Amennyiben hihetünk a fogadóirodáknak, és ha nem Michelle Yeoh arat történelmi győzelmet, akkor Cate Blanchett egyértelmű esélyesként válthatja díjra jelölését az idei márciusi Oscar-gálán. A Tárban nyújtott alakításával háromra növelheti Oscarjai számát, ezzel a színésznők igazi elitklubjába kerülhet: beérheti Frances McDormandet, aki szintén három díjnál tart – igaz, ő százszázalékos sikerrátával dolgozik, három jelölésből mindhármat díjjá is váltotta –, és megközelíti az abszolút rekorder Katharine Hepburnt, aki négy aranyszobrot is bezsebelt karrierje során. Azt a Katharine Hepburnt, akinek eljátszásáért Blanchett egyébként elnyerte az első szobrát az Aviátorral. A kör tehát mintha bezárulna, az ausztrál színésznő számára azonban nincsenek határok: több mint három évtizede van a szakmában – a vásznon, a képernyőkön és a színpadon egyaránt –, és nem sok olyan egyenletes, mindig a maximumon pörgő színészkarrier van, mint az övé.
Gyerekkori traumák és kopaszra borotvált fej
Elfelejtettem már a gyerekkoromat
– mondta karrierje elején több interjúban is elegánsan kerülve a válaszadásokat a gyerekkorára és a magánéletére vonatkozóan. Sőt, James Lipton műsorvezetőt egyenesen azzal szerelte le a múltját firtató kérdéseknél, hogy saját karaktere nem izgatja túlzottan, az általa eljátszott szerepeké viszont annál inkább. Ennek ellenére a színésznő többször is mesélt gyerekkori élményeiről és mindenekelőtt annak nehézségeiről. Szülei találkozása akár egy romantikus filmben is elmenne: a texasi édesapja, aki a haditengerészetnél szolgált, épp hazafele tartott volna Melbourne-ből, amikor lerobbant a hajója. Nem bosszankodott sokáig, hisz így ismerte meg későbbi feleségét, Blanchett édesanyját, June-t, akivel a kéthetes kényszerpihenő alatt egymásba szerettek. A később reklámszakemberként dolgozó férfi Ausztráliába költözött a jazzimádó tanárnőhöz, hamarosan pedig már Melbourne egyik külvárosában nevelték három gyereküket. Blanchett nagyon szabadnak nevezte korai éveit, magát pedig olyan gyerekként írta le, aki azonnal belevetette magát abba, amiről mások azt feltételezték, nem meri megcsinálni.
Korai élményei segítették abban, hogy később miként játsszon el egy szerepet. Egy interjúban például arról mesélt, hogy kilencévesen egyik barátjával az volt a legkedvesebb szórakozásuk, hogy idegen házakba csengettek be, Blanchett pedig megpróbálta különféle kitalált sztorikkal bedumálni magát az illető házába. A legtöbbször bejött a mese az elveszett kutyáról, a kislány pedig ekkor érezte meg, mennyire meggyőző tud lenni. A boldog gyerekkornak azonban nem sokkal később hirtelen vége szakadt: apja reggel még búcsút intett az ablakon keresztül családjának, majd többé nem ment haza. Szívroham végzett vele, a színésznő később többször is beszélt a gyerekfejjel felfoghatatlan tragédiáról, és arról, hogy a mai napig élete egyik legfontosabb rituáléja a búcsúzás. Apját azon a reggelen ugyanis nem ölelte meg, és ez olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy azóta csak öleléssel engedi el a szeretteit.
A családnak az érzelmi megrázkódtatás mellett az anyagi következményekkel is szembe kellett néznie: édesanyja nehezen tudta eltartani a három gyereket, emiatt évekig nélkülözésben éltek. Blanchett tizennégy évesen egy állásinterjún idősebbnek hazudta magát, hogy felvegyék egy idősek otthonába, ahol takarított és az étkeztetésnél segített. Közben, mint minden rendes tininek, neki is megvoltak a lázadókörei: volt gót és punk is, egy ideig fiúnak öltözött, egy alkalommal pedig nullásgéppel tolta le a haját, ennek ellenére a felelősségtudat jellemezte már nagyon fiatalon is. Édesanyja szívóssága, kitartása és hozzáállása a gyerekeihez nagyban meghatározta a színésznő életszemléletét: anyja annak ellenére keményen dolgozott, hogy a környezetükben a nők leggyakrabban háztartásbeliek voltak, és mindennél fontosabbnak tartotta gyerekei továbbtanulását.
Előbb a falafel motiválta, majd a legnagyobb színészi kihívások
Blanchett így került a melbourne-i egyetemre, ahol előbb művészettörténetet tanult, ám csak nem hagyták nyugodni középiskolás színjátszóélményei, ráadásul testvére is arra biztatta, hogy legyen színész, mert a színpadon soha nem a testvérét, hanem az eljátszott karaktert látta benne. Egy év egyetem után Blanchett úgy döntött: ideje világot látni. A kamera azonban ott is megtalálta: egyiptomi nyaralása során egy helyi bokszfilm forgatásába ütközött, ahol statisztaszerepet kínáltak neki: egy táncoló lányt kellett alakítania a Kaboria című film egyik jelenetében. Blanchettet érdekes érvvel győzték meg: egy kevés pénzt és falafelt ígértek a statisztáknak, amelyet végül nem kapott meg.
Sydney-be visszatérve azonban hamarosan többet is kínáltak neki holmi falafeleknél. 1992-ben diplomázott színészként a NIDÁ-n (National Institute of Dramatic Art), legzajosabb sikerét egyetemi tanulmányai alatt egy olyan szerepért kapta, amelyet eredetileg nem is rá osztottak. Egy iskolai darab előkészületei során visszalépett a főszereplő, Lindy Davies rendező pedig annyit kérdezett a színésznövendékektől, hogy ki tud húsvétkor is dolgozni, mert épp megüresedett Elektra szerepe. Blanchett keze lendült, övé lett a főszerep a Szophoklész-darabban, amivel aztán egyetemi karrierje legnagyobb sikerét aratta. Ennek ellenére nem úgy jött ki az iskolából frissdiplomásként, mint aki a világ ura.
Amikor kijöttem az egyetemről, nem én voltam a kapós, fiatal újdonság
– mesélte a New Yorkernek, a fogadtatása azonban épp az ellenkezőjét bizonyította: egy évvel diplomázása után már főszerepeket játszott a Sydney Theathre Companynél. Rögtön Geoffrey Rush partnereként kezdett az Oleannában, valamint a Kafka Dances című Timothy Dale-adaptációban is. Alakítása lenyűgözte a nézőket és a kritikusokat egyaránt, meg is kapta a legjobb újoncnak és a legjobb színésznőnek járó díjakat, a sydney-i színházvilág pedig azonnal tudni akarta, ki ez a fiatal színésznő, aki frissdiplomásként az első szerepeivel leigázta a színpadot. Innentől kezdve érthető módon lett alig 23 évesen az egyik legfoglalkoztatottabb színpadi színésznő, sorra jöttek a Shakespeare-szerepek, a díjak és a rekordok, de a tévéfilmes szerepek is.
A filomgráfiájában sem árválkodott sokáig egyedül a Kaboria: 1997-ben megkapta első filmszerepét, ahol még ugyan mellékkarakter volt, de azt legalább olyan színészek mellett kapta, mint Glenn Close vagy a már említett McDormand (Láger az édenkertben). A főszerepre sem kellett sokat várnia, egy évvel később már a filmes szcéna is a fiatal szőke tehetségről beszélt, miután eljátszotta Ralph Fiennes mellett a Játék és szenvedély főszerepét, majd a Hál’ Isten jött Lizzie címszerepét – mindkettőért jelölték az ausztrál Oscarnak számító AFI díjára, az utóbbiért meg is kapta. A hazai elismerések mellett a színésznőről a nemzetközi média is írni kezdett, mint Ausztrália feltörekvő csillagáról, emiatt senkit sem lepett meg, hogy két évvel később bemutatták első nemzetközi produkcióját, az Elizabeth-et, amellyel végképp a csúcsvonalba dobbantott, szinte minden létező díjra jelölték – köztük az első Oscar-jelölése is megvolt. Az Elizabeth után mintha mindenki csak a szép, hófehér bőrű arisztokratát látta volna benne, elárasztották kosztümös filmajánlatokkal.
Gyakorlatilag ugyanazt a szerepet kínálták fel csak különböző korszakokban. Nem akartam ezt csinálni, szóval inkább visszamentem a színházba
– nyilatkozta egy interjúban. A sydney-i színházi élet örömmel fogadta visszatérését, ráadásul férje, Andrew Upton, akivel még a kilencvenes évek közepén találkoztak, ünnepelt drámaíró volt, így igazi művészpárként uralták az ausztrál színházi életet. A már említett Sydney Theatre Companyval olyannyira összeforrt a nevük, hogy később évekig férjével vezette az intézményt. Vezetésük alatt a színház felvirágzott, olyan művészeket hívtak meg vendégrendezőként, mint Steven Soderbergh vagy éppen Ascher Tamás, aki a Ványa bácsiban rendezte a színésznőt Hugo Weaving oldalán. A világhírnév azonban időről időre kicsalogatta a színésznőt a színpadról, és, ha a kosztümös drámákból egy ideig nem is kért, olyan filmekben vállalt szerepet, mint A tehetséges Mr. Ripley, a Banditák vagy A síró ember.
Úgy élvezte A Gyűrűk Ura forgatását, hogy szakállas törpét is szívesen játszott volna
A kilencvenes évek végén már egyre nagyobb volt a mocorgás J. R. R. Tolkien klasszikusa, A Gyűrűk Ura körül, Peter Jackson pedig remek érzékkel választotta a mindenki Xenájaként ismert Lucy Lawless helyett Blanchettet Galadriel szerepére. A színésznő akkor még nem gondolta, hogy ekkora jelentőségű sorozatba kerül:
Őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt a siker. Én csak Peter Jacksonnal akartam együtt dolgozni, nem sejtettem, hogy ez lesz belőle
– mondta A Gyűrűk Ura-hisztériáról.
Blanchett köztudottan imádta a szériát, egyetlen problémája az volt vele, hogy viszonylag kevés jelenete volt, mivel Galadriel ugyan fontos szereplő, de nem kap annyi játékidőt, mint a többiek. Ennek kiküszöbölésére egy második szerepet is megpróbált behúzni. Abba a jelenetbe próbálta bekönyörögni magát Jacksonnál, amelyben törpék egész társasága látható, kifejezetten izgatta a tudat, hogy szakállas törpenőként mutatkozzon, Jackson azonban a szigorú ütemezés miatt nemet mondva fojtotta el csírájában Blanchett törpés álmait.
Ha a szakállas törpenő szerepét nem is kapta meg, a legnagyobb rendezők halmozták el ajánlataikkal Hollywoodban. Ő lett Steven Spielberg kedvenc antagonistája az Indiana Jones-franchise-ban Irina Spalkóként, dolgozott David Fincherrel a Benjamin Button különös életében, Ridley Scott kedvéért pedig mégis kosztümbe bújt a Robin Hoodban. Aztán előbb Martin Scorsese (Aviátor), majd Woody Allen (Blue Jasmine) filmje hozta meg számára a legfontosabb filmes kitüntetést, az Oscart.
Blanchett irtózatos tempót diktál, az elmúlt két évtizedben rendre évente legalább négy-öt filmes projektben megfordul, de a mennyiség mellett a minőségből sem ad alább, egyaránt vállal szerepet nagy költségvetésű filmekben a legnagyobb nevek mellett, de részt vesz olyan projektekben is, mint Julian Rosefeldt Manifestója, amelyben egymaga alakít tizenhárom különböző szerepet – köztük hajléktalan férfit, punkot és brókert is. Blanchett kaméleonjellegét és színészi zsenijét mi sem bizonyítja jobban, hogy egyazon évben jelölték Oscarra Erzsébet királynő megformálásáért (immár másodszor ugyanazért a karakterért a 2007-es Erzsébet: Az aranykorban) és Bob Dylanért is. Az I’m Not There-ben öt másik férfi kollégájával együtt alakította a legendás zenészt.
A hihetetlenül magas fordulatszám mellett arra is van ideje, hogy elsődleges territóriumát, a színházat se hanyagolja: amennyit csak tud, színpadon van, 2017-ben a Broadway-en is debütált egy Csehov-darabban, mondani sem kell, hogy hatalmas sikerrel, rögtön Tonyra is jelölték érte. Amikor amerikai turnéra vitte az eredetileg Sydney-ben színpadra állított A vágy villamosát, Jane Fonda és Meryl Streep is azt nyilatkozta, hogy életükben nem láttak még ilyen erős színházi alakítást, mint amit Blanchett nyújtott Blanche DuBois-ként. De nem mindennapi szerepvállalásaival a színházban sem hagy fel: 2009-ben például II. Richárd királyt látszotta el Sydney-ben. Nem mellesleg pedig négy gyereket nevel férjével – három fiuk mellé 2015-ben fogadtak örökbe egy kislányt –, és megszámlálhatatlanul sok társadalmi ügy szószólója.
Nemcsak névleg viseli a különféle nagyköveti pozíciókat, tettekkel is kiáll egy-egy jó ügy érdekében. Színházvezetési idejük alatt férjével energiatakarékossági programot indítottak, napelemekkel szerelték fel a színházat, és teljesen átalakították a működését – környezettudatossági szempontok mentén. Az újrahasznosítást egy olyan közegbe is igyekszik becsempészni, amelyet nem feltétlenül ez a fogalom jellemez: De ennél sokkal komolyabb kiállásai is vannak: az ENSZ Menekültügyi Hivatalának tagjaként 2015-ben szír menekülteket látogatott meg Libanonban és Jordániában, 2016-ban rohingya menekültekhez utazott Bangladesbe.
Karrierdöntéseit vélhetően nem sokan kritizálják, ám egy embernek egészen biztosan volt kifogása ezzel kapcsolatban, és azt Blanchett szemébe is mondta: legidősebb fia egy időben kifejezetten aggasztónak találta anyja szerepválasztásait, elsősorban azért, mert nem vállal elég blockbustert – (a szóban forgó fiú néhány évvel A Gyűrűk Ura első részének bemutatása után született). Ezt a csorbát Blanchett végül azzal köszörülte ki, hogy elvállalta Hela szerepét a Thor: Ragnarökben, így fiai is megnyugodhatnak, anyjuk a szuperhős-univerzumot is kipipálhatta.
A harmadik Oscar kapujában
És vélhetően hamarosan a harmadik Oscarját is, hiszen őt tartják a legesélyesebbnek a Tárban nyújtott alakításával. A rettenthetetlen női karmesterről szóló film eddig több mint 200 különböző jelölésből több mint 50-et váltott díjra, Blanchett alakítását a külföldi kritikák tömören csak tökéletesnek nevezik. A színésznő által válogatósnak nevezett rendező, Todd Field Velencében azt nyilatkozta, hogy kifejezetten Blanchettre írta a szerepet, és talán el sem készítette volna a filmet, ha a színésznő nem bólint rá. A hazai mozikba február 16-án érkező filmnek egyébként több magyar vonatkozása is van: a filmben Lydia Tár feleségét alakító német színésznővel, Nina Hoss-szal például Budapesten ismerkedtek meg, amikor ugyan mindketten más projektet forgattak – Blanchett tetováltatott is –, összeültek egy vacsorára, hogy megismerkedjenek egymással. Az, hogy teljesen egy hullámhosszra kerüljenek, a forgatáson is prioritás volt, egy interjúban elárulták, hogy ugyan a filmbe nem kerültek be ezek a jelenetek, ettől függetlenül eljátszatták velük a háttértörténetüket is, amely nagyban segítette őket a teljes átlényegülésben és egymásra hangolódásban.
Budapestnek ráadásul egy másik fontos ismeretséget köszönhet: itt találkozott először Virág Emesével, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia egyik tanárával, aki később a Tárban játszott szerepére készítette fel a színésznőt: ő tanította zongorázni. Mert igen, a színésznő a rá jellemző maximális odaadással készült erre a szerepre is, a zongorázás mellett németül is tanult a szerep kedvéért. Field egy interjúban elmondta, hogy sosem látott még ilyen elhivatottságot senkitől, Blanchett pedig azzal kontrázott rá a témára, hogy biztos senki más nem ért rá eljátszani Lydia Tárt.
Mindez jól mutatja, hogy Blanchett egyszerre hihetetlenül vérprofi, és magát nem halálosan komolyan vevő művész, akit ugyan előszeretettel neveznek dívának, ám mentes mindennemű sztárallűrtől. Harminc év alatt botlások, botrányok és karrieröngyilkosságok nélkül igázta le a színpadi és a filmes világot egyaránt, de megannyi díjjal és a hetedik Oscar-jelöléssel a háta mögött is egy végtelenül alázatos színész sejlik fel alakjában.
Nem azért jártam drámaiskolába, hogy a Corinthia Hotelben ücsörögjek a designer ruhámban, és citromos forró vizet szürcsöljek. Csodás része ez is a munkámnak, de nem ez az, ami miatt minden nap felkelek
– vallotta egyszer egy interjúban, és karrierje a bizonyíték arra, hogy valóban nem sztárként, hanem ízig-vérig színművészként érzi magát a legjobban.
