Nehéz dolga van az embernek, ha a Magic Mike-jelenség kapcsán filmkritika írására kényszerül. Ezeket az alkotásokat ugyanis valójában nem lehet filmként komolyan venni, akként megítélni. A Magic Mike utolsó táncának éppen azok a leggyengébb pillanatai, amikor szereptévesztésbe kerül, és megpróbálja komolyan venni magát – ebbe a próbálkozásba ugyanis minden alkalommal rondán belebukik. Szerencsére azonban erre nincs túl sok lehetősége, ugyanis jó sok filmidő jut a lényegre: a kevés ruhás, cserébe sok csípőtekeréssel járó táncra.
Mike Lane-t legutóbb ismét a csúcson hagytuk hátra: a fiúkkal összehozott utolsó nagy bulisorozat diadalmasan sikerült, mindenki boldogan ment útjára, csaj is akadt, a bútorbiznisz is megmenekült. Ám, amint a mostani, harmadik film elején a narrációból megtudtuk, Mike bútorgyártó cégét bedarálta a pandémia, és egykori kedvenc sztriptíztáncosunk alkalmi munkákból éldegél, amikor újra látjuk, éppen egy puccos jótékonysági partin keveri a koktélokat az úri közönségnek. Ám a múlt kísért, és egy vendég felismeri a régi szép időkből, amikor Mike még egyetemi kollégiumban szórakoztatta a nagyérdeműt, e vendég pedig beajánlja a parti házigazdájának, Maxandrának, aki épp egy fájdalmas válási procedúrában van nyakig. A gazdag nő felejteni vágyik, befizet hát Mike-nál egy öltáncra, aminek hogy, hogy nem, happy end lesz a vége, s mire eljön a reggel, Maxandra fejében terv kovácsolódik: véresen sok pénzt ajánl Mike-nak, hogy utazzon vele Londonba, ahol a férjétől megszerzett színház futó slágerelőadását sztriptíztáncos fiúkkal gondolta felfrissíteni. Az előadás összeállítása közben persze az ő kettejük viszonya is járja csikicsuki násztáncát, és persze a volt férj is ott tesz keresztbe, ahol tud.
A fenti eseményismertető ugyanakkor ne tévesszen meg senkit, a történet itt épp ugyanolyan ürügy, amilyen az első két Magic Mike-filmben volt: ürügy a minél több nagyon kisportolt, nagyon jóképű, és nagyon jól táncoló férfi testének és mozgáskultúrájának demonstrálására. A darab elkészülte még csak-csak tartogat némi izgalmat, de a mellé fűzött szerelmi kínlódás a lőtéri kutyát sem érdekli, egyrészt, mert úgyis tudjuk, mi lesz a vége, másrészt, mert a románc egyik szereplője sem tudja elérni a nézőnél, hogy drukkoljon neki. És még valami, ami szintén nem érdekel senkit: az a tény, hogy a Magic Mike utolsó tánca egyáltalán nem jó film. Tényleg nem az. De ez itt nem számít, ezt a franchise-t ugyanis, mint azt cikkünk elején már megállapítottuk,
Filmszakmai szempontok mentén a Magic Mike utolsó tánca értékelhetetlen. Nézzük sorban: a rendezés egy őskáosz, se füle, se farka, a valósággal érintőleges kapcsolatban sincsen, ráadásul ember legyen a talpán, aki érti, pontosan mi is történt tulajdonképpen, érthetetlen, hogy Steven Soderbergh, az Erin Brockovich és a Traffic Oscar-díjas rendezője ezt hogy hozhatta össze. Reid Carolin forgatókönyvéről sem tudunk sok jót elmondani: a sztori harmatgyenge lábakon áll és számtalan sebből vérzik, a dialógusok bicskanyitóan életszerűtlenek, a karakterek sematikusak, üresek, közhelyesek, még szerencse, hogy alig tudunk meg róluk érdemben bármit, ehhez mérten az alakítások is értelmezhetetlenül gyengék, pedig Channing Tatumban és Salma Hayekben is jócskán van ennél több, de itt főleg csak szépek, és a helyzeten a szinkron sem segít.
Az a keretnek szánt narráció/regény/izé, amit a magát a valós helyzetnél sokkal tehetségesebbnek gondoló Zadie, Maxandra lánya mesél közben, a tánc mélyenszántó ars poeticájának van szánva, de ehelyett csak tudálékos, semmitmondó okoskodás, amit kimondottan kellemetlen hallgatni, és nemhogy nem használ a filmnek, de árt neki. A táncos jeleneteket leszámítva, amelyek fényképezése, koreográfiája, ritmusa, vágása nagyon szépen működik, a kameramozgásba, a plánokba belefájdul a néző feje, rémes. Igazából a Magic Mike-franchise mindegyik filmje – amelyek közül az első kettő mindazonáltal nagyságrendekkel jobb, mint ez az öncélú káoszfesztivál – egy pornófilmre hasonlít abban az értelemben, hogy a táncos jelenetek között eltelt minden perc csak töltelék, miközben mindenki azt várja, hogy gyerünk már, jöjjön végre az akció.
Amikor persze megérkezik, akkor nem okoz csalódást, és ez itt a lényeg, mert ezért jöttünk: szégyentelenül szemet és fantáziát legeltetni, hölgyeim és a témában érdekelt uraim. Egy Magic Mike-filmre nem a cinefil agyunkkal ülünk be, és nem azért, hogy igazán jó filmet lássunk. A Magic Mike-franchise ugyanis egyfelől a hercegnős Disney-mesék és klasszikus romkomok egyenesági, pajzán, 18+-os leszármazottja, másfelől és elsősorban pedig apró, ártatlan, mézédes popkulturális bosszú. Bosszú évszázadok nőelnyomásáért, tárgyiasításért, a női szexualitás arcpirító kriminalizásáért, ignorálásáért – de ha nem is megyünk el a feminizmusig, akkor is legalábbis egy nagyköltségvetésű jóvátételi próbálkozás, kicsike vigaszdíj a nők krónikus elhanyagolásáért, hervadni hagyásáért a kapcsolatokban.
Szóval aki mély emberábrázolásért, társadalmi kommentárért vagy az erotika apoteózisáért ül be egy Magic Mike-filmre, az olyan súlyosan el van tévedve, hogy az már egy magamfajta keményvonalas sznobnak is érthetetlen. Ide nem ezért jövünk, hanem elandalítva lenni. Nevetni, ujjongani, felnőtt királylánynak lenni, tenyéren hordozásért jövünk. És igenis: nyálat csorgatni, picit felizgulni jövünk – hogy bevalljuk-e ezt, az a prüdéria vagy a szégyen mértékétől függ. A simogató hazugságokért jövünk, hogy ezek a szépfiúk nemcsak vágytárgyak, de gyengéd, a hímsovinizmust hírből se ismerő szerelemguruk is, miközben az ennyire nárcisztikus férfi jellemzően kizárólag magába szerelmes (illetve a szeretetlen anya után ácsingózik, de a mélylélektanba most talán mégse menjünk bele). De ez se számít:
Magic Mike utolsó tánca (Magic Mike’s Last Dance), 110 perc, 2023. A film február 9-től nézhető a mozikban. 24.hu: 6/10
