Ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs – halljuk sokszor, kevésszer volt azonban ez annyira igaz, mint a két világháború közti Magyarországon, mikor a ma mindenki szerint eldobhatónak számító egyszerű tárgyakból is igyekeztek kihozni a legtöbbet.
A közel százharminc évvel ezelőtt, két, egymással versengő cég – a Ganz által kézben tartott Magyar Villamossági (MV) Részvénytársaság, illetve az Osztrák Légszesztársulat által alapított Budapesti Általános Villamossági (BÁV) Rt. – által elindított budapesti áramszolgáltatásnak köszönhetően Budapest lakásait a századfordulóra elektromos izzók tömegei világították meg, számuk pedig a technológia egyre olcsóbbá válásával, illetve elterjedésével meredeken nőtt.
A villanykörték persze akkor sem tartottak örökké, az emberek azonban nem a szemétbe dobták őket, hanem visszavitték őket a boltokba, ahol néhány fillért kaptak értük – sokszor még a töröttekért is! –, vagy az árukat levonták a következő vásárlás összegéből.
A megoldásról a következő évtizedekben egyre kevesebb újsághirdetés számolt be, így egy idő után valószínűleg már csak néhány bolt, vagy gyártó érezte úgy, hogy így könnyítené meg az emberek életét.
Azok azonban szemfülesek voltak, így a két világháború közt egy sor okos ötlet tűnt fel a lapokban: a Zászlónk 1920-ban azt javasolta, hogy az olvasók egy vízzel töltött edény, illetve egy olló segítségével készítsenek belőle barométert, majd akasszák fel egy szögre, és a lakásból való kilépés előtt pillantsanak rá: ha vízcsepp himbálózik a végén, akkor ideje megragadni az esernyőt, vagy az esőkabátot.
A cikk meg is magyarázza a működési elvet:
A körtében ritkított tér van, a vizet belehajtja […] ha a barométerállás magas, úgy a víz a körtében marad, ha pedig alacsony, akkor […] egy rész az aláhelyezett tányérba csepeg. Ha […] a körte víztartalma kicsepegett volna […], melegítsük fel gyengén, és merítsük hirtelen forró víz alá.
A néptanítók még ennél is kreatívabbak voltak: a már akkor is forráshiánnyal küzdő vidéki iskolákban a néptanítók
A Magyar Cserkész három évvel később (1935. máj. 15.) a vázává alakítást javasolta: ehhez a leírás szerint egy felforrósított rézdróttal kellett megolvasztani az üveget a foglalat felett, majd a váza így létrejött száját, illetve leendő talpát felmelegítés után már könnyen lehetett formálni.
A kiégett villanykörték hirdetései még ekkor is tömegével tűntek fel a lapokban – még a Tolnai Világlapját is kiadó Tolnai (Egyetemi) Nyomda Dohány utcai főépületében is árulták őket:
Az ide érkező vásárlóknak csak egy része gondolhatott a kreatív felhasználásra, mások ugyanis
így a különböző gyűjtőhelyeken váltak meg tőlük, kenyérhez juttatva ezzel a családjaikat.
A második világháború éveihez közeledve hasonló szelek fújtak a fegyverkező hitleri Németországban is: egy 1936 végén megjelent rendelet például egyenesen felszólította az embereket, hogy a használhatatlanná vált izzókat vigyék az erre kijelölt telepekre.
A nyomda hirdetései egészen Magyarország a háborúba való belépéséig bukkantak fel a lap hasábjain, szövege pedig lassan átalakult: 1938-ban már csak nagyobb mennyiségben (legalább húsz darabot, vegyes méretekben) lehetett őket megvásárolni, előbb tíz, majd 1939-ben már mindössze négy fillérért.
A rommá vált Budapesten megjelenő lapok a Rákosi-rezsim kiépülésének éveiben még rendszeresen beszámoltak az újrahasznosítás lehetséges módjairól, az ezzel kapcsolatos rövidhírek és beszámolók a negyvenes évek végére azonban nyom nélkül eltűntek.
