A rejtett gyöngyszemek! Miattuk tud összességében mégis csodálatos lenni a lelketlen tömeggyártásba oly sokszor belecsúszó streaming-korszak. Azok miatt a csendben érkezett, sok hónapos beharangozás nélkül a porondra besétáló, majd ott mindenkit leiskolázó mutatványok miatt, amelyek a streaming-platformok szabadsága és örök tartaloméhsége nélkül, a hagyományos televíziózásban soha nem születhettek volna meg. Amelyek jellemzően nem alkalmasak sokévados bőrlenyúzásra, így megmaradnak egyszeri, megismételhetetlen csúcsélménynek, igazi művészi teljesítménynek abban az értelemben, hogy egyediek, nem bővíthetők a végtelenségig, van elejük, közepük, végük, s mint ilyen, van súlya a létezésüknek. Az IP – intellectual property, magyarán a létező címek adaptációira épülő – filmek korában igazi ritkaság egy-egy ilyen élmény. A Balhé (Beef) a Netflixen ilyen ritka, hibátlan, egyszerre emocionális és intellektuális csúcsélmény, ami megbocsáthatóvá tett a platform középszerű semmiségeiből legalább egytucatnyit.
A sztori a „sorsfordító találkozás”-toposzra épül, csak éppen egy sötét csavarral: itt nem életük nagy szerelmét, a rég hiányzott szülőpótlékot, az életet új útra állító mentort, vagy a Nagy Felismerést hozza el az ominózus találkozás, hanem a módszeresen hízó, egyre nagyobb hullámokat vető káoszt és pusztulást.
A Balhé hőseinek összecsattanása ugyanis akkor is tükör, ha a konkrét élethelyzetünk egyik főhősére sem hasonlít. Erre elég nagy az esély, ugyanis Amy (Ali Wong) és Danny (Steven Yeun) a társadalmi spektrum két erősen ellentétes végén, meglehetősen speciális pozícióban helyezkedik el: Amy a kőgazdagságtól egy lépésnyire, Danny pedig a végső lecsúszástól épp ugyanannyira.
Nem sok esély van tehát sorsuk összefonódására, mégis ez történik: Danny épp sikertelenül próbált meg visszavinni valamit egy áruházba, és egyébként is eléggé kivan a töke mindennel, amikor a parkolóból kihajtva furgonját ledudálja egy puccos fehér városi terepjáró – mint kitalálható, Amyvel a volán mögött. Mindennapos eset – Dannynek viszont épp itt szakad el a cérnája, és egy dühödt országúti hajszába bonyolódik a terepjáróval, életveszélyes üldözés, gyorshajtás, pár virágágyás brutális letarolása… Szóval eléggé eldurvul a helyzet, aminek a végén megjegyzi a másik autó rendszámát. Innen pedig igazi dominóeffektus következik, Danny lenyomozza Amy címét, egy csellel be is jut a házba, ott végre bosszút áll – konkrétan összehugyozza az egész fürdőszobát –, majd elmenekül, Amy viszont megjegyzi az ő rendszámát, és indul a fokozatosan egyre pusztítóbbá eszkalálódó adok-kapok.
Az már a rendszámokkal kapcsolatos hozzáállásukból sejthető, hogy a két főszereplő eléggé hasonlít egymásra – bár ők ezt nyilvánvalóan soha nem ismernék be. Meg hát nem is egyértelmű, hiszen annyira más az életük: Amy Lau egy puccos, sznob szobanövénybolt sikeres vezetője, afféle self-made woman, aki épp nagy lépés előtt áll. Üzletét ugyanis felvásárolni készül egy nagy lakberendezési áruház feje, az így kapott mesés összeg pedig megadhatná végre Amynek, amire mindennél jobban vágyik: hogy ne kelljen többé éjt nappallá téve dolgoznia, ehelyett a jólétet és kényelmet, amit kislányának és háztartásbeli-képzőművész férjének vért izzadva megteremtett, végre ő maga is élvezhesse kicsit. Hullafáradt, rongyokban lógnak az idegei, azt se tudja, életének melyik szelete miatt aggódjon jobban, szorongó kislánya, a bolt sikeres eladása, kellemetlen anyósa, ellaposodó házassága vagy saját mentális egészsége miatt. Botcsinálta ősellensége, Danny Cho is vállalkozó, afféle mindenes, ha kell, villanyszerelő, ha kell, vízszerelő, ha kell, kertész – de sajnos nem igazán kell, vállalkozása alig döcög, kevés a pénz, ráadásul öccse, Paul is nála lakik, szülei pedig Koreában várják, hogy fiuk ígéretéhez híven vegyen nekik egy telket, és Amerikába költözhessenek. Az önrész esélytelen, hitelt nem kap, a kriptovaluta-milliomosság is egyre távolabbra kerül, és börtönviselt unokabátyja is mindenféle simlisségekbe próbálja berántani. Szóval hullafáradt és rongyokban lógnak az idegei, ráadásul semmi öröme nincs, ami ellensúlyozná mindezt, se kutyája, se macskája, se egy rendes barátja, öccse lenézi, élete szerelme pedig épp másvalakitől vár gyereket. Más helyzetek, más nézőpontok: csak a magány teljesen ugyanolyan.
Nyomorúságok kaleidoszkópja ez, és ez csak a kiindulópont: hőseink tesznek róla, hogy napról napra rosszabb legyen ellenségük élete – és egyébként a sajátjuk is. A lefelé tartó spirálba tudtukon kívül belesodródnak családtagjaik – ez az összedőlő kártyavár ugyanakkor elképesztő szórakoztatóan dől össze. Ennek egyik fő oka Lee Sung Jin egészen hibátlan forgatókönyve, amelyben tökéletes ritmusban gubancolódik össze egyre több szálon a két főhős élete külön-külön is, és bosszúhadjáratuk nyomán közösen is. De a konkrét történeten túl is annyi minden történik ebben a sorozatban, hogy azt felsorolni is nehéz – mint egy igazán fantasztikus gasztronómiai remekmű, amelyben alig lehet szétszálazni az ezerféle ízt és textúrát, olyan sok szinten vicces, szánalmas, tragikus és életszagú ez a sorozat.
A legjobb, hogy a fergetegesen éleslátó, meglepően pontos emberismeretről árulkodó társadalmi kommentár itt nem elhintett fűszer, hanem az alapstruktúra része: gyakorlatilag minden képkockára jut belőle, és mindkét oldal, gazdagék és a küzdő munkásréteg is megkapja a magáét. Például Amy és férje, George házasságából egyebek mellett a szirupos, gyomorforgató toxikus pozitivitás fojtogatott ki minden erőt, most nyugatiasított kamu spiritualitással próbálják víz felett tartani a fejüket, ám a tudatosságfétis tök üres. Valódi kimunkálás helyett mindkét érintett csak nyeli és cukrozza az egyre erősödő indulatait, amellett – ahogy az szép lassan kiderül – mindketten úgy hazudnak egymásnak, mint a vízfolyás, és a hűség szobrát sem róluk mintázták.
De nemcsak egymással megy az örökös jópofizás: Amynek olyan szinten vérévé vált a smúzolás, hogy arca már konkrétan belefagyott az örökös, kényszeredett, vicsorszerű mosolyba.
Ugyanakkor nemcsak a jólét komikuma, annak tragédiája is ugyanolyan gyakran feldereng, ezek közül sok olyan, ami gyakorlatilag tabu: hogy az önmegvalósító, karrierista nő élete milyen iszonyú kimerítő, hogy a siker teher is, hogy az örök fókusz, az eget vállán tartó atlaszélet nyomasztó, hogy minden eredmény mellett igenis földi pokol, ha soha nem lehet kiengedni, hátradőlni, megtartva lenni. Hogy ha a világ követelményei szerinti siker összejött, azzal automatikusan tilossá válik boldogtalannak, kiégettnek lenni, kötelező örökké örülni meg halásnak lenni. Hogy az atomsikeres, ám emiatt távol lévő anyáknak, bizony, sokszor szorongó, nonstop fejlesztett és terapizált gyerekei vannak, és a háztartásbeli szerepkör nemcsak nőként, férfiként sem tesz jót az önbecsülésnek meg a házasság egészének. Hogy a gazdagság milyen erősen összefonódik a rettegéssel, hogy jaj, elvész a vagyon, hogy gazdagnak lenni azt is jelenti, célpont vagy, veszélyben vagy.
És a másik oldalon, Danny történetén keresztül is ömlik a társadalmi kommentár: gyönyörűen kirajzolódik a hatalommal nem rendelkezők rajongása a mikrohatalom minden megnyilvánulásáért, legyen az pornó, piti csalások, erőszakos dalszövegek, a degradáló beszédmód, hogy legalább verbálisan felülkerekedve érezzék magukat, az örökös keménykedés testileg és verbálisan. Mivel ez a történet szinte kizárólag ázsiai-amerikaiakról szól, nagyon sok szemszögből reflektorfénybe kerül a fehérekkel ápolt visszás viszony is, amibe a lenézés épp úgy belefér, mint a megalázkodás, ahogy belefér az asszimiláció vágya és szinte rasszista elutasítása is, a büszkeség az örökségre és a szégyen is amiatt, hogy oly sokan a fehérek kiszolgáló személyzetének pozíciójában rekedtek.
Az ázsiai-amerikaiság bemutatásának gazdagsága egyébként összességében is egészen zseniális, megkockáztatom, filmtörténeti jelentőségű: az utóbbi időben felívelt ez a trend, de még így is nagyon, nagyon kevés példát tudnánk összeszedni, ahol ilyen sokrétűen ábrázolják ezt a problémakört. Ide kapcsolódik az is, ahogy a sorozat a testeket és a testiséget megmutatja. A Balhé ugyanis nagyon sokszor kimondottan szexi: vonzó emberek szép ruhákban vagy azokból kibújva láthatók, még kifejezetten bevállalós szexjelenet is akad (Lars von Trier is elégedetten csettintene!) – holott, ahogy oly sok kisebbséget, az ázsiaiakat is előszeretettel deszexualizálják mozgóképen. Itt azonban több értelemben is érzéki, testi lények vesznek részt időnként kimondottan tabudöntögetően ábrázolt erotikus cselekvésekben.
Az ázsiai-amerikaiság gazdag és pontos ábrázolása – a forgatókönyvíró személyén túl – azzal is összefügg, hogy a két főszereplőt erősen bevonták az alkotó folyamatba. Az ilyesmi mindig jól jön, pláne, ha közöttük olyan zsenik vannak, mint az Amyt játszó Ali Wong, aki forgatókönyvíróként (például a Mindig csak talán című, elég sikeres Netflix-sorozat könyvén is dolgozott a női főszerep eljátszása mellett) és standup-komikusként már bizonyította, hogy nemcsak nagyon vicces, de komoly az éleslátása a házasságok, az önmegvalósító nők, az ázsiai-amerikai nők nehézségeiről. Itt nem kapott ugyan forgatókönyvírói kreditet, producerit viszont igen, ahogy a Dannyt játszó Steven Yeun is, akivel emellett azért jutott arra is kapacitása, hogy a szart is kijátssza az alapanyagból. Mindketten árnyaltak, viccesek és tragikusak, és főleg egyikük sem tűnik őrültnek egy pillanatig sem – még ha tagadhatatlan agyrém is, amit művelnek. Wong és Yeun megoldja, hogy átélhető, megérthető legyen minden céljuk, álmuk, motivációjuk, dilemmájuk és tettük.
És nem csak nekik: a legkisebb mellékszereplő is ki van találva, akár egyetlen jelenetben is élővé, érdekessé válik mindegyikük, az elkényeztetett anyuci pici fia George, az irritáló, a látszatot őrző anyja, a trófeafeleség Naomi, a kőgazdag Jordan, a bolti eladólány, a piti bűnözők. Mindenki mögött szinte érezni az élő, megélt történetet, melyek némelyike egészen mélyen drámai, karcos, felkavaró, sőt, előfordul olyan is, amely egészen az újhullámos horrorokat idézi. Hogy a tökéletes forgatókönyvet, a mesterkurzusba illő alakításokat, az elképesztő beágyazottságot emellett kimondottan emlékezetes, képzőművészetbe hajlóan gyönyörű operatőri munka, meghökkentő soundtrack és a tévétörténet legjobb epizódcímei (nagy gondolkodóktól vett idézetek) kísérik, az már igazán csak hab a tortán. Persze ezen nem kellene meglepődnünk, tekintve, hogy a sorozat mögött az utóbbi évek egyik legizgalmasabb műhelye, az A24 stúdió áll, amely olyan filmeket jegyez, mint az idén egész rakásnyi Oscart nyert Minden, mindenhol, mindenkor, az Örökség, a Holdfény, sorozatok közül pedig az Eufória. Nagy címek – az A24 pedig ugyanilyen büszke lehet a Balhéra is, amit ezen a ponton csak azzal lehetne elrontani, ha megpróbálnák folytatni. Márpedig a showrunner lenyilatkozta, hogy három évadot terveznek… Nagyon reméljük, hogy legfeljebb antológiajelleggel, minden évadban más szereplők, más sztori, az működhetne. De a legjobb mégis az lenne, ha ez a kincs megmaradhatna így, önmagában, épp elég fényes így is.
A Balhé (Beef) a Netflixen nézhető, akár magyar szinkronnal is. 24.hu: 10/10
