Kultúra

Chicago: 20 éves a legcinikusabb filmmusical, ami rávett, hogy a gyilkos nőknek drukkoljunk

Miramax / Imdb
Miramax / Imdb
Húsz éve, 2003 márciusában került mozikba a Chicago, Rob Marshall legendás musicalfilmje, amelynek ráadásul féltucatnyi Oscar-díja is épp a napokban ünnepli huszadik évfordulóját – a történet gyökerei meg éppenséggel közel százévesek. Az évforduló jó alkalom elmerengeni: miért olyan ellenállhatatlan ez a sztori, amiben minden szereplő ellenszenves, és miért olyan aktuális még mindig?

A musical megosztó műfaj: rajongói és ellendrukkerei olykor meglehetősen vehemens táborai között nemigen van átmenet. A vita középpontja viszont ugyanaz mindkét oldalon: a musical, mint olyan általános felfokozottsága – az érzelmek, a dráma, a fordulatok, a látvány, a show, mind-mind túlméretes. Csak épp a rajongók szerint ez zseniális és találó, a gyűlölködők szerint meg rettenetes és életidegen. Hideg fejjel kívül helyezkedve a vitán persze lehetne beszélni stilizálásról és sűrítésről, archetípusokról és édes bevonatba burkolt valódi gyógyszerről – de egyrészt nem célunk igazságot tenni a musicalrajongók és musicalutálók között, másrészt a Chicago kapcsán ordas nagy hazugság lenne elfogulatlanságot tettetnem. A Chicago viszont ezen a fronton húzott egy szokatlant: úgy hozza a szokásos musicalvarázslatot, hogy közben hangvételében teljesen szembemegy a műfaj szabályaival, a melodráma helyett ugyanis a cinizmust járatja csúcsra.

A rossz megbűnhődik, a jó elnyeri méltó jutalmát? Ugyan már, épp ellenkezőleg! A Chicago azt üzeni: az igazságszolgáltatás egy színjáték, a bűnügyek csak rövid távú szenzációk, az emberi oldal a lőtéri kutyát nem érdekli, a sajtó embertelen és megvezethető, az emberek iszonyú befolyásolhatók, a sztárkultusz tragikus és nevetséges egyszerre, hisz a semmiből jött sztárocskák bármikor lecserélhetők, s mégis mindig éppoly értéktelen figurákért fognak rajongani a tömegek. Ilyen üzenettel hogy a fenébe ne lenne egy musical örökké aktuális? Ehhez persze kapóra jött, hogy a Chicago „a valóság a legjobb rendező” elv mentén készült – márpedig a valóság a legritkább esetben meseszerű.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Megtörtént események alapján

Bár szép kerek évforduló a huszadik, azzal aligha árulunk el nagy titkot, hogy a 2003-as film, bár kétségkívül ez a leghíresebb, nem „A” Chicago, csak „egy” Chicago. Ez olyannyira így van, hogy a teljes történet közel száz évvel ezelőtt indult, és nem is mozivásznon vagy színházi deszkákon, hanem a rideg valóságban, bírósági falak között. Történt ugyanis 1924-ben, hogy két bírósági ügy tartotta lázban Chicago városát: Beulah Annan és Belva Gaertner egymástól teljesen független, ám nagyon hasonló gyilkossági ügye. Beulah Annan huszonhárom éves volt, amikor megölt egy Harry Kalstedt nevű férfit, majd feltette egyik kedvenc lemezét, és órákon keresztül hallgatta, mielőtt felhívta férjét, hogy elmondja: megölt egy férfit, aki megpróbálta megerőszakolni. Férje minden pénzét elköltötte a nő védőügyvédjére, aki rövid úton – a bűncselekmény és a felmentés között alig másfél hónap telt el – el is érte, hogy Beulah-t felmentsék. Aki aztán a tárgyalás másnapján nyilvánosan dobta a férjét.

Ha még nem jöttek rá: Beulah volt az ötletadó Roxie Hart alakjához, férje pedig Amoséhoz. Alig két héttel Beulah előtt került előzetesbe Belva Gaertner, a Belle Brown művésznéven ismert kabaréénekesnő is, éspedig egy Walter Law nevű férfi halála kapcsán, akit Gaertner autójában találtak meg holtan, miután két rendőr egy nőt látott beszállni a kocsiba, majd röviddel ezután lövéseket hallottak ugyanonnan. Tiszta ügy – és végül mégis szabadon távozhatott a rácsok mögül Gartner is, nagyjából három hónap után, hogy aztán alakja Velma Kellyként vonuljon be a musicaltörténetbe. A sztárügyvéd, Billy Flynn az egyetlen, akinek nem volt való életbeli megfelelője: a Chicago szerzője több figurából gyúrta őt össze.

Ez a szerző nem volt más, mint Maurine Dallas Watkins, egy riporter, aki mélyrehatóan ismerte mindkét bűnesetet, minthogy ekkoriban a Chicago Tribune című lap bírósági tudósítójaként dolgozott, és látta azt is, hogy az olvasók milyen elképesztő mértékig megőrültek a két ügyről szóló cikkekért. Alig két évvel a perek után készült el az ekkor még Bátor kis nők címen futó színdarabbal, amit a Yale egyetem drámaíró kurzusának vizsgamunkájaként írt, és amit 1926 decemberében mutattak be a Broadway egy kis színházában, ahol százhetven előadást élt meg. Az első filmadaptációra sem kellett sokat várni: már 1927-ben megszületett, éspedig a Golden Globe-életműdíj névadója, Cecil B. DeMille keze alatt, ám a pikírt hangvételű színdarabból ez a némafilm moralizáló melodrámát csinált. Hasonlóan kilúgozták a történetet a következő, 1942-es filmváltozatban: a Ginger Rogers által eljátszott Roxie itt ártatlan volt – miközben, ugye, a darab legfőbb üzenete, hogyha megfelelően játsszák a bírósági és médiajátszmákat, a legsúlyosabb bűnök is megúszhatók, sőt, még karrier is lehet belőlük.

A következő újrafeldolgozás már sokkal jobban sikerült: 1969-ben, miután a dráma szerzője meghalt, az örökösei eladták a darab jogait, nem is akárkinek, hanem Richard Fryer producernek és a legendás koreográfus-színésznő párosnak, Bob Fosse-nak és Gwen Verdonnak, akikről egyébként pár éve a nagy sikerű, négy Emmy-díjjal kitüntetett sorozat, a Fosse/Verdon készült. A páros ekkor már évek óta vadászott a lehetőségre, de Watkins egyszerűen nem volt hajlandó eladni a jogokat. Amikor viszont végre rátették a kezüket, Fosse rendezésében és koreográfiájával, John Kander és Fred Ebb zenéivel megszületett a Chicagónak az a változata, amit ma a legtöbben ismerünk, és amiből kicsivel több mint harminc évvel később a cikkünk témáját adó film is készült. Fosse alkotta meg azokat az archetipikus karaktereket és azt a hangulatot, Kander és Ebb pedig azokat a dalokat, amelyekkel a Chicago bejelentkezett minden idők legjobb zenés darabjai közé.

Mindehhez persze kellett Watkins alapművének élessége: az, hogy mindenkit kioszt, nemcsak az igazságszolgáltatást, de a sztárbűnöző kultuszt és a teljes sajtót, így saját magát is. A Chicago időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy máig rendszeresen színpadra állítják: hazánkban pár éve Alföldi Róbert rendezésében készült egy fájóan mai, azóta sajnos a műsorról levett feldolgozás, de a Broadway-en is fut épp most, éspedig egy világhíres drag queennel, Jinkx Monsoonnal a főszerepben írva épp pop- és színháztörténelmet – és ez csak két példa. Alighanem találnánk még néhány százat, és Hollywood zenés filmek és remake-ek iránti vonzalmából kiindulva – főleg, ha hozzátesszük a feminista/girlpower-filmek felívelését – néhány éven belül számíthatunk egy filmes remake-re is. És ezt – bár a 2003-as filmnél nem kell jobb – tulajdonképpen nem is bánnánk.

Gabriel Bouys / AFP John C. Reilly, Richard Gere, Renée Zellweger amerikai színészek és Rob Marshall rendező 2003. február 10-én Rómában.

Működő receptúra

Fülből kivakarhatatlan dalok, éleslátó dalszövegek, szexi, szenvedélyes, sokszínű, ötletes és jó humorral készült koreográfia, értő rendezés, még értőbb szereplőválogatás: a Chicago musicalfilm titka nem titok, jó elemekből jó érzékkel csak valami igazán jó sülhet ki. Ugyanakkor ez a jó érzék egyáltalán nem triviális kérdés: Rob Marshall ugyanis, aki a filmet rendezte, ha zöldfülűnek épp nem is volt nevezhető ekkor már, tekintélyes színházi múltja mellett mégis csak ezzel debütált nagyjátékfilmes rendezőként. Erős nyitás. Nem is igen sikerült aztán újra megugrania a saját maga által feltett lécet, bár ennek oka inkább az, hogy a Chicago szólt meglepően nagyot – későbbi filmjei is jól mentek ugyanis, csak nem ennyire. Marshall egyébként nemcsak rendezőként dolgozott a filmen, de a koreográfiával is volt dolga, ebben azonban a lehető legjobb segítsége volt: az említett Bob Fosse ugyanis maga is tervezte filmre vinni a musicalt – volt már egy komoly sikere ilyesmiben, minthogy ő rendezte a ’72-es, Oscar-díjat nyert Kabaré-filmadaptációt –, ám Fosse végül meghalt, mielőtt valóra válthatta volna terveit. Ugyanakkor a színpadi musicalhez készült koreográfiái adták a filmben látottak alapját.

Marshall tehát gyakorlatilag elsőfilmesként kapta meg ezt a nagy falatot, és dicsőségesen sikerre is vitte. Ehhez persze kapóra jött a lehetőség – értsd: a büdzsé –, hogy megfizessen egy olyan nagy nevekkel teli szereplőgárdát, amilyet. A 2000-es évek elején járunk: Renée Zellweger nem is lehetne ennél nagyobb sztár, Catherine Zeta-Jones nemkülönben, Richard Gere csillaga meg éppenséggel sztratoszférai magasságokban szárnyal. Mindezek mellé Queen Latifah hozott egy kis színt – szó szerint –, egy kis utcai frissességet, egy kis coolságot, valami fiatalos és menő erőt, John C. Reilly pedig rövidke, de emlékezetes feltűnéseivel a kisemberi tragikumot, a chaplini hangulatot csempészte a sztoriba. És ne felejtsük el megemlíteni Hunyák (eredetileg Helinszki Katalin) alakját sem, amitől a Chicago egyből hazafias ügyünk is lesz: a gyilkossággal gyanúsított nők közül egyedül ez a honfitársunk vallja magát ártatlannak, ezzel egy személyben hozza a történet cinizmusának jelentős részét.

Persze a két főszereplő itt a lényeg – de csalódást ők sem okoznak, sőt. Hogy mást ne említsünk, a filmben hallható összes dalt az énekli, aki a szerepe szerint énekelné. Persze-persze: elvárható, hogy egy A-listás színész tudjon énekelni, de azért mégis mindig egészen más az alakítás, ha az ének is igazi. A színészek helyzetét persze megkönnyíti, hogy a dalok ugyanazt a stilizáltságot mutatják, mint a karakterek: egyszerű panelekből építkeznek, melyekben kevésbé a csillagok leéneklése az égről a cél, mint inkább a stílusjegyek lekövetése – mint egy karikatúra dalban, ezek mellé pedig a koreográfiák is hasonlóan archetípus-jellegűek. Nem véletlen a karikatúra szó használata: amint az arc karakterjegyeit eltúlzó rajzokban, úgy a Chicago dalbetéteiben is erős a humor, mint elem. Ezt a sarkos, túlzó jelleget végül a látványvilág is követi, némi finom fricskával: míg a zenés részek látványvilága olyan élénk, buja és kontrasztos, addig a prózai valóságban játszódó jelenetek jóval szürkébbek, hidegebbek, borúsabbak. Ahogy a Chicago minden lényeges aspektusából, ebből is a cinizmus árad, mintha a képi világ is azt mondaná: „álmodozz csak, te, kis naiv, majd a bilibe lóg úgyis a kezed”.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP Jelenet a Chicago című musicalből.

Ma, amikor évente több híres zenészről vagy zenekarról kijön egy nagy költségvetésű, változatos mértékig heroizáló hangvételű zenés életrajzi film, és mellé még  néhány musicalremake, nehéz lehet elhinni, hogy a musicalfilm zsánere egy időben tetszhalott állapotban leledzett. Pedig így volt, és a zsáner reneszánszában a Chicago is fontos szerepet játszott: a 2000-es évek elején kijött nagy sikerű zenés filmek csokrában ez volt az egyik legillatosabb virág, a Moulin Rouge és a 8 mérföld mellett. Ezeknek a filmeknek a sikere messzire hatott színházban és filmen egyaránt: a világ színpadai hirtelenjében régi és új musicalekkel teltek meg: Dreamgirls, Sweeney Todd, Mamma Mia!, A nyomorultak… a sor nagyon hosszan folytatódhatna olyan filmmusicalekkel, amelyek kicsit a Chicago köpönyegéből is bújtak ki – de ha nagyon kötjük az ebet a karóhoz, akár az említett zenész-életrajzi filmek, mint a Bohém rapszódia vagy a Rocketman is innen kapták az első lökést.

Ami azt illeti, Rob Marshall jelenlegi saját munkájának is itt kereshetjük a kiindulópontját: Marshall hamarosan A kis hableány Disney-musical verziójának élőszereplős újraadaptációjával mutatja meg, mit gondol húsz évvel később erről a musical-témáról. Egy biztos: valami egészen mást, mint amit a Chicago kapcsán gondolhatott – mert, ha a hangját egy tökidegen férfi „szerelméért” feladó sellő történetét olyan cinizmussal viszi vászonra, mint annak idején Roxie Hart és Velma Kelly történetét, akkor eléggé csalódottak lesznek a gyereknézők. Mondjuk én megnézném azt a verziót.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik