Egyetlen csavarintással végezte ki a baglyot a lány

a Patkány

Ezen az estén játéktáblává varázsolja a nagycsarnok padlóját a holdfény. Világos rácsozatot vetítenek rá a nyúlánk ablakok, feketére és fehérre, négyzethálóra és margóra osztva fel a termet. Három oldalon állnak a fából ácsolt padsorok; a közéjük ékelődő területen semmi sincs, csak egyenes árnyak a kövön, egy absztrakt tollrajz. Visszafojtott lélegzethez hasonlatos mozdulatlanság. Ez egyszer még a szél sem zörgeti az ablakokat, nem fütyül a méretes kandallóban. Nem táncol por a sötétséggel felkockázott padló fölött. Várakoznak a néptelen padok. Sosem állt még annyira készen a terem a grand jeu, a nagy játszma nyitányára, mint most; éjfél, csend, fényből szőtt geometria. Valaki más tudná, hogyan kell játszani, miként fogjon hozzá.

Ezen az estén azonban csak a Patkány van jelen; enyhén didereg elnyűtt ingében, ahogy szorosan átöleli magát. Cingár lábát mozgatgatja ki és be a fénybe, közben arra gondol, sötét, világos, sötét, világos. Összehúzott szemmel nézi fénylő nagylábujjkörmét. Hegyezi a fülét, nem hall-e lépteket; persze ő mindig fülel. Éhes; persze ő mindig éhes. Már tudomást sem vesz ezekről a dolgokról. Begörbíti a lábujjait. Hideg a kő. Mindig hideg a kő; még nyaranta is csípősek a levegőtlen éjszakák, a nappali hőségnek nincs elég ideje áthatolni a falakon. Ma este mégis tudomást vesz róla, mivel az eresz alá húzódva töltötte a napot – elfúlva pihegett a forró pala alatt, és az izzadt térdén végigsikló arany szálakat figyelte, ahogy alábukott a napkorong. Leszorítja a talpát, élvezi a hűvöset. Hideg kő, hideg csont. Szeretné eltenni talonba a bujkálás hosszú napjaira. De ez már a meleg utolja. Véget ért a nyár. Előző nap a szürkék már nyitogatták az ajtókat-ablakokat, és kiseperték a kandallókból a piszkot meg a száraz avart. Ma pedig a kerekes kosaraikkal buzgólkodtak, megvetették az ágyakat, kirázták a szappantól és levendulától illatozó lepedőket. Holnap az udvar átellenes oldalán merülnek majd munkába, padlót fognak sikálni, és zörgetik a vödreiket. Oda-oda morrantanak egymásnak, és izzadtságszaguk lesz. A fiatalabbja félrelopódzik az ablakokhoz füstöt eregetni. A Patkány egyfolytában bujkál, de hamarosan még jobban el kell majd rejtőznie. Aztán megjelennek a feketék is, a harsány és mohó hímek. Több étel és több veszélyforrás lesz. Az elkövetkező hetek során többet mászkál majd a kéményekben, kevesebbet a folyosókon. Aztán ahogy megrövidülnek a nappalok, be fognak gyújtani, és ő a párkányokat meg a tetőket, meg a falrepedéseket használja majd, vagy kizárólag éjszakánként oson ki a konyhára és vissza. Dideregve alussza át a hosszú hóeséseket. Így fordul át egyik esztendő a másikba.

Most minden különösebb ok nélkül beljebb lép a terembe. Holdfény ömlik a bokájára. Nem fog kimerészkedni a padok közti térbe, hanem megáll a szélénél. Ezüst sáv keretezi a csupasz négyszöget, mintha higanyfolyam lenne a kőlapok között. Felemeli az egyik lábát, de csak játékból. Tudja jól, hogy úgysem fogja átlépni. Valaki más átlépné a helyében; valaki más megtenné a nyitólépést, meghajolva az üres padsorok felé. De ő a Patkány: képtelen lenne megkülönböztetni egy megnyitást egy karomnyomtól a falon. Ő csupán annyit tud erről a helyről, hogy nem az övé. A Patkány számára az ezüst vonal egy huzal, maga a hely pedig összekattanni készülő csapda. Oly idegen neki az egész, hogy viszketni kezd tőle a skalpja. Elnyúlik a csend.

Nem fúj a szél odakint. Hirtelen mégis egy sóhajtás hallatszik a kémény felől, kelme szakadásához hasonló, távoli nesz. A Patkány menekülésre készen megpenderedik. Valami verdesve és kaparászva a kandallóba pottyan. Egy száraz, izgő-mozgó madártollcsomó. Karmok csikordulnak a kövön. A nagy csendben a legparányibb hangok is hatalmasra nőnek. Egy nem emberi hang szólítja a lányt élesen és panaszosan. Ő egy pillanatra lecövekel. Aztán lép egyet a kandalló felé, oly lassan, hogy közben egyenként érzi lábának a padlóval találkozó ízületeit.

Egy fülesbagoly röppent a kandalló kövére. Kicsi; nem fióka, de még fiatal madár, épphogy kinőtt tollazattal. Szúrós szemével rezzenéstelenül mered a lányra. Bólogat, majd újból megszólal, kérdőn tör fel reményvesztett hangja. Suta, féloldalas toll-legyezőt nyit a szárnyából. Rándul egyet, aztán ismét összecsukódik a szárnya. Világos holdfénycsík vetül rá a madár hátára, a Patkány látja a barnát meg a drappszínt a tollazatában, szemében az ádáz csillogást. Újra megpróbál felrepülni, ugyanazzal a fájdalmas rebbenéssel, amely ugyanolyan hirtelen fullad lemondó kudarcba. A lány a madarat figyeli.

Amaz újra meg újra próbát tesz. Hosszan, s ezúttal hangosabban tremolózik. A visszhang a falakban mormol, valahol a hallhatóság határán. A lány elképzeli a fészket, ahonnan a madár jöhetett: csupasz kő egy torony vagy támfal csúcsán valamely elérhetetlen magaslaton. Valahol ott kell lennie az anyabagolynak. Mindeddig biztonságban volt a fiókája. Mindeddig etették és óvták. Közben folytatja a huhogást, mintha bárki is segíthetne rajta. Valahányszor a madár megkísérli kiterjeszteni a szárnyát, csiklandós érzés kezdi birizgálni a lány mellét.

Közben az udvar átellenes oldalán tiszta csendüléssel egyet üt az óra.

A lány a kandallóhoz lép, mire a madár verdesni kezd. Megáll, amíg a madár le nem csillapodik. Az elszántan a kandallókőbe kapaszkodó, erős karmokra pillant. Készülődik. Aztán legörnyed, és a szempillantásnál is fürgébben kinyújtja a kezét, amely rázárul a bársonyosan sima tollakra, alattuk a törékeny kis csontokkal. Igazít a fogásán, csavaró mozdulatot tesz.

Egy reccsenés. És a Patkány újra egyedül van.

Feláll. Elejti a fiókát. Egy logikánál mélyebb ösztön hatására üvegcsörömpölésszerű zajra számít; de akármilyen hangot hallat is a madár a padlóra pottyanva, azt elnyomja a lány fülébe tóduló vér. Nem szokott sűrűn ülni. Dobol a vére, és nem akar alábbhagyni a fülsiketítő dübörgés a fejében. Széttárja a kezét. Összevérezte. Szúró fájdalom hasít a bütykein látszó karcolásba. A seb mélyebbik végénél kibuggyan egy hasas csepp, és túlcsordulva legördül a lány csuklójára.

A szájához viszi a kezét, és szívni kezdi a felrepedt bőrt, fémes íze van. A szívverése úgy rezegteti a csontjait, mintha nem lenne bennük semmi.

Léptek a folyosó irányából. Egy pillanat törtrészéig a Patkány azt hiszi, az ő szívverése sokszorozódott meg. De mert mindig éberen fülel, a pillanat törtrészénél nem is kell neki több ahhoz, hogy kihallja a különbséget szíve meleg, tömött dobogása és a kövön kopácsoló cipőzaj között. Lábát a kandalló falához nyomva fellendül a kéménybe, a hátával és a talpával tartja magát, izmait megfeszíti mélyen a legsötétebb homályban. Mozgás az ajtónál, megvillan egy világos palást. A Patkány becsukja a szemét, nehogy megcsillanjon rajta a holdfény. Nincs már idő magasabbra mászni; a legapróbb mozdulat is zajjal járna.

Az alak besétál a szobába. Szünet ékelődik a lépések közé. A Patkány felszínesen lélegzik, megfeszülnek a bordái az erőlködéstől, hogy csendben maradjon. Régi hamu szaga tolul az orrába. Sok idő eltelik – egy perc, egy másodperc. Aztán képtelen tovább türtőztetni magát, és résnyire kinyitja a szemét. A pilláin át les kifelé. Felismeri a fehérbe öltözött alakot: a nőt. A többi fehér ruhás mind hím, csak ez az egy nem. Az asszonyember, a kakukktojás. Ott áll most, ahol az imént még a Patkány állt: az üres tér szélén, szigorúan az ezüst vonal mögött. Ő is a holdfényt nézi. De akármit lát is, az nem ugyanaz, mint amit a Patkány látott. A Patkány összeszorítja a fogát. Sajognak az izmai.

A fehér ruhás ekkor tesz egy mozdulatot. Különös, kurta gesztusra lendül a keze, amely egyszerre a kezdete valaminek, és a lezárása. Mintha egy fonál lenne a csuklójára kötözve. Leejti a kezét, újra mozdulatlanná lesz.

Majd, mint aki megneszelte a Patkányt, hátrafordul. Pattanásig feszül a csend. A Patkány dermedten húzódik beljebb az árnyak közé. Lélegzete elakad. Csiklandozza valami az alkarja alulsó felét. Nedves csík kúszik a csuklójától a könyöke felé, sötét sávot rajzolva a sápadt bőrre. Bármelyik pillanatban lecsöppenhet.

A fehér ruhás a homlokát ráncolja. Félrebiccenti a fejét, mintha a fénytörésen akarna változtatni. Félbemetszett, függőleges maszknak tűnik az arca a holdfényben. Elnyílik a szája.

Leesik a vércsepp. Van egy pillanat, amikor a Patkány érzékeli a hiányt, jelentéktelen megkönnyebbedésként a testében. Aztán a padlón koppan a csepp.

– Ki van ott?

A Patkány meg se moccan. Ha közelebb jön a fehér ruhás, akkor feljebb kell kepeszteni, és mászni eszeveszetten addig a pontig, ahol összeszűkül a kémény, s ő megpihenhet erőt gyűjteni. Csakhogy minden egyes mozdulatával korom- és habarcszáport hullat majd a kandalló gyomrába, és akkor lebukik. Akkor felkutatják, és kicibálják innen. Emberek jönnek majd kezekkel, arcok szemekkel. Megpróbálják őt emberivé tenni, és gyűlölni fogják, amikor ez nem sikerül. Ismeri már a világot annyira, hogy tudja, mire számítson.

– Van ott valaki?

A szürkék néha látták őt. Egy-egy pillanatra, villanásra, észrevették a porban maradt kósza nyomait. De senki sem figyel rájuk, amikor a falban élő lányról vagy arról beszélnek, hogy kísértetek járják az iskolát. Ennek a nőnek elhinnék.

A fehér ruhás még egy lépést tesz. Elsiklanak fölötte az árnyékok. Meglátja a meggyötört kupacban a kandalló kövén heverő baglyot. Megtorpan.

A Patkány immár egész testében reszket. Tüzel a válla. Verítéktől lucskos az inge, és a saját meleg szaga lebeg felé a hónalja meg a feje búbja felől. A keze is sajog. Van a feje mellett egy laza kődarab, egy magas ember elérné. Ha megfogja, lezuhan. De a kővel a kezében fog leesni. Elég nehéz és kellően nagy egy koponya betöréséhez. Szaporább lesz a szívverése, amely most olyan hangos, biztosra veszi, hogy a fehér ruhás meg fogja hallani. Márpedig ha meghallja…

Rámarkol ujjaival a kőre. Piszok megy a körmei alatti lágy részbe.

A fehér ruhás közben elfordul. Az egyik pillanatban még ott van, és a Patkány irányába bámul barázdával a két szemöldöke között: aztán már el is ment, fehér forgatagként suhan ki az ajtón, holdfényről a sötétbe egyetlen szempillantás alatt. Elhalkulnak a léptei.

A Patkány még vár. Nagy sokára ereszkedik csak le. Csupasz lába a padlóhoz ér. Óvatosan kinyújtóztatja a karját, pontosan tudja, hogy nem lazíthat. Hiába múlt el egy veszély, mindig akad másik. De most már legalább szabadon lélegezhet. Örül, hogy nem kellett megölnie a fehér ruhást. Frissen elhullajtott foghoz hasonlatos a gondolat: kitapogatja a formáját. Talán mégsem örül neki. Talán inkább csalódott.

Megrázza magát. Öröm, csalódottság… Hiszen ő a Patkány. A patkányok számára egyszerű az élet. Azt teszi, amit az ösztöne diktál, se többet, se kevesebbet. A több meg a kevesebb az embereknek való. Ez a csarnok, az üres tér, a fehér ruhás gesztusnak nem nevezhető kézmozdulata. A Patkánynak ehhez semmi köze. Akármi történjék is, nem lesz ember belőle. Ma este is csak a holdfény kísértette meg.

Elhúzza a lábfejét a halott bagoly mellett. Egy patkány megszaglászná, és otthagyná: gyér és nehezen hozzáférhető a húsa, csontos, nem is túl étvágygerjesztő. Egyszerűbb ételt lopni a konyháról, más hasznát meg amúgy sem venné egy kupac csontnak és tollnak. Mégis felszedi. A markában lógatja, miközben átkel a csarnokon. Amikor letette a lábát a padlóra, leverte a kezéről az alvadásnak indult vércsomót, s most friss cseppek csurognak az ujjai között. Lüktet a sebe. Majd lop a konyháról bort meg mézet, kitisztítja, és betekeri valami ronggyal; még egy patkány sem szívesen veszítené el a mancsát.

Időközben odébb haladt a hold. Körbe és felfelé mozdultak tovább a ketrecbe zárt fény négyszögei, visszaadva fal és padló valós arányait. Most sötét a padló közepe, és nem látni az ezüst vonalat. Hamarosan egészen bekebelezi majd a hegy a holdat, és sötétség borul a teremre, eltűnik a játéktábla. Ezen az estén nem lesz grand jeu.

A Patkány nem hagy magának időt a töprenkedésre; vagy talán a fejében megragadt gondolat az – a gondolat, hogy egy követ szorongat –, ami minden további nélkül átbillenti a képzeletbeli határvonalon. Leguggol, és elhelyezi a döglött baglyot a tér közepén. Ferde madártoll-legyezőt formál a szárnyából, amelyre úgy rakódik rá a sötét, mint a por. Vér csöpög a lány kezéből a padlóra a lábujjai mellett. Felnéz, de innét nem láthatja a holdat, csupán a kilúgozott, kékesfekete égboltra meg a hegy lankáira látni rá.

Feltápászkodik, és belebámul a sötétségbe, mintha a szeme közé nézne valakinek. Újabb vércsepp pottyan le, de ő mintha észre sem venné. Valami másra fülel, valami olyasmire, amit nem ért. Azután hátrafelé lép ki a térből, és szélesre tárja a karját, mintha hívogatna valakit.

Bridget Collins: Árulások

Fordította: Borbély Judit Bernadett

21. Század Kiadó, 2022