Nincs Instagram-oldalad, interjút is ritkán adsz, tudatosan maradsz a háttérben?
Az interjúkkal például azért vagyok zavarban, mert sosem tudom, kinek szólnak. Annak, aki ismer engem? Vagy vadidegeneknek? De nem tudatosan. Azt hiszem, az a tudatos, ha valaki használja ezeket. Érzem, hogy színészként ez fontos lenne, és talán az eredménye is meglenne, de nekem nincs erőm ezzel foglalkozni. Szerencsés helyzetben vagyok, amiért nem vagyok rászorulva: nagyon jó színháznál dolgozom, ahol megbecsülnek és jó szerepeket kapok. Közben vágyom rá, hogy többet filmezzek, és talán aktívabbnak kellene lennem ezeken a fórumokon, de valahogy nem megy.
Mindenesetre tiéd lett az egyik díj a filmkritikusoktól a legtöbb elismerést bezsebelő magyar alkotásban, a Larryben nyújtott alakításodért. Számítottál rá?
Egyáltalán nem. De nagyon-nagyon jó érzés. Főleg, hogy négyen is kaptunk, Vilmányi Benett legjobb férfi főszereplőként, CsaLaDó (Onofer László) legjobb férfi epizódszereplőként, Bernáth Szilárd pedig legjobb elsőfilmes rendezőként. Csodás alkotói folyamat volt, sokat beszélgettünk Szilárddal a szerepről, kigondoltuk a karakter élettörténetét, és izgalmas volt, hogy még az utolsó pillanatokban is bekerülhettek új megoldások, új mondatok. Már a casting is inspiráló volt, izgalmas feladatokkal – rögtön azt éreztem, hogy én ezt nagyon akarom. De visszatérve a díjra: eddig csak színházi szerepért kaptam díjat, filmszerepért még soha. A színházban az ember általában érzi, ha egy szerep megvan, és jól sikerül. Egy filmnél valahogy sokkal mozaikszerűbben áll össze a szerep, különböző napokon veszünk fel percnyi jeleneteket, amikhez aztán hozzányúl a vágó, a rendező, és hogy a végén mi sül ki belőle, csak akkor derül ki, ha kész az egész film. Az egy csapatmunka eredménye. Forgatás közben egyáltalán nem éreztem, hogy ez egy nagy alakítás lenne. Ráadásul él az emberben a szerepről egy kép, és utólag nem ugyanazt látja a vásznon.
Mást szerettél volna látni?
Nem, de nagyon izgultam. Amikor a premier előtti vetítés volt a Toldi moziban, nagyon feszengtem, hogy látni fogom magam, és mit fogok hozzá szólni. Sajnos egyáltalán nem tudtam a film sodrásával menni, annyira magammal voltam elfoglalva. Az már akkor is feltűnt, hogy a többiek csodálatosan játszanak, de magamat csúnyának láttam sok helyen, ami bár a szerephez stimmelt, de hát minden színésznő hiú, és szépnek akarja magát látni, nekem pedig ott ült az arcomon a meggyötörtség. Azért volt egy-két olyan pillanat is, ahol megjelent a karakter szépsége – ennek örültem, mert fontos volt, hogy el lehessen hinni, ez a fiú ezzel a nővel összejön. Amikor másodszorra láttam a filmet a premieren, végre beszippantott, és a nézőket is. Akkor már éreztem, hogy ez működik.
Ráadásul úgy, hogy csak hárman voltatok színészek a filmben.
Ez elég nagy kihívás volt. Benett és Thuróczy Szabi mellett kifejezetten azt éreztem, hogy nagyon minimálisra kell venni mindent – ami nem mindig olyan könnyű, főleg színpadi játék után. Ők annyira ösztönös színészek, akiknek egyszerűen nem tud hamis szó kijönni a száján. Vannak még ilyenek, ismerek néhányat, de én nem ez a típus vagyok. Én el tudok menni rossz irányba, itt viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet színészkedni, és ez volt a legnagyobb feladat.
A stáb egy része a forgatás alatt Borsodba költözött, te is velük tartottál?
Én nem költöztem le, mert nem forgattam annyit, viszont, amikor Szilárdék mentek helyszínt keresni és castingolni, mondta, hogy tartsak velük, ha van kedvem. És akkor Edelényben egy cigánytelep közepébe csöppentem.
Olyat láttam, amit korábban csak dokumentumfilmeken. Sokkoló volt. A bulijelenetet a filmben, azt hiszem, ott forgatták, és hát az tényleg ilyen. Aztán Szilárd küldött még casting-felvételeket borsodi nőkről, hogy lássam, milyen emberek élnek arra. Nem volt semmilyen színészi feladatuk, csak beszélni önmagukról. Kilátástalan sorsokat láttam és reménytelenséget. Ez a szemöldök dolog is onnan jött: tízből kilenc nőnek festett vagy tetovált szemöldöke volt. Nekem az kapaszkodó tud lenni egy szerephez, ha megváltozik a külsőm.
Akkor ez a te fejedből pattant ki?
Igen, beszélgettünk, és felvetettem, hogy lehetne egy ilyen szemöldök meg ez az igénytelenebb, lenőtt, zsíros haj. Az egyértelmű volt, hogy ez egy bántalmazott nő, akit már gyerekkorában is értek traumák, akár az apja által, és emiatt talált maga mellé egy ilyen férfit, mint a Szabi által alakított alkoholista rendőr. A karakter másik rétege az volt, hogy itt van ez a negyvenes nő, akinek még nincs gyereke, de már nagyon szeretne, miközben talán már le is mondott róla, hogy valaha legyen neki. Benne van ez a nagy űr, és a Benett által alakított figurával való viszonyban ez a pótanyaság megjelenik, miközben mégis belefolynak egy ilyen kínos éjszakába.
Egy ilyen kínos éjszaka forgatása közben te, Szandtner Anna, hol vagy? Egy elég intim helyzet, amit ki tudja hányan néznek, kamerával is veszik, de mégsem veled történik.
Az érdekes az egészben, hogy még a forgatási nap előtti este sem volt eldöntve, hogy végül megtörténik-e köztük a dolog. Mindkét megoldást felvettük, azt is, hogy szeretkeznek, meg azt is, hogy végül nem. És hogy én hogyan éltem meg? Szerencsére nem vagyok szemérmes, így attól nem jövök zavarba, hogy meztelenül látnak a kollégák. Van valahogy ez a furcsa helyzet, hogy az embert nézik, és ezt el kell játszani, és ettől nem tud létrejönni valódi intimitás, hiába történnek meg fizikailag bizonyos dolgok, valójában nem indulsz be. Meg ez attól is függ, hogy a rendezővel megvan-e a bizalom. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen jelenet nagyon kellemetlen élmény is tud lenni egy színésznek, de itt végig egy közös alkotói folyamat volt, nem egy alá-fölé rendelt, kiszolgáltatott helyzet. A jelenet kapcsán nem is az volt a kérdés, hogy mi színészileg mit vállalunk be, hanem arra kerestük a választ, hogy a sztori fűzésében mi az igazabb? És a történet szempontjából egyértelművé vált, hogy ez. Ez az igazabb és ez a fájdalmasabb is.
Egy egészen más szociális közegből érkező nőt alakítottál, miközben mégis benne van a személyiséged, teljesen önazonosnak tűnt. Ehhez képest itt vagyunk az otthonodban, látom, hogy van komposztvécé, szelektíven gyűjtitek a szemetet, komposztálsz. Az ottani élmények fénytörésében ezt hogyan látod?
Egy szerep lelki és érzelmi részét én mindig magamból fogalmazom, leások a saját fájdalmaimhoz, és azokból. A szociális közeg már egy külsőség, haj, smink, ruha… Hogy a karakter hogyan beszél vagy mozog, az pedig már színésztechnika. Noémi egy másik ember. Ő nem komposztál, pedig a nagymamája Putnokon még biztosan így tett. Elszomorító volt látni, hogy a falusi emberek teljesen elvárosiasodtak. A kertekben nem voltak ágyások, nem hallottam kakaskukorékolást, a gyümölcs ott lógott a fán, miközben nagyon nagy a szegénység, de a föld mégis parlagon hever. Igen, én komposztálok és szelektíven gyűjtöm a hulladékot, de én sem teszek meg mindent, mert ez nem kényelmes. Úgy érzem, hogy ezt a dolgot sokkal magasabb szinten kéne koordinálni.
Az például elszomorít, amikor látom, hogy összeöntik a szelektívet. Akkor úgy érzem, hiába teszek bármit, ha úgyse rajtam múlik. Ez nem saját magam felmentése, de a piaci érdekek nem azt erősítik, hogy könnyű legyen tudatosan vásárolni és fogyasztani. Nagy a baj, de egyénileg senki sem veheti magára ezt a terhet. Így is a bűntudat világában élünk, és hogy még amiatt is bűntudatom legyen, mert otthon felejtettem a kulacsom és megvettem egy palack vizet, az már túlzás, már nem egészséges.
Emellett törekszem tudatosan táplálkozni és tiszta dolgokat magamhoz venni, de sajnos nem jutok el minden szombaton a termelői piacra, és ha éhes vagyok, simán megeszek bármit, amit elém tesznek. De ezeket is próbálom elengedni. Egyszer hallottam egy keleti gurutól, hogy inkább egyen meg valaki egy hamburgert egy gyorsétteremben lelki nyugalomban, mint valami nagyon tiszta, minden anyagi szennytől mentes ételt feszültségben. Ezzel mélyen egyetértek. Szóval inkább azt keresem, hogy az életörömöt hogyan tudnám visszacsalogatni a mindennapjaimba.
Tehát valamikor volt?
Lehet, hogy nem volt soha. De fontos lenne megtanulni, hogyan kell élvezni az életet. Ez sokkal inkább hozzájárulna az én és a környezetem testi és lelki egészségéhez, mint az, hogyan szelektálom a hulladékot, vagy mennyire táplálkozom tudatosan. Ezek is fontosak, de meg kell találni az egyensúlyt. És hogy jó úton haladok-e az életöröm megtalálásában? Azt hiszem, hogy nem. De próbálkozom. Mindenesetre próbálom a terheket inkább kihívásokként megélni.
Az előbb említetted, hogy sok minden miatt kell az embernek bűntudatot éreznie. Mire gondoltál?
Szerintem a bűntudat átitatja a társadalmunkat és a mindennapjainkat. Ebben növünk fel. Sok ember azt érzi, nem érdemli meg, hogy jól érezze magát, hogy boldog legyen. Az egész nevelésünket áthatja a büntetés. Nagyon örülök, hogy a gyerekem Waldorf-óvodába járt, ahol még hatévesen sem hallotta azokat a szavakat, hogy bűn meg büntetés. Most már persze hallott róla, először talán egy rajzfilmben.
Hogyan képzeled el a fiad jövőjét ebben a környezetben?
Én nem akarom elképzelni a fiam jövőjét – az ő dolga lesz, hogy mit szeretne. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, aztán kiderül, hogy nekik valami egészen más a jó. Inkább azt érzem, egyre jobban kell arra figyelnem, hogy ne én akarjam helyette kitalálni, neki mi a jó. Kitaláltam, hogy neki biztos a Waldorf-iskola jó, aztán lehet, hogy kiderül, mégsem. Kitaláltam, hogy de jó Pomázon a természetben élni, aztán lehet, majd azt kapom vissza pár év múlva, hogy ő nem itt akar élni, hanem a város közepén.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy furcsa kötődésed van Spanyolország iránt. Felmerült benned, hogy talán egyszer odaköltözzetek?
Ez úgy kezdődött, hogy a legjobb barátnőm szülei spanyol műfordítók voltak, és náluk töltöttem a fél gyerekkoromat. Ez akkora hatással volt rám, hogy végül egy spanyol-magyar kéttannyelvű gimnáziumot választottam, viszont bennem nem volt akkoriban vágy, hogy külföldre menjek, nem voltak terveim a spanyollal. De az egész kultúra mélyen belém ivódott. És egyszer nagyon szeretnék eljutni Dél-Amerikába. A nyelvek és a nyelvtanulás mindig lelkesítettek – most épp 106 napja törökül tanulok a Duolingón. Imádom felfedezni egy nyelv logikáját, mindig egy új világszemlélet tárul fel. Ehhez csatlakozik a kiejtés, a szavak hangzása, ritmusa, zenéje, íze. Szóval a játékosság. Az egész nagyon kikapcsol és feltölt. De nem tervezem a külföldre költözést. Már kipróbáltam: Grazban játszottam pár évet, és nem könnyű felépíteni egy új életet egy másik országban. Persze az más eset volt, mert nem tudtam előtte németül, gyakorlatilag munka közben tanultam meg, ráadásul kisgyerek mellett. Spanyolországgal kapcsolatban van egy olyan érzésem, hogyha ez ilyen mélyen bennem van, akkor valami még lesz ezzel, de nem tudom, mi és mikor. A gimi alatt például spanyolul álmodtam, meg volt egy spanyol színjátszó kör, tehát hamarabb játszottam spanyolul, mint magyarul.
Már akkor eljátszottál a gondolattal, hogy színész leszel?
A színészet ott volt a családban, a nővérem (Szamosi Zsófia – a szerk.) is a színművészetire ment, anyukám (Cserje Zsuzsa – a szerk.) révén pedig nagyon sokat voltunk színházban, aki dramaturg és rendező volt. Ő mindig is színésznő akart lenni, de neki ez egy beteljesületlen álma maradt. Anyukám mesélte, hogy mikor ő óvodás volt, és megkérdezték, mi szeretne lenni, gondolkodás nélkül rávágta, hogy színésznő. Ha engem óvodában megkérdeztek volna, biztos csak annyit mondok, hogy nem tudom.
