A főváros tele van csodás, érdekes történeteket rejtő épületekkel, amik előtt rendszeresen elsétálunk, elképzelve a kort, amikor még nem mozogtak autók százezrei a városban, és a járdákon elegáns férfiak és hölgyek sétáltak. Ismeretlen Budapest sorozatunkban azonban nem csak ezeket a sztorikat és házakat, de a nem ritkán száz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt társait, illetve Buda és Pest múltjának furcsa részleteit is bemutatjuk.
A Keleti pályaudvar és környéke sokszor méltatlanul mellőzött környék a titkokra nyitott emberek szemében, pedig a legenda szerint cipőt egész életében egyszer sem viselt, a teljes környéket felvásárolt milliárdos, a metróépítés miatt lebontott, katonai épületből lett mozi, a Monarchia első, ma buddhista központként működő izzógyára, az egykori toloncház téglákra karcolt feliratai, illetve a főváros első felhőkarcolója is mind-mind megérdemelnék, hogy többen ismerjék őket.
Mindezek nem születhettek volna meg azonban a gázvilágítás, illetve az elektromos áram nélkül. Előbbit a közeli II. János Pál pápa tér és a Fiumei úti Nemzeti Sírkert közt a Trieszti Általános Osztrák Légszesztársulat építette gyár tette lehetővé, ami a reformkor hajnalán megjelenő, kisméretű gázfejlesztő központokat váltotta.
Az 1855-1856-ban a társaság mérnöke, Ludvig Stephani által tervezett első épületek körül aztán évtizedről évtizedre egyre több, a gyártó- és tárolókapacitás növelését lehetővé tévő téglaépítmény jelent meg, egyre nagyobb területet elfoglalva a környéken.
A XIX. század végére a városban már több hasonló gyárat fenntartó Légszesztársulat 1896-ban felvette az Általános Osztrák-Magyar Gáztársaság nevet, és egészen 1910-ig kézben tartotta Budapest gázzal való ellátását. Szerepét ezután a főváros vette át, ez azonban egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek, hiszen a hosszú viták után lezajlott tulajdonosváltást követően az illetékesek gyorsan ráébredtek arra, hogy nagyon rossz vásárt csináltak: az üzemnek nem volt szén- és koksz belső szállítására alkalmas rendszere, a Józsefvárosi, vagy a Keleti pályaudvar felé kúszó sínpárok közül pedig egy sem ágazott le az idejétmúlt üzem felé.
Fejlődő környék
Ezzel párhuzamosan persze a környék fejlődése sem állt meg: a mai II. János Pál pápa tér a gyár felépítése utáni közel két évtizedben még Heu Markt (Széna piac), Markt Platz (Piactér), vagy épp Lóvásár-tér néven szerepelt a térképeken. 1873-ban az Új Vásár tér nevet kapta, ezzel párhuzamosan pedig megindult a környező telkek egyre nagyobb és nívósabb épületekkel való beépítése, bár a folyamat még hosszú évtizedeken át alig terjedt túl a tér határain.
Az 1902-től Tisza Kálmán nevét viselő, 1946-2011 közt pedig Köztársaság térként ismert köztéren 1911 óta az eredeti képére már alig emlékeztető Erkel Színház (eredetileg Népopera) áll, tőle néhány lépésnyire pedig a két világháború közti modern építészet egyik legfontosabb lakóházcsoportja, az OTI-házak (1934) állnak.
A Józsefváros szélén álldogáló gyár óriási tégladoboknak is beillő három gáztározóját a következő években egymás után helyezték használaton kívül, a város által körbeölelt üzemeket kiváltani vágyó Óbudai Gázgyár 1913-as átadása pedig közel hatvan év után feleslegessé tette a temető melletti épületeket.
A Józsefvárosi Légszeszgyár 1914. március 31-én befejezte a környék ellátását. Két tározót első világháborús orosz hadifoglyokkal bontattak le, a harmadik viszont még 1921-ben is a temető felé nézett, értelmes használatára pedig senkinek sem volt jó ötlete.
Kivéve a városligeti vurstli számos mutatványának üzemeltetéséből meggazdagodott, a szomszédos telkeken a nagy sikerű Angol Parkot – a Vidámpark elődjét – 1910-ben megnyitó Meinhardt testvéreknek, akik úgy gondolták, hogy a középosztálybeliek mellett legfőbb ideje a jóval szegényebb munkásréteget is megragadni, erre a célra pedig egy, a gáztározóban kialakított cirkusz lenne a legjobb megoldás, hiszen a környék
a legkomorabb városrész, szinte minden lépésre a szegénységet, a nyomort és a szomoruságot képviselő épületek sorakoznak egymás mellett
– írta a Pesti Napló (1921. november 22.)
A bajor származású vállalkozók egy korábbi fővárosi tanácsnok, Sztankovits Szilárd segítségével tettek kettős ajánlatot, kijelentve, hogy az épületet tizenöt évre szeretnék átvenni, az általuk tervezett beruházásokat pedig saját költségükön végzik el, cserébe pedig évi ötvenezer koronát, illetve a bevétel egy százalékát adnák át a fővárosnak. Az ajánlatot a főváros 1921 decemberében elfogadta, a bérleti díj azonban gyorsan nőtt, hiszen a Fővárosi Cirkuszt akkor üzemeltető Könyöt István a következő év januárjában rájuk licitált: 150 ezer koronát és hét százalékos részesedést ígért a bevételekből, amit azután már Meinhardték is hajlandók lettek volna kifizetni.
A helyzet az illetékesek szemében ezután már egyértelmű volt: a fővárosi közgyűlésben szóba sem kerülő licitharcban végül az ötletgazdák győztek, így már csak az építési engedély megszerzése hiányzott ahhoz, hogy a gáztározóban megindulhasson a néhány ezer fős lelátó építése, a fűthető téli cirkusz pedig 1922-ben akár meg is kezdhette volna az előadásait.
A hirtelen még többet kínáló cirkusz persze pillanatokon belül megfellebbezte a döntést, az azonban nem jutott el addig, hogy a székesfővárosi pénzügyi bizottsága tárgyalhasson róla. A közgyűlésben mégis hosszú heteken át tartó vita indult, köszönhetően a Könyöttel rokonságban álló Bohn Józsefnek.
A politikus egy felszólalásában nemcsak azt vezette le, hogy Budapest tíz év alatt több millió koronát veszítene az üzleten, de kijelentette: Meinhardték egyszerű strómanjai a bécsi svindlereknek, akik Luna Park néven új vidámparkot akarnak létrehozni a Városligetben, munkanélkülivé téve, sőt, éhhalálra ítélve a már hosszú ideje ott dolgozó mutatványosokat.
Ezzel párhuzamosan Könyöt is akcióba lendült, hiszen az egykori gázgyár környékén szolgálatot teljesítő katolikus vezetőkkel együtt arra jutottak, hogy az
ő vallási érzésüket sérti az, ha a halottak birodalmának tőszomszédságában ezentúl cirkuszi bohócok fognak ugrálni.
A kijelentés nyilvánvalóan megalapozott volt, hiszen a tervezett műintézményt a temető kapujától mindössze egy széles út választotta el, arra azonban biztosan kevesen számítottak, hogy a magukat vallásukban sértettnek érzők
A pápa nem válaszolt, a hercegprímás azonban a döntés felülvizsgálatát kérte, hiszen a kapuk közti távolság a törvényben megszabott ötven méter alig fele, huszonnégy méter volt.
A Székesfőváros közgyűlésein ezzel párhuzamosan egyre mérgesebbé váltak a viták, de egy 1922 nyarán lefolytatott titkos szavazáson végül 42 igen és 22 nem szavazat, és számtalan tartózkodás mellett jóváhagyták a korábbi döntést, noha a képviselők több táborra szakadtak. Egy részüknek semmi problémája nem volt az átépítéssel, mások azonban szélsőjobboldali elveiket hangoztatták, miszerint
Meinhardt és Sztankovits – illetve a velük együttműködésre lépni kívánó, az emberi állatkerteket is meghonosító Hagenbeck-féle vállalat – előtt nyitva állt tehát az út, a temető közelsége, illetve a bürokrácia útvesztői miatt a szükséges engedélyeket azonban mégsem sikerült megszerezni.
A következő év őszén végül eldőlt, hogy a cirkusz sosem válik valósággá, hiszen a gázgyár igazgatósági épületeire újabb emeletet építenek, ennek minél olcsóbban való megoldásához pedig szükség van az utolsó, még álló gáztároló anyagára is.
Ezzel persze még távolról sem ért véget az épület pályafutása: 1925 januárjában itt rejtették el a katonából légtornásszá lett Lukács fivérek életveszélyes mutatványához szükséges, saját maguk által épített halálhidat. A két férfi összeveszett ugyanis a szerkezet megszületését finanszírozó Gelb Józseffel, majd a hidat – amibe elektromos áramot vezettek – a cirkuszi öltözőjükbe zárták, a lelakatolt ajtóhoz pedig felhúzott revolvereket helyeztek, hogy golyózápor fogadja a betörni készülőt. Gelb és társa kis híján pórul járt: utóbbi comblövést kapott, és heteken át lebegett élet és halál közt, az impresszárió azonban egy karcolás nélkül túlélte a golyózáport, majd elvitette a halálhidat.
Lukácsék zártörésért jelentették fel az impresszáriót, az pedig szándékos emberölés kísérletével gyanúsította a testvéreket. Az ügyészség végül enyhített a vádon, az 1926-ban megszületett végső ítéletről a kor legfontosabb lapjai már nem is számoltak be.
A tartály, illetve azt a körülvevő téglafalak bontását a Főváros tanácsa végül 1926 júliusában rendelte el, néhány napon belül pedig a cirkuszálom kimúlása után autógarázsként hasznosítani kívánt épület örökre eltűnt a város képéből. Helyére bérpalotát terveztek, ez azonban sosem valósult meg. A földdarab egy részén egy évtizeddel később a Baleseti Központhoz (ép. Gerlóczy Gedeon és Körmendy Nándor, 1937-1939) kapcsolt Rendelőintézet (ép. Brestyánszky Tibor, 1937-1938) épült fel, aminek bejáratát egy vele egykorú, a sugárkezelés csodáját bemutató dombormű díszíti, az épület helyének jó részén fák és autók állnak.
