A Naughty Dog videójáték-fejlesztő cég 2013-ban jelentette meg posztapokaliptikus környezetben játszódó, filmes dialógusokkal felvértezett játékukat, a The Last of Ust. Ebben Joel Millert irányíthattuk, aki Boston környékén cipelget magával egy felvágott nyelvű kamaszlányt, Ellie-t. El kell juttatnia a lányt valahová, valami okból, amiről most csak azért nem fogok írni, hogy pontosan hova, mert erősen spoiler-szaga van, és akkor már a sorozatnézők örömét is elrontanám. Ugyanis a The Last of Us mozgóképként is megvetette a lábát, és ezúttal valóban egy adaptációról beszélhetünk, mert a játékkal megegyezik a történet, helyenként pedig még a dialógusok és képkockák is koppra ugyanolyanok, mint az interaktív kalandban.
Ami persze egy veszélyes húzás volt Craig Mazinéktől: egy ilyen munkafolyamatnál az alapoknál kell eldönteni, hogy a videójátékosoknak, átlag tévénézőknek, esetleg mindkét csoportnak készítik a sorozatot – és valószínűleg már pont abban a percben, azon az első meetingen el is dől, sikerre vagy sikertelenségre van ítélve a projekt. A pilotepizód erre 10 perc után kezd válaszokat adni: aki nem játszott az alapművel, ettől a ponttól kezdődően libabőrrel fogja figyelni az eseményeket. És nem feltétlenül a Trónok harcánál is nagyobb büdzsével dolgozó díszlettervezők és CGI-szakemberek munkája miatt, hanem az első epizód során végig jól adagolt feszültség, a kézzel fogható világvége-hangulat prezentálása hoz igazi katarzist.
A munka úgy kezdődött, hogy a játék fejlesztője, kiötlője, Neil Druckmann látta az Emmy-díjakkal megszórt Csernobilt, amiről joggal zengett ódákat a filmes közeg, majd felkereste Craig Mazint, hogy mi lenne, ha sorozatot készítenének a The Last of Usból. Szó szót, megbeszélés megbeszélést követett, végül az HBO rábólintott a sorozatadaptációra. Tulajdonképpen a The Last of Usban minden pontosan olyan, mintha valaki a játék átvezető animációira ráhúzott volna egy valóság-effektet, a karaktereket hús-vér emberek bőrébe bújtatta, aztán kiküldte streamingre.
Pedig annyi mindenen elbukhatott volna már a nyitány. A szereplőválogatás eleve kockázatos volt: Joel meggyötört, majd’ mindent elvesztő karakterét nemcsak erővel, hősiességgel, de érzelemmel is meg kellett tölteni: a befutó Pedro Pascal lett, aki nem keményfiút játszik a pilot alapján, hanem csodálatos érzékenységgel vette át a virtuális figura karizmáját, törékenységét. Pascalnak amúgy is jól állnak a drámaibb szerepek, A Mandalóriban is akkor érezte magát a legjobban, mikor az arcával játszhatott. Az Ellie-t alakító színésznő kiválasztásán azonban tengernyit vacilláltak Druckmannék, mire Bella Ramsey-t meglelték a szerepre, derült ki a Telex velük készült beszélgetéséből.
Druckmann azt mondta, Ellie egy pimasz tizennégy éves lány, aki szinte még gyerek, noha nagyon is éretten viselkedik:
Több tucat castingvideót néztünk meg, köztük sok erős alakítást, de egyik sem volt az igazi. Aztán egyszer csak Craig rám írt, hogy úristen, Bella Ramsey elküldte a meghallgatási videóját, ő Ellie, kérlek, neked is tetsszen.
És Druckmann-nek is tetszett: Ramsey és Pascal kapcsán egyébként komoly ellenkampány ütötte fel a fejét az Twitteren, mondván, küllemben nem hasonlítanak tökéletesen a játékkarakterekhez – de ha még így is van, mindketten olyanok, mint akik életük szerepében lubickolnak. Bár Ramsey-t kevesebbszer látni az első epizódban, hitelesen hozza az éles nyelvű Ellie-t. Hálás feladat is volt hihető dialógusokat adni a szájukba, mert a játék sztorija kimagaslóan érzelmes, felnőttes, izgalmasan megírt ahhoz, hogy jól működhessen kamerák előtt. A másfél órás nyitóepizód például hasonló amplitúdóval nyit, mint a videójáték: elképesztő magasságokba tör az első fél órában, majd lassan apadni kezdenek az izgalmak, átadva a helyet a karakterek kibontásának. Itt főleg azok fogják a vontatott jelzőt a sorozatra aggatni, akik minimális előismerettel csöppennek bele a sztoriba, értsd: nem játszottak a játékkal.
Noha ezen a téren is jól vizsgázik a Mazin-Druckmann duó (ők dirigálták le a pilotot, a maradék nyolcat különböző európai rendezők), mert a játék is olyan, amilyennek ez a sorozat is kinéz: bele kell merülni, át kell adni magunkat a történetnek, és ha valaki ezt kontroller nélkül akarja átélni, most jött el a kiváló alkalom. Bizonyos szinten rezonál a valóságra is: a történetben egy gombafaj tizedeli az emberiséget, egymást felzabáló rémségekké változtatva mindenkit, és az első percekben tudósok beszélgetnek egy globális pandémia lehetőségéről – nem nehéz belelátni az egész koronavírus-járványt a diskurzusba. Mazinék azt nyilatkozták, örülnének, ha legalább a sorozat által mindenki tudomást venne a járványok veszélyeiről, bár Druckmann nem ennek fényében írta meg a sztorit 2013-ban.
A videójátékos esztétika szintúgy kiváló: láthatóan nem spóroltak semmin, mert nincsenek megúszós CGI-részek, béna robbanások, elmismásoltnak tűnő harapások a fertőzött lényektől – jól adja vissza a sorozat a játékbéli lerombolt, porba döntött Boston kietlenségét is, azt a kilátástalan miliőt, amibe Joel és a megmaradt túlélők beleragadtak. A zenei rész ugyancsak kiemelendő, Gustavo Santaolalla munkáját dicséri, aki a játékhoz komponálta mindezt bő tíz évvel korábban.
Csakhogy a videójátékos múlttól, kapaszkodópontoktól valahogy mégiscsak muszáj volt elvonatkoztatni, különben a feldolgozás mérsékelt sikerre áhítozhatott volna, mert rétegsorozatnak túl drágának tűnik Mazinék produktuma. A premier előtti vetítésen negyed órát követően már zsebkendőt szorongatva szipogtak néhányan: nos, ez több mindent elmond a The Last of Usról. Egyfelől hat, mármint az érzelmekre, másrészt a készítők nagyon értik, milyen eszközöktől működik jól egy akció-dráma-horror sorozat 2023-ban: rendesen fel vannak tuningolva a játékban látott jelenetek. Nem meglepő módon minden grandiózusabb és vizuálisan erősebben megtámogatott lett. Van egy konkrét rész, mikor Joelék egy pickuppal menekülve próbálnak kiutat találni a városból, ahol a vírus kirobban: a jelenet majdnem pepitára ugyanaz, mint a játékban, az élmény pedig sorozathoz képest is moziszerű. Emellett olyan feszültségkeltéssel dolgoztak a készítők, mint akik jól tudják, hogy az emberi figyelem fenntartása másodpercekre csökkent, így mindent be kell vetni. Ez a fajta suspense nemcsak itt, de több jelenetben is megfigyelhető a The Last of Usban.
Hátra van még nyolc epizód, és ha mindössze minimális hibákat tudunk majd kiemelni kilenc rész után is, akkor egy komoly mérföldkőhöz jutottunk el a videójátékok és a mozgóképek összefűzése terén. Az az igazán lényegi kérdés, hogyan vizsgázik majd azoknál a sorozat, akik nulla előismerettel indítják el az HBO-n: első blikkre azt lehet mondani, éppúgy szól a rajongóknak, mint a témában laikusoknak. Egy epizódot követően csak remélni tudjuk, hogy nem a The Walking Dead útján indultak el a készítők, amely hasonló magasságokban nyitott, de két-három évadot követően olyan lejtmenetbe került, ahonnét semmi nem ránthatta vissza megszűnéséig. Erősen meglepő volna, ha a The Last of Usra ilyen út várna.
The Last of Us, 2023, HBO Max. 24.hu: 9/10
A sorozat az HBO Max streamingfelületén látható.
