Korántsem példátlan, de azért elég ritka jelenség, hogy a folytatás jobb, mint az eredeti. Az meg tényleg szinte filmtörténeti kuriózumként értékelhető, ha egy dinamikusan terebélyesedő hollywoodi franchise hosszú távon sem kezd fáradni vagy hanyatlani, de még csak komolyabb botlásai sincsenek, hanem részről részre felülmúlja önmagát. A John Wick-trilógia képes volt erre a bravúrra, ahogy annak négy évvel ezelőtt hangot is adtam a harmadik részről írt elragadtatott kritikámban, amely a mérsékelten távolságtartó „Óda a tökéletes akcióhőshöz” alcímet viselte.
Különösen látványos volt ez a menetelés annak fényében, hogy az eredeti John Wick még hónapokkal a 2014-es bemutatója előtt is csak egy újabb B-filmnek tűnt, és az sem volt biztos, hogy eljuthat-e egyáltalán mozis forgalmazásba, vagy pedig egyenesen DVD-n debütál majd. Aztán a Lionsgate szerencsére meglátta benne a fantáziát, a film mögé tett egy kreatív marketingkampányt, így a nézők hamarosan nagyvásznon, akár IMAX-ben csodálhatták meg, ahogy a felbőszített, szomorú tekintetű Keanu Reeves rommá veri a New York-i alvilágot egy halott kiskutya miatt.
A John Wick az év egyik nagy lopakodó sikerfilmje lett, a lendületét pedig megtartotta a pár évente érkező folytatásokban is (hogy ez tényleg mennyire nem magától értetődő, elég a Mátrix folytatásaira gondolnunk, beleértve az évtizedek után érkező, tökéletesen enervált negyedik részt). A váratlan siker nem pusztán Reeves akkoriban épp lejtőre került pályáját lendítette fel újra, de a teljes műfajba is vérfrissítést hozott: ahogy a 2000-es években a Bourne-filmek kézikamerás, agyonszabdalt és zaklatott stílusát kezdték tucatjával másolni az akciófilmek több-kevesebb sikerrel, az elmúlt időszakban látványosan megszaporodtak a Wick-epigonok, amelyek a rángatozó kamera és a pár másodperces snittek helyett már jóval hosszabb beállításokban mutatták be a stílusosan koreografált, olykor táncszerű, mégis fájdalmasan brutális verekedéseket/lövöldözéseket. Az etalonként szolgáló John Wick-filmeket azonban egyik sem tudta megközelíteni, így a fő kérdés az maradt, hogy vajon az alkotók képesek lesznek-e a negyedik részben még tovább emelni a tétet, illetve, hogy maradt-e még modern világunkban olyan használati tárgy, fegyver – vagy ezek bármiféle kombinációja –, amivel embert lehet ölni, és Wick eddig nem tette meg.
Az eddigi tendencia és a 169 perces játékidő is egyértelművé tette, hogy ezek az ambíciók hajták a készítőket, és a járvány miatt éveket csúszó John Wick: 4. felvonás az akció terén egyértelműen szállítja, amit ígért: nem pusztán sokkal hosszabb elődeinél, de a mészárlások is epikusabb méretűek és komplexebbek lettek – pedig már az előző részben is nehéz volt elképzelni, hova lehet ezt még fokozni. Az előkészítésre és az előzmények felidézésére most sem vesztegetnek sok időt.
Készen állsz, John?
– kérdezi a földalatti királyként visszatérő Laurence Fishburne egykori mátrixos tanítványától, akinek Dantét idézve hozza meg új, harci öltönyét (hiszen Wick különös világában harcolni természetesen csak öltönyben, nyakkendőben lehet). Majd egy fáradt, de elszánt „yeah” tudatja velünk, hogy igen, John készen áll, akárcsak mi, nézők, tehát indulhat a pokoljárás és a világkörüli gyilokturné. New York és a harmadik részben kulcsszerephez jutó Marokkó ezúttal csak mellékszál, a fő helyszínek Oszaka, Berlin és Párizs, aminek sok jelentősége persze nincs, de egyrészt jó apropót jelent a szamurájkardok vagy a nuncsaku hangsúlyosabb jelenlétére, másrészt lehetőséget ad némi városnézésre: vérengzés közben ugyanis megcsodálhatjuk a párizsi Diadalívet, a Montmartre lépcsőit, illetve a giccses CGI-napfelkeltében fürdő Sacré Cœur-bazilikát. Azon pedig már egy pillanatig sem is csodálkozunk, hogy a mesebeli gengszter-világkormány francia hivatala az Eiffel-toronyban székel.
Ezek a turistakalauzból előrángatott látványosságok éppolyan orbitális filmes közhelyek, mint az archetipikus szereplők, vagy a köztük zajló bugyuta párbeszédek, de a John Wick-széria egyik szuperképessége épp az, hogy sikerrel lakja be a közhelyeket. Így hiába az elrajzolt karakterek, a blőd, ám dicséretes pókerarccal előadott szamuráj-bölcsességek és a szemérmetlen túlzások, a film gondosan építgetett párhuzamos (al)világát mégis belengi valami ellenállhatatlan báj. Ez az alvilág amúgy tisztázatlan kapcsolatban áll hétköznapi valóságunkkal, és a negyedik rész is balladai homályban hagyja, hogy a földi halandók látják-e a köztük zajló összecsapásokat, vagy sem. Olykor kicsit elhúzódnak, máskor fesztelenül táncolnak tovább az emberek a diszkóban, miközben Johnék kedélyesen halomra ölik egymást a tömeg kellős közepén. Ezek a rejtélyek és következetlenségek azonban nem okoznak fennakadást, ahogy a részről részre sűrűsödő obskúrus (és nevetséges) szertartások sem. Sőt, kifejezetten jót tesz a film lendületének, hogy nem torpan meg lépten-nyomon magyarázgatni a saját szabályait, hanem természetesnek veszi őket, aztán továbbsuhan a következő akciójelenet felé.
A siker egyik titka épp a felismerés, hogy nem szabad túlbonyolítani a sztorit, a motivációkat és az elbeszélési technikát: a pofátlanul egyszerű alapvetés teszi lehetővé, hogy a közönség teljes figyelmét az elképesztően összetett akcióorgiának szentelhesse. Ezt az érzékeny egyensúlyt sikerült megtartaniuk a negyedik részre, annak ellenére is, hogy azt már nem a Wick-univerzum alapjait lefektető Derek Kolstad írta. Nincs törés olyan szempontból sem, hogy az új karakterek hézagmentesen passzolnak a világba – külön kiemelendő
- a Wickkel egyenrangúnak tűnő vak bérgyilkos, akit a legendás hongkongi akciósztár, Donnie Yen játszik a rá jellemző eleganciával,
- a Killa nevű német gengsztervezér (Scott Adkins),
- de a pszichopata-szerepekben járatos Bill Skarsgård ripacskodására sem lehet panasz, aki ezúttal a főgonoszt, egy zsarnoki, elvetemült márkit alakít.
Mellettük kissé háttérbe szorulnak, de azért hoznak némi nosztalgiát a régi mellékszereplők: a szállodájáért aggódó Winston (Ian McShane), a már említett földalatti Király (Laurence Fishburne), aki szintén egyesíti erőit Wickkel, illetve Charon, a New York-i Continental végtelenül higgadt és karizmatikus portása. A Charont játszó Lance Reddick váratlan halálhíre tragikus előfutára volt a negyedik résznek, alig egy héttel a premier előtt. Ennek szomorú aktualitásától nem is nagyon lehet elvonatkoztatni a film első jeleneteiben, amelyek nyilván nem szándékosan, de pont úgy néznek ki, mintha méltó emléket szeretnének állítani az elhunyt színésznek. Megállás persze ezúttal sincs, egy szusszanásnyi szünet után gőzerővel rohanunk (lovaglunk, motorozunk, zuhanunk) tovább a makacsul rejtőzködő végzet felé.
Összességében annyi nagy biztonsággal kijelenthető, hogy aki szerette az első három részt, az nem fog csalódni a negyedikben sem. A kungfu-filmből, spagettiwesternből, hongkongi „bullet ballet”-ből és videójáték-esztétikából kikevert recepten semmit nem változtattak, csak minden alapanyagból még sokkal többet pakoltak bele. Nem mondom, hogy a dialógusok közben párszor nem pillantottam az órámra, és ne lehetett volna egy kicsit vágni a játékidőből, de ezek az átkötő jelenetek – a világépítés mellett – úgyis csak elbeszélői habarcsként szolgálnak az összecsapások között. A John Wick-trilógia az elmúlt évtizedben példát mutatott arra, milyen sallangmentes akciófilm sülhet ki abból, ha egy vízióval rendelkező kaszkadőr beszabadul a rendezői székbe, egyesítve erőit korunk legszerényebb és egyik legmenőbb akciósztárjával: Chad Stahelski nemcsak Brandon Lee dublőre volt a A hollóban, de már Keanu Reeves-zel is együtt dolgozott a Mátrixon – végül ez az ismeretség hozta meg számára a nagy rendezési lehetőséget is. A John Wick 4 a végsőkig feszíti a tökéletesre csiszolt alapkoncepciót, helyenként pedig már túlzásokba is esik, de ezt az igyekezetet nehezemre esne felróni nekik. Viszont mintha az alkotók is éreznék, hogy ez az út nem vezet tovább, a szereplők ugyanis feltűnően gyakran kérdezgetik az egyre elgyötörtebb Wicktől:
Hol lesz ennek a vége?
A mostani résszel kapunk erre egy lehetséges választ, de a lezárásokat persze mindig felülírhatja a siker. A spinoff-filmek és sorozatok pedig már amúgy is úton vannak, úgyhogy egy darabig biztosan nem maradunk vérszerződéseket kötő, globalista gengszterek nélkül.
John Wick: 4. felvonás (John Wick: Chapter 4), 2023, 169 perc, 24.hu: 9/10
