógép első tervezetét. Aztán ott a játékelmélet, amelyet az 1920-as években fedezett fel, majd Oskar Morgensternnel közösen dolgozott ki a második világháború idején, miközben épp az első atombomba megépítésében is segédkezett – szóval ez csak egyfajta hobbi volt számára. A játékelméletet ma a Google, az Amazon, a Facebook és más nagy techcégek alkalmazzák a hirdetési felületek értékesítésére létrehozott aukciók során, dollármilliárdokat keresve ezzel. Neumann bizonyos értelemben még máig is a jövő embere maradt, hiszen élete utolsó szakaszában bebizonyította, hogy a gépek képesek lehetnek az önreprodukcióra, ami még mindig kicsit őrült gondolatnak tűnik. Ennek ellenére most már látunk primitív sejteket, amelyeket be lehet programozni mesterséges intelligenciával, és képesek reprodukálni magukat. Így mostanában érünk annak a forradalomnak a küszöbére, amit ő már az 1940-es, 50-es években előrevetített.
Vajon a jövőt fürkésző Neumann mit szólna a ChatGPT-hez és társaihoz, vagy a génszerkesztéshez, amelyben egyaránt rejlenek pozitív és katasztrofális lehetőségek? Lelkesedne, elégedett lenne, vagy inkább aggodalommal töltenék el ezek a technológiai áttörések?
Az első, amit biztosan tenne: még mindig dolgozna és gondolkodna. Mert ez töltötte el vitalitással és energiával, hogy folyamatosan ontotta magából az ötleteket. És hogy aggódna-e vagy elégedett lenne? Szerintem mélységes hálát érezne, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy még mindig itt vagyunk. Utolsó nagyszabású esszéje címe ez volt: Túlélhetjük-e a technológiát? És ha a sorok között olvasunk, nem volt túl optimista a kérdésre adott válasza. Tehát azt a tényt, hogy hetven évvel később még létezik az emberiség, már önmagában elég nagy teljesítménynek könyvelné el.
Ő amúgy azt tanácsolta, hogy igyekezzünk az emberi természet legjobb részére hagyatkozni, mert a technológiai fejlődést úgysem tudjuk megállítani. De annak is ellene volt, hogy felelőtlenül, hebehurgya módon minden új technológiát azonnal alkalmazzunk.
Ha nem akarjuk elpusztítani magunkat menet közben, az emberi intelligenciából kell kiindulni, és mélyebben megérteni az új technológiákat, hogy biztonságos módokat találjunk ki az alkalmazásukra. Lenyűgöző, hogy a molekuláris biológia is már egészen korán felkeltette az érdeklődését. Miközben dolgozott az önreprodukáló automaták elméletén, matematikailag felvázolta a modellt, amivel az emberi gének és sejtek is reprodukálják magukat. Ez öt évvel a DNS szerkezetének felfedezése előtt volt. Tulajdonképpen lefektette a sejtszaporodás elméleti alapjait, és később őt igazolták az eredmények, ám erre senki sem figyelt fel akkoriban. Emellett próbált finanszírozást szerezni a fehérjeszerkezet kutatására is. Végül nem kapott rá pénzt, és rossz megközelítést is választott, de egyeztetett a témában a kor néhány jelentős kristálytanszakértőjével és -biológusával. Mostanában azt láthatjuk, hogy a mesterséges intelligencia segítségével térképeznek fel fehérjeszerkezeteket, immár nemcsak elméleti, de potenciálisan biokémiai és terápiás alkalmazásra is. Tehát szerintem Neumannt lenyűgözné a mesterséges intelligencia némely alkalmazási területe, és valószínűleg nagy hévvel belevetné magát az egészbe. Bár minden bizonnyal maradna az elméleti megközelítésnél, mert a laboratóriumban sosem mozgott otthonosan.
Mindent kiejtett a kezéből. Mikor a matematikával párhuzamosan végezte vegyészmérnöki tanulmányait a zürichi Szövetségi Műszaki Egyetemen, annyi kémcsövet tört össze, mint még senki az iskola történetében. A rekordját vagy egy évtizeden át nem sikerült megdönteni.
De mi tette lehetővé, hogy ennyi területen a kor tudományos elitje előtt járjon? A matematikai zseni elég magyarázat erre, vagy kellettek más képességek is?
Sok más matekzseni esetében tényleg megfigyelhető, hogy elzárkóznak az elefántcsonttornyukba, és nem nagyon érdekli őket a való világ. Ő nem ilyen volt, aminek jelei már budapesti gyerekkorában is tetten érhetők. Az apja jómódú befektetési bankár volt, aki az általa finanszírozott cégeken keresztül nagyon szorosan kötődött a való világhoz. Neumannt és testvéreit is bevonta ebbe a közegbe, a vacsoraasztaluknál a magyar szellemi elit prominens szereplői fordultak meg, és az első pillanattól bátorította fiait, hogy kérdezzenek. Neumann soha nem is vetette meg a materiális javakat, egész életében szerette a pénzt, a koktélokat és a jó ételeket. Ilyen értelemben nagyon is világi ember volt. Szerintem manapság egy Neumannhoz hasonló matematikus az akadémia helyett inkább a pénzügyi szférában, mondjuk egy vagyonkezelő alapnál kötne ki, nem pedig elméleti kérdéseken és a jövő nagy kihívásain gondolkodna.
Miért?
Az ok egyszerű: nem fizetjük meg a posztdoktori kutatókat eléggé ahhoz, hogy vonzó legyen ilyen kivételes elmék számára. Neumann pályája viszont nemcsak tudományos tekintetben, de pénzügyileg is komolyan sikeres volt. Lenyűgözték az üzleti kérdések, ám igazi tehetsége a matematikához volt. Ennek segítségével átlátta a gyakorlati problémákat, és le tudta párolni őket a matematikai lényegükre. A rendkívüli matematikai képesség és a világ iránti nyitottság találkozott benne kivételes módon.
Anyagi sikerei felől nézve vicces, hogy az apja még próbálta őt lebeszélni a matematikusi pályáról, mert nem tartotta elég jövedelmező szakmának.
Ennek az apai aggodalomnak lett eredménye a kompromisszum, hogy Neumann vegyészmérnöki karra is beiratkozott a matematika mellett. Azokat a felvételi vizsgákat vette könnyedén Zürichben, amelyeken Einstein megbukott pár évtizeddel korábban. Végül elhagyta a vegyészetet, de szerintem sok magyar tudós járt be akkoriban hasonló pályát, mert matematikusként nehéz volt jó állást szerezni, ellentétben a mérnöki végzettséggel. Azt senki, így Neumann apja sem láthatta előre, hogy fia a 20. század közepére pótolhatatlan elmévé válik, akiért olyan vállalatok és intézmények kapkodnak majd, mint az IBM vagy az amerikai hadsereg. Az ő példája inspiráló lehetett a pályaválasztás előtt álló fiatalok számára. Ma már ott van a számítástechnika, a számítógép-tudomány, vagy a pénzügyi világ, ahol matematikusként el lehet helyezkedni, de Neumann egyike volt azoknak, akik taposták az utat, bizonyítva, hogy elég tisztességes megélhetést teremthet magának matematikusként is az ember.
Amerikába emigrálását megelőzte egy termékeny németországi szakasz. És mintha hajlamosak is lennénk megfeledkezni arról, hogy a második világháború előtt még nem az USA vagy Nagy-Britannia, hanem Németország volt a természettudományok fellegvára.
Németország egyértelműen tudományos szuperhatalom volt, míg a nácik tönkre nem tették azzal, hogy elűzték a legjobb kutatóik egy részét.
Bizonyos értelemben – a szellemi erőforrásokért folytatott versenyben – tehát már a háború kitörése előtt vesztettek?
Így van, és ez a lemaradás aztán fájdalmasan meg is mutatkozott a gyakorlatban az atombomba kifejlesztésénél. Rengeteg olyan tudós munkája kellett az amerikai atomprogram sikeréhez, akik Közép-Európából menekültek el. Fabian Waldiner közgazdász elemezte az elbocsátások hatását: azt találta, hogy a háborúban lebombázott egyetemi tanszékek gyorsabban álltak vissza a régi szintre, mint azok, amelyek az épületeik helyett a tanárállományukból veszítettek az emigráció folytán. Előbbiek a ’60-as évekre álltak helyre, utóbbiak viszont jócskán a nyolcvanas évekig az átlag alatt teljesítettek.
Össze tudná foglalni egyszerűen, a laikusok számára is érthetően, hogy Neumann mivel járult hozzá a kvantummechanikához, ehhez az akkor lenyűgözően új távlatokat nyitó tudományos területhez? Ha az atomfizikában lehetséges az egyszerűség egyáltalán.
A doktori fokozat megszerzése után Neumann kap egy ösztöndíjat a göttingeni egyetemen, ahova meg is érkezik. Egy évvel fiatalabb még a „wunderkindnek” kikiáltott Werner Heisenbergnél is, akit épp nagyon lefoglal egy új tudomány, az atomfizika alapjainak lefektetése – végül ezt nevezik majd kvantummechanikának. Az ő verzióját mátrixmechanikának hívjuk: Heisenberget nem igazán érdekelte, milyen fizikai folyamatok zajlanak le valójában az atomon belül, mondván, ezeket úgysem láthatjuk. Őt az foglalkoztatta, ami látható, például a neonfény. Mert bizonyos atomok bizonyos fényt bocsátanak ki, ha gerjesztjük őket. Heisenberg az ilyen mérhető jelenségeket próbálta megmagyarázni. Ő találta fel ennek a matematikáját, ami nagyon furcsának tűnt akkoriban, de ma már a gyerekek is tanulnak a mátrixokról az iskolában. Ebből egy különös kép rajzolódott ki, mintha az atomban lévő elektronok egy pillanat alatt ugrálnának a különböző energiaszintek között. Egy éven belül viszont egy másik, ezzel versengő elmélet is született, amely látszólag ugyanolyan jól működött: Erwin Schrödinger hullámmechanikája. Sokaknak tetszett Schrödinger elmélete, mert a fizikusok szerettek hullámokkal foglalkozni, és a matematikai része sokkal érthetőbb volt számukra Heisenbergénél. De aztán felmerült a kérdés, hogy vajon melyik igaz, és mit mondanak el ezek az elméletek egyáltalán a fizikai valóságról? Ma már tudjuk, hogy egyszerre mindkettő és egyik sem igaz.
Neumann úgy szállt be ebbe a dilemmába, hogy matematikailag kimutatta: a kvantummechanika két, összeegyeztethetetlennek tűnő verziója valójában egyazon érme két oldala. Ezt követően lefektette a kvantummechanika matematikai alapjait, ami a mai napig az atom legrigorózusabb matematikai rendszerének számít.
A kvantumfizikában van egy a különös diszkontinuitás: egyik stádiumban, amikor még nem figyelünk meg egy részecskét, elvileg bárhol lehet a térben. Ám, amint elkezdjük megfigyelni, a részecske lokalizálódik egy meghatározott pontra. Ezt a kvantum- és klasszikus világ közt húzódó határt Neumann „vágásnak” nevezte, és kidolgozta a matematikáját. Tegyük fel, hogy az egyik oldalon van egy forró bögre tea, amelybe hőmérőt teszünk, majd figyeljük a higanyszálat. Hol szakad meg vajon ebben a rendszerben a kontinuitás? Neumann azt mondja, hogy valójában mindegy, hol végezzük a vágást a megfigyelő és a megfigyelt között. Húzódhat a határ a bögrénél, a hőmérőnél, de hozhatjuk egészen a saját agyunkig, matematikailag mindez nem számít. Neumann precízen kidolgozta a matematikai alapokat, amelyekre építve később fel lehetett tenni a nagy fizikai és filozófiai kérdéseket.
Az amerikai hadsereget nem különösebben mozgatták a filozófiai kérdések, annál inkább az atomfizika katonai használhatósága. Különösen a világháború idején, amikor hirtelen óriási erőforrások áramlottak egy minden addiginál pusztítóbb fegyver létrehozására. Neumann mekkora szerepet játszott az atombomba megalkotásában?
Meglehetősen fontos szerepe volt benne, ám a hozzájárulása gyakorlatilag kitörlődött a köztudatból. Majd meglátjuk, orvosolja-e ezt valamennyire Christopher Nolan Oppenheimer-filmje, amely jövőre kerül a mozikba. Neumann nagyon komoly reputációt szerzett magának, már a Los Alamos-i meghívása előtt is kért tőle tanácsokat az amerikai hadsereg, matematikai és logikai képességeivel számos problémát oldott meg számukra. Régóta meggyőződése volt, hogy háború közeleg, így vezető szakértőjévé vált a nemlineáris függvényeknek és a robbanások matematikájának, erre pedig hatalmas lett az igény: kiszámolta, hogy az adott tüzérségi lövedékek milyen messzire repülnek a harctéren. Már zajlott a háború, amikor Neumannt az USA elküldte hat hónapra a tengerentúlra egy titkos küldetésre, hogy segítsen a brit királyi haditengerészetnek. Nem teljesen tudjuk, mit csinált ebben az időszakban, de egyik feladata az volt, hogy segítsen a briteknek megérteni, milyen mintázatban telepítik a német tengeralattjárók a víziaknákat. Neumann ezt elég gyorsan megoldotta, megmentve ezzel sok brit hajót, amelyek felrobbantak volna a La Manche-csatornán. Nagyjából fél éve volt Angliában, amikor kapott egy levelet Oppenheimertől. A levél hangvétele tökéletesen megmutatja, milyen nagy becsben tartották Neumannt:
Csak annyit mondhatok, rettenetes nagy szükségünk van a segítségére. Dolgoznak itt elméleti emberek szép számmal, de azt hiszem, ha az ön közismert éleselméjűségével tekint problémáink természetére, megérti, hogy még ez az állomány is siralmasan elégtelen
– írta Oppenheimer, akinek a csapatában addigra Nobel-díjas tudósok sora dolgozott, köztük például Enrico Fermi. Mégis az Angliában lévő Neumann segítségéért esedezett. Neumann hamarosan meg is érkezett Los Alamosba, és már az első huszonnégy órában lényegi módon járult hozzá a projekthez. Oppenheimerék ugyanis kétféle bombán dolgoztak. Az egyik a puska típusú bomba, ami viszonylag egyszerű elven működik: két darab uránium található benne, amelyek nagy sebességgel összeütközve kritikus tömeget hoznak létre, és bumm. Ám volt egy másik módszer is a kritikus tömeg létrehozására, az implóziós bomba, amelyben a hasadóanyagot minden irányból azonos erővel préselik össze egy bonyolult robbanószerkezet segítségével.
Végül az utóbbi lett a befutó. Miért?
Mert urániumból nagyon kevés állt rendelkezésre, míg a plutónium – amely szintén képes volt láncreakcióra, ám sokkal könnyebb volt nagy mennyiségben tisztán előállítani – túl reaktívnak bizonyult a puskaszerkezethez: ha nagy sebességgel ütköztették, egyszerűen elolvadt, még mielőtt létrejöhetett volna a kritikus tömeg. A puska típusú bombából így mindössze egy darabot tudtak volna csinálni az uránium szűkössége miatt. Az amerikai hadsereg viszont sok millió dollár elköltése után aligha lett volna elégedett egyetlen atombombával, ők egy gyártósort vártak el. Az implóziós bomba megoldhatta volna a helyzetet, azzal viszont nem haladtak jól a kísérletek: hiába robbantottak dinamitot a fémcsövek körül, ez nem hozta el a várt eredményeket. A lökéshullámokat úgy akarták szimmetrikusabbá tenni, hogy még több robbanótöltetet használnak, ám Neumann azonnal rámutatott, hogy ez teljesen értelmetlen. Ehelyett javasolt egy jobb felépítést az implóziós szerkezetre, és még az érkezését követő huszonnégy órán belül elő is állt a megfelelő konfigurációval, ami lényegében egy mai focilabdára emlékeztet, egymáshoz illeszkedő ötszögletű és hatszögletű robbanóanyagtömbökkel. Neumann tehát egy nap leforgása alatt megváltoztatta a Los Alamos-i kutatások hangsúlyait, ettől kezdve az addig reménytelennek tartott implóziós bomba lett a fő irány. Ezt követően is besegített, gyakran távmunkában, mert a hadsereg igényt tartott a tudására a ballisztikai kérdésekben is. Talán ő volt az egyetlen tudós, aki szabadon jöhetett-mehetett a kutatóközpontból, mert a hadsereg azt mondta: túl fontos ahhoz, hogy csak erre az egy projektre kössék le. Párhuzamosan dolgozhatott Washingtonban, a Princetonon és Los Alamosban.
A számítógépek is ekkoriban kerültek a képbe.
A háború alatt kezdett érdeklődni a komputerek iránt, és ez utána is megmaradt, mert a fegyverekkel kapcsolatos számításokhoz sokkal nagyobb számítási kapacitásokra volt szükség. Neumann egyfajta számítógép-guruvá vált. Akkor vonódott be igazán mélyen, amikor rábukkant a pennsylvaniai egyetemen futó ENIAC-projektre, amelyből az első programozható, elektronikus, digitális számítógép született. Mert a második világháború alatt hozzáférhető számítógépek még nem voltak elektronikusak, és nem hasonlítottak korunk programozható gépeihez. Ha újra akarták programozni, rengeteg dugót kellett áthelyezni, akárcsak egy régi vágású telefonközpontban. Az ENIAC viszont teljesen elektronikus volt, és Neumann hamar rájött, hogy lehetne ezt egy „tárolt programú számítógéppé alakítani. Ezt meg is írta egy jelentésben, amelyet a csapat egy másik tagja, Irwin Goldstein széles körben terjeszteni kezdett, és ez szerepet játszott abban, hogy ez vált a modern számítógép alaprajzává: mai okostelefonjaink is a Neumann-architektúrát használják. Az ENIAC-et feltaláló mérnökök persze nagyon felháborodtak, mert ők szabadalmaztatni akarták a számítógépmodelljüket. Hosszú évekig tartott a jogi csata ekörül, amit a mérnökök végül elvesztettek, így a modern számítógép közkinccsé vált, lehetővé téve a számítástechnika forradalmát.
Az atombombánál teljesen nyilvánvaló a katonai motiváció, de a számítógép esetében nem feltétlenül tudatosítjuk, hogy tulajdonképpen a háború és a fegyverkezési verseny egyik mellékterméke volt, ami aztán a hétköznapi használatba is átszivárgott.
Pedig ez fontos összefüggés. Mert a második világháború nemcsak a részecskefizikában és a számítástechnikában hozott forradalmat, egyfajta tudományos aranykor jött el az ezt követő években, mert hirtelen az államok hatalmas pénzeket öntöttek a részecskegyorsítókba, laboratóriumokba és molekuláris biológiába. A modern számítógép pedig egyértelműen abból az erőfeszítésből nőtt ki, hogy Amerika a riválisainál hatékonyabb bombát építhessen, amelyik sokkal több embert képes megölni. Neumann tisztában volt vele, hogy az atombomba egy rettentően pusztító fegyver, de az valószínűleg őt is meglepte volna, hogy ötven évvel később egy még pusztítóbb eszköz nő ki a számítástechnika forradalmából: a Facebook, amely a társadalom szövetét bomlasztja fel.
Mennyit tudunk a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos etikai vívódásairól?
Ahogy említettem, általában úgy ábrázolják őt, mint aki hidegvérrel, sőt, cinikusan állt a kérdéshez, de szerintem ez nem egészen igaz. A háború alatt a legtöbb tudós azzal indokolta részvételét, hogy a nácikat próbálják legyőzni. Csak a háború után derült ki, hogy a német atomprogramot vezető Heisenberg azt hitte, képtelenség a bombát elég gyorsan kifejleszteni. Ha Heisenberg tudta volna, hogy az amerikaiak pár év alatt elérik a célt, valószínűleg ő is máshogy állt volna hozzá, így az ő szkepticizmusa volt a legfőbb oka annak, hogy nem készült el a nácik atombombája. Neumann a háború után már a jövőbe tekintett, és a Szovjetuniót tartotta fő fenyegetésnek. Tudta, hogy amint képessé válnak rá, a szovjetek is kifejlesztik a maguk atom- és hidrogénbombáját. Ebben igaza is lett. Neumann egy szovjet kísérleti robbantás híréből következtette ki, hogy a Szovjetunió megtette az első lépést olyan kisméretű hidrogénbomba kifejlesztése felé, amelyet egy rakétára is rá lehet szerelni. Ezt jelezte is a megfelelő fórumokon, és egybehangzó becslések szólnak arról, hogy a szovjetek egy évtizeden belül utolérik, vagy akár le is hagyják Amerikát, interkontinentális rakétákat fejlesztve. Ebben az átmeneti időben Neumann azért lobbizott, hogy az USA megelőző csapással fenyegesse meg a Szovjetunót, még ha ezt nem is hajtja végre. Mert meggyőződése lett, hogy a következő háború elkerülhetetlen, ezt viszont már senki se nyerheti meg, ha addigra a szovjeteknek is lesznek atomfegyverei.
Úgy gondolta tehát, ez az apokaliptikus forgatókönyv csak úgy kerülhető el, ha fenyegetéssel vesszük rá a szovjeteket, hogy adják fel a nukleáris ambícióikat.
Nem mondom, hogy meg kell neki bocsátani, de fontos látni, hogy a korszakban ez egy bevett gondolat volt. Még a pacifistaként ismert Bertrand Russell is tett hasonló javaslatot: ő is úgy gondolta, hogy ultimátumot kellene adni a szovjeteknek, mert csak így állnának le az atombomba fejlesztésével. Ez jelzi, hogy talán nem mindig baj, hogy a politikusok ugyan kikérik a tudósok véleményét, de végül mégis ők döntenek. A kor legragyogóbb tudósainak egy része ugyanis a megelőző csapást szorgalmazta a hidegháború kezdetén. Nem volt ez többségi vélemény, de a mából nézve meglepően sokan vallották a véleményformálók és a lakosság soraiban is. Most, hogy a béke évtizedei után újra háború dúl Európában, ismét felerősödtek ezek a kérdések: vajon bevet-e itt bárki atombombát, és ha igen, minek kell lennie a válaszcsapásnak?
Ezeket a kérdéseket sokszor játékelméleti keretben tárgyalják, amelynek alapjait szintén Neumann fektette le.
Már a második világháború után és a hidegháború közben is Neumann játékelméletét vették alapul, pedig ő sosem alkalmazta a nukleáris háború megértésére a játékelméletet. Gyakran tévesen neki tulajdonítják a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” koncepcióját, pedig ez nem tőle származik. A keleti parti Hudson Intézetben dolgozták ki, majd hivatalos kormánypolitikává vált az 50-es években. Fontos tehát a kontextus, és még ha nem is értünk egyet a következtetéseikkel, jobban megértjük, miért gondolkodtak ilyeneken. Főleg most, hogy a nukleáris háborús forgatókönyvek újra feltűntek a horizonton.
Neumann egész fiatalon, 53 évesen meghalt. Karakteréről sokat elárul, hogy még a halálos ágyán is az agy és a számítógép hasonlóságain gondolkodott.
Élete vége felé Neumann olyasmit tett, amivel sokkolta a családját: magához kérette a kórház katolikus papját és megtért. A rák megtámadta az agyát, és egyre nehezebben gondolkodott. Teller Ede mondta később, hogy nem látott senkit annyira rettegni, mint Neumannt amiatt, hogy elveszíti kognitív képességeit. Közben mégis előadásokon dolgozott, amelyek befejezetlenül maradtak ugyan, de hidat képeztek a számítógép és az emberi agy között. Neumann módszeresen összehasonlította a kettőt, és arra jutott, hogy az agy első pillantásra nem tűnik túl versenyképesnek, hiszen a komputer sokkal gyorsabban és megbízhatóbban számol, mint ez a zselégömb a koponyánkban. Akkor hogy lehet, hogy mégis magasabb rendű az agy? Szerinte azért, mert az agy párhuzamos munkafolyamatokat futtat, míg a korabeli számítógépek sorban végezték a feladatokat – épp ebből fakadt a megbízhatóságuk. Neumann összevetése sok tekintetben izgalmas és felhasználható a kognitív idegtudomány számára. Már akkor mesterséges neuronokról beszélt, ami az 50-es évek elején még pusztán elméleti lehetőség volt. Tulajdonképpen ez a koncepció adja az alapját korunk mesterséges neurális hálózatainak, amelyre a mesterséges intelligencia is épül. Ahogy Ray Kurzweil futurológus mondta egyszer: Neumann előtt az idegtudomány és a számítógép-tudomány két különálló sziget volt, ő azonban hidat vert közéjük. A híd az elmúlt hetven évben is megmaradt.
A Neumann János – Az ember a jövőből című könyv az Open Books kiadó gondozásában jelent meg magyarul.
