Az Összeomlás ellentmondásos film. Van benne néhány nagyon emlékezetes jelenet, amiből a mai napig előszeretettel csinálnak internetes mémeket, vagy linkelik be művelt hozzászólók egy méregtől izzó kommentfolyamba. A katonásan rövidre nyírt hajú Michael Douglas, amint megrepedt szemüvegével, összepréselt szájjal ránk mered: a dühös fehér férfi jelképe. „Iszonyatosan dühös vagyok, és egy percig sem tűröm ezt tovább” – ez egy másik film híres mondata, Sidney Lumet Hálózatáé, de az Összeomlás lényegét is kifejezi.
Az ellentmondást az okozza, hogy adódik a kérdés, mennyire jogos vagy érthető az az ámokfutás, amelyet a film hőse, William Foster, saját magának adott becenevén D-Fens rendez. Joel Schumacher rendező talán azt várja tőlünk, hogy szimpátiával és együttérzéssel tekintsünk egy dühöngő elmebetegre, aki eleinte ugyan csak reggelizni szeretne, később viszont szitává lő egy embert, egy haldokló másikon pedig gúnyolódni kezd? Egyáltalán, hogyan értékeljünk újra 2023-ban egy olyan filmet, ami pont egy fehér amerikai férfinak a világ felett érzett dühéről szól?
Nem kap reggelit, ezért elővesz egy automata lőfegyvert
Az önállóan is sokat idézett, híres jelenetek éppen azt a folyamatot nem érzékeltetik, ahogyan D-Fens jogosnak érzett elkeseredéséből fokozatosan egy pszichopata férfi súlyos bűncselekményeiről kezd el szólni a történet. Amikor azon a fülledt, Los Angeles-i reggelen először pillantjuk meg a dugóban vesztegelő, izzadó főhőst, ő már a lejtő alján van, csak ez még nem látszik rajta. Andrzej Bartkowiak operatőr – aki a kilencvenes évek közepén egy másik, látványvilág szempontjából iskolateremtő film, a Féktelenül fényképezéséért is felelt – betegesen sárgás színű képekkel és szűk, klausztrofób beállításokkal éri el, hogy nézőként is kényelmetlennek érezzük D-Fens környezetét. Ez a Los Angeles valójában az első snittektől kezdve a főhős személyes pokla, az ő nézőpontjából tűnik annyira elviselhetetlennek. Azokban a jelenetekben sem lesz vonzó háttér, melyekben D-Fens nem szerepel, de ott csak egy túlzsúfolt, élettől lüktető városnak látjuk, a nyári hőhullám közepén.
D-Fens kálváriája akkor kezdődik, amikor a reménytelennek látszó közlekedési dugótól besokallva kiszáll az autójából, és a mögötte mérgelődő sofőrnek bejelenti, hogy gyalog indul haza. Venne magának egy doboz kólát, de drágállja az üdítőt és idegesíti a koreai árus kekeckedése, ezért inkább szétveri a boltot. Rossz hírű városrész felé visz az útja, ahol beleköt két latino bandatag. Megpróbálják kirabolni, ő viszont a koreai boltból elemelt baseballütővel elkergeti őket. Amikor azok valamivel később bosszúból rálőnek, D-Fens csodával határos módon nem sérül meg, támadói viszont autóbalesetet szenvednek. A főhős pedig magával viszi a fegyvereiket, és innentől kezdve időzített bombaként ketyeg.
A legtöbb néző alighanem a McDonald’sra vagy a Burger Kingre hasonlító, fiktív gyorsétteremben, a Whammyburgerben játszódó jelenetre emlékszik a filmből. D-Fens néhány perccel 11 óra 30 perc után ér a Whammyburgerbe, és reggelizni szeretne, de reggelit csak fél 12-ig szolgáltak fel. D-Fens szépen kéri a bárgyú üzletvezetőt, de nem kap reggelit. Ezért elővesz egy automata lőfegyvert, és szétlövi a mennyezetet.
Ami a képen látszik: hazugság. Az igazság pedig itt még D-Fensnél van.
Ez a jelenet Ebbe Roe Smith forgatókönyvírói életművének csúcsa, és nem csak azért, mert nem nagyon írt mást az Összeomláson kívül, inkább harmadvonalbeli színészként dolgozott közel negyven évig. Azért is ez a csúcs, mert tömören összefoglalja, mennyire elege volt már az embereknek a későkapitalista konzumkultúrából az ezredforduló felé közeledve. Ennek a jelenetnek a folytatása, amikor a Harcosok klubjában Edward Norton felsorolja, lakásának hány bútorát vette az IKEA-ban (az összeset), és az is, amikor Morpheus választást kínál Neónak a Mátrixban: a kék vagy a piros pirulát veszi be? Vele marad a való világban, vagy visszatér abba a hamisan csillogó, elidegenítő és unalmas díszletbe, amelyikből D-Fensnek és a Harcosok klubja névtelen hősének is elege lett?
Az Összeomlás azért is válhatott 1993 egyik meglepetésszerű sikerfilmjévé – 25 millió dolláros költségvetését az Egyesült Államokban megduplázták, világszinten megnégyszerezték a bevételei –, mert idejében rátapintott erre a kiábrándult korhangulatra. Arra az érzésre, hogy mellékszereplők lettünk a saját életünkben, hogy a világnak semmi szüksége ránk, ha fogyasztóként, vásárlóként, dolgozó hangyaként nem vagyunk hajlandóak részt venni a rendszer működtetésében. A 12 majomban és a Harcosok klubjában a terror és az apokalipszis vet véget ennek a hazug szisztémának, a Mátrix hősének szuperhőssé kell válnia, hogy kitörhessen belőle. A Truman Show átlagemberének megadatik, hogy kilépjen a köré épített buborékból. A realistább közelítésmódot választó filmekben, így az Összeomlásban és Costa-Gavras 1997-es Őrült városában viszont a főhősöknek nem marad más lehetősége, mint… nos, az összeomlás.
„Én lettem a rosszfiú?”
Schumacher filmje tehát megelőlegezi az ezredvég szatirikus hangvételű, társadalomkritikus hollywoodi filmjeinek trendjét. Ugyanakkor az író és a rendező maguk is klasszikus alapokra építkeztek. Az Összeomlás filmtörténeti előzményei között azokat a hetvenes évekbeli, ugyancsak erősen kritikus szellemiségű amerikai filmeket kell említeni, amelyek dühbe guruló kisembereket helyeztek főhősszerepbe. Ide tartozik a cikk elején említett Hálózat, Sidney Lumet médiaszatírája egy élő adásban idegrohamot kapó műsorvezetőről, akit aztán felhasznál és kiárusít a szenzációra ugró tévétársaság.
Még közelebb állnak az Összeomláshoz azok a két évtizeddel korábbi thrillerek, amelyekben a főhős kisembereknek valamilyen őket vagy szeretteiket ért igazságtalanság miatt kell jogos bosszút állniuk. Dustin Hoffman a Szalmakutyákban, Jon Voight a Gyilkos túrában, sőt Charles Bronson a Bosszúvágyban egytől egyig D-Fens előképeiként szolgál. Nagy különbség azonban, hogy ezeknek az átlagemberből önbíráskodóvá átvedlő figuráknak valóban van okuk a bosszúra, mert megerőszakolták a feleségüket, a lányukat vagy a cimborájukat. D-Fens viszont azért gerjed éktelen haragra, mert el mer válni tőle a felesége, és kirúgják az állásából. Nincsen mögötte olyan trauma vagy sérelem, amire legitim válaszként értelmeznék az erőszakot a jóérzésű nézők.
Ebből a szempontból az Összeomlás legfontosabb mintájának a hetvenes évek egy másik, az előbb felsoroltaknál is nagyobb hatású klasszikusa, a Taxisofőr tekinthető. Travis Bickle-höz hasonlóan D-Fens is önmagát hajszolja bele az egyre súlyosabb normaszegésekbe, egészen a nyílt bűncselekményekig – és Travis esetében a többszörös gyilkosságig – elmenően. Ezek a figurák már képtelenek kívülről látni a saját ámokfutásukat, téveszméik fogságába kerülnek, emiatt nézőként is egyre távolabb sodródunk tőlük. Mire a történetük véget ér, már nem azonosulhatunk velük, inkább taszítanak.
Áttételesen erre a folyamatra utalnak D-Fens szavai az Összeomlás végjátékában, amikor meglátja, seregnyi rendőr áll készenlétben, hogy őt ártalmatlanítsa. „Én lettem a rosszfiú?” – kérdezi a Robert Duvall által alakított nyomozót, akit, sajnálatosan klisés módon, éppen az utolsó rendőrségi munkanapján hoz össze a sors az ámokfutóval. Amikor Duvall figurája szelíd, de határozott igennel felel D-Fens meglepett kérdésére, már a közönség viszonyulásának ad hangot.
Ilyen dühösnek azóta sem láttuk Michael Douglast
Ám az „én lettem a rosszfiú?” kérdése nemcsak az Összeomlás bonyolult hősábrázolására vonatkozik, hanem a főszereplő, Michael Douglas pályaívére is szépen rímel. Douglas többször is nyilatkozta, hogy saját filmjei közül az Összeomlás a kedvence, sőt az apja, Kirk Douglas is D-Fens szerepét nevezte meg fia legjobb alakításaként. Douglas ezzel a szereppel távolodott a legmesszebb a karrierje elején, a San Francisco utcáin zsarujaként kialakított, gáncs nélküli lovag karakterétől. A hetvenes-nyolcvanas években a színész csupa jófiút játszott, akár a Kóma és a Kína-szindróma thrillerhőseiről, akár A smaragd románca és A Nílus gyöngye romantikus kalandorairól beszélünk.
Douglas igyekezett új színekkel gazdagítani a karrierjét, amire a nyolcvanas évek második felében kapott lehetőséget. Hűtlen férjet alakított a Végzetes vonzerőben, és bár karakterének a történet második felében a sztár számára ismerősebb thrillerszituációban kellett megvédenie saját és családja életét az őrült szeretőtől, a félrelépés morálisan elítélhető döntése már egy árnyaltabb, gyarlóbb Douglas-hőst mutatott. Az ugyanakkor készült Tőzsdecápákban aztán már egyértelműen ő lett a gazfickó, a törtető, gátlástalan és tisztességtelen bróker, aki Mefisztóként kísérti meg a zöldfülű Charlie Sheent.
Ezzel a két szereppel Douglas sikerrel formálta át saját sztárszemélyiségét. A Végzetes vonzerő után ő lett a nyolcvanas-kilencvenes évek népszerű erotikus thrillereinek visszatérő főszereplője – az Elemi ösztönt és a Zaklatást is sikerre vitte –, a Tőzsdecápákkal pedig bebizonyította, hogy remekül állnak neki a sima modorú gazemberek főszerepei is.
Az Amerikai Filmakadémia sajnos elmulasztotta Oscar-díjra jelölni, és más kategóriákban sem jelölték a filmet (az alkotókat valamelyest kárpótolhatta, hogy az 1993-as cannes-i versenyprogramba viszont bekerültek).
Douglashez hasonlóan Joel Schumacher pályájának sem kifejezetten jellegzetes darabja az Összeomlás. A filmes karrierjét jelmeztervezőként kezdő, a nyolcvanas években rendezőként is megbízható mesteremberré érett Schumacher az Összeomlás előtt inkább a korszak feltörekvő, fiatal sztárjaival forgatott szívesen olyan filmekben, mint a St. Elmo tüze, Az elveszett fiúk és az Egyenesen át. Az Összeomlás után ugyan több thriller rendezését is rábízták, de abban az időszakból jobban emlékszünk hírhedt szuperhősfilmjeire, a Mindörökké Batmanre és a Batman és Robinra.
Így kissé feledésbe merült, hogy Schumachernek kiváló érzéke volt a feszültségteremtéshez. Márpedig az Összeomlást az teszi igazán izgalmassá, ahogyan Prendergast nyomozó egyre szorosabbra fonja a hálót D-Fens körül, míg végül kollégáit megelőzve találja meg a saját családját túszul ejtő mániákust. Közel tíz évvel az Összeomlás után Schumacher rendezett egy másik thrillert is, melyben ugyancsak egy elvetemült önbíráskodó veszi célkeresztbe a világot – ez volt a hitchcocki ihletésű A fülke, a rendező utolsó jó filmje. Az extravagáns és sokoldalú alkotó nyolcvanéves korában, 2020-ban hunyt el, akkor részletes portrét is közöltünk róla.
A dühös fehér férfi panaszai
Noha az Összeomlást a mai napig kultfilmként tartjuk számon, az utóbbi években – csakúgy, mint a premier idején – kritikusai is akadtak. A bemutató után megjelent, negatív kritikák elsősorban a filmesek érzéketlenségét tették szóvá. Alig egy évvel korábban, a Los Angeles-i utcai zavargások során valóban több koreai tulajdonban lévő boltot értek vandál támadások. Több amerikai kritikus is utalt rá, hogy veszélyes ebben a társadalmi klímában bármilyen szinten is elfogadhatónak ábrázolni a bevándorlókkal szemben alkalmazott erőszakot. Mai szemmel – és különösen a Los Angelestől távoli Magyarországról nézve – ez a probléma kevésbé látszik élesnek, már csak azért is, mert a forgatókönyvíró egyértelműen törekedett rá, hogy D-Fens erőszakoskodását ne rasszista bűncselekményekként ábrázolja (az egyetlen ember, akit tényleg megöl, egy rátámadó neonáci).
Ma inkább a főhős társadalmi pozíciója miatt érik támadások a filmet. Igaz, hogy D-Fens a film végére bűnössé, „rosszfiúvá” válik, de áldozatnak is látjuk.
Mennyire etikus az alkotók részéről, hogy a kisebbségek tagjai vagy a nők csak mellékszereplők maradnak a történetben, miközben egy dühös fehér férfi panaszait kell hosszan hallgatnunk?
A magunk részéről nem találjuk jogosnak ezt a politikailag maximálisan korrekt, művészileg viszont béklyózó problémafelvetést. Mindenki arról csinál filmet, amiről akar – az Összeomlás alkotói egy fehér férfi tragédiájára voltak kíváncsiak. Ha valamire rávilágít ez a vita, az éppen a téma kitartó aktualitása. Hogy milyen életveszélyesek a nőkkel szemben frusztrált és csalódott, fegyvereikbe viszont szerelmes amerikai férfiak, azt szörnyű terrorcselekmények egész sora bizonyította az Összeomlás premierje óta eltelt harminc évben. Legutóbb pedig talán a Joker sikere mutatta meg, hogy a mániákus, önbíráskodó hősök korántsem vesztek ki a hollywoodi filmből, mert a rendszer is áll még, amellyel szembeszállnak.
